Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)
1930-01-06 / 4. szám
3Tţp. »VF. 1. VZAM f* COLOGNE Menekülés Irta: Szabó Mária X Ca(7 Uiil kfcitt ««fsrorolt a ki fi. Paldo- lain tartattuk it rajta a hasi igyák érik. Mellükre ráült u a nyirkai teottftlcnség. Fojtogatta a torkukat ii feli rád ott a kedélyükbe is. Olvaa reményts- leniigai lakelt, mintha aa iktat oifalta Tolna halállá. A süni gomolygáson egyszerre csak áthatolt egy váratlan és valószínűtlen ragyogás. A nap kiküldötte átmeneti győzelmiét. Atezinesitette a szürke fityolt is megszépítette a nyomort burkoló köveket. S es a ragyogás titokzatos mélységekből fel- osalt egy mosolygást a szomorúan bandukoló Bán István araira is. ügy kűsdött, ixnbolygott rajta a jókedvnek ea a angara, adat a nap a köddel. Sok keeerüeiget és sok fásultságot kellett elűznie, míg diadalmaskodhatott. De akkor azután egészen szétterült. Fantasztikus szivárványokat sorakoztatott kedélye horizontjára. Most jobbról Ívelték ált as életéi, i. ,ot balról. Uj megvilágítást kapott a múltja és ezer lehetőséggel hivogatta a jövő. Hiszen még nem fejeződött ke Íréi élete. Lelkének legfinomabb megnyilvánulásait egy idő óta Ugyan vissaautasitjásk a szerkesztőségek, ue nagysikerű első regényének erkölcsi tőkéje még most is kamatozik. Ha egy időre kivonná magát a mindennapok karjából, belevethetné energiáját az Írás gyönyörűséges és megválté csodájába. Hátha meg- | Írná a regényt! Az uj regényt, a nagy regényt, melyben ott lüktetne életének minden megismerése, | ott vonaglana minden csalódása és felvirulna benne minden reménysége. Igen, meg kell Írnia m vívódó lelkek regényét. Bels kell vinnie minden átélését, oda kell mutatnia minden hitét, hogy megkönnyebbüljenek azok, kikhez a sors eljuttatja. Érezte, hogy as alkotás titokzatos munkája befejeződött. As átélések ideje lejárt. Tudata alatt már elrendeződött az anyag. A szenvedések uj megismerésekké alakultaik át és most már csak egyetlen alakot kell megindítania, hogy a többiek is hozzászegődjenek és belevigyék írásába az élet szineit. Á következő percben feléje nevetett az alak is... Egy leány... Egészséges, fiatal gyermek, ki nem is sejti, hogy az élet nevetésen kivü! mást is jelent. De, mert egészséges lelkű, bátran magára vesz minden terhet, amit as évek reáhalmoacak. Szülőkért, emberekért, nemzetéért harool. Nem ráakad le alattuk, hanem hozzájuk edződik. Távoltartja leikétől a szennyet s igy tisztaság tudatalatti fölénye vállvetve} harcolt mellette. Qyös. Gyűrnie kell. Nem szabad disszonáns akkorddal befejeződnie a verejték és hit könyvének. Másoknak, dolgozóknak, nyomorgóknak is, meg kell mutatnia a magányos élet szépséglehetőségeit, ügy kell elvezetnie a kiegyensúlyozott öregségig érit a leányt, hogy ezer más nő, társ nélkül szenvedő nő megérezze rajta keresztül: Az élet igy is lehet egész, szép és hasznos! Előre lódította az elképzelés. Már ott szeretett volna ülni kis írógépe előtt, hogy fehér billentyűinek segítségét kérje. Keze remegett a türelmetlenségből. A leány-alak mellé felsorakoztak az uj emberek is. Öregek, fiatalok jöttek. Örültek és szenvedtek, hittek és tagadtak, dolgoztak vagy tehetetlenül futtatták tovább a napokat. De éltek! Mind éltek!... 8 as íré éréit«, hogy ez a sok élet már követeli tőle a megszületését is. A lakáshoz vezető lépcsőkön egy iramban futott fel. Csak a harmadik emeleten fulladt ki agy kicsit. Ds reszkető keze már a kulcsot fordította. S a benyíló ajtó beengedett egy parányi fényt a komor előszobába is, mintha előtite akarna járni az alkotás kiválasztottjának. Dobogó sziwol nyitott be szobájába. A gép ott várakozott reá. Nem ugyan erre a munkájára, hanem a hivatalból hazahordoltt restanciákra, melyek most is duzzasztották kopott aktatáskáját. De most úgy dobta félre a táskáit, mintha minden nyűgöt ledobna vele együtt. Belső njjongások énekeltek benne, mikor lázas ujjaival fogalmazópapir után turkált. De négyhónapos szünet volt az Írásában. Legutóbbi sikertelenségei ellankasztdtták. Most csak vegetált és mivel fizetését ezer más dologra kellett odaadnia, a papirvevés bizony napról-napra halasztódott. Most árit hitte: ha papírja lett volna, már régen hozzáfogott volna egy hosszabb Mlekzetü Íráshoz. Mert van abban valami csábító, ha a sima ivek 'frissen hívogatják az alkotót. Aztán egy felkacagással ezt is elintézte. Nem igaz!... Hazugság minden kifogás! Aki Írásra kiválasztatott, az ir, mikor az idő elérkezett. Ha nappal nines ideje, imia kell éjjel, ha éhes, ir azéift, hogy ne érezze az éhséget s ha álmatlan, ir, hogy ébren álmodhasson. S ha papír nincs a háznál, firkál az asztal üveglapjára, vagy... Újra felkacagott. Gondolataitól független keze már beletúrt asztala legdrágább fiókjába. Kiemelt egy meggyüröttt csomagot. Első regényének gondosan őrzött kézirata volt ez, — rejtegette, mint egy ereklyét. Sietve tolta be a fiókot, ha véletlenül kihúzta ideges keze. Mert agyában titkos tervek lappangtak ezzel a kézirattal kapcsolatban. Valamikor Italán mindenki megérzi, hogy Bán István lelkét adta az Írásaiba! Hogy mindig valakinek szánta érzéseinek megmutatását, hogy mindig jótettre vágyás hajtotta, mikor magának mesélt álmait közprédára dobta... Talán akkor odaajándékozza ezt a kéziratot olyan intézménynek, hol mindenki láthatja és megérezheti kuszáit betűiből a lázas vágyat, hogy minél tökéletesebben és gyorsabban szolgálhassa azokat, akiket olyan mérhetetlenül szeret: a kicsiket, elnyomottakat és szenvedó'ket. Gépiesen húzta be az első oldalt az Írógépbe. A régi álmokkal telt ivek túlsó oldalára fel lehet festeni az nj álmokait is. A henger forgatása közben már a környezetet is látta. Sok, sok levegő kell eleinte, hogy annál inkább megpróbáltatás legyen a városi élet, a hivatal és a piszkos tülekedés. Levegő, jólét, szeretet... Jó szülők, virágok és örömök... Ujjai már röpködtek a gépen. Gondolkozó homloka megvilágosodott, mintha belülről jövő sugarak derítenék. A billentyűk fekete betűi pontosan megismétlődtek a fehér papiroson, de Bán István nem ellenőrizte őket. Türelmetlenül rágta az ajkát és gyűlölettel nézte ideges kezét. Milyen lassúk és tökéletlenek szárnyalásához képest! Mennyivel előbb jár már ez a kis élet elképzelésében, mint itt a papíron.! Száz kéz kellene most, hogy az első lázat kielégítve, igazán az első elgondolás egységes zavartalansága kerüljön ki agyából, amit még nem rontottak meg idegen behatások... Most már teljesen elsülyedt körülötte a valóság. Nem érezte magát és nem érezte a dolgozószoba komorságát. Kint járt a nevető tavaszban és mosolyogva kisérgette az elinduló gyermeket. Nem bántották gépe kopottságának zavaró jelenségei, Csak a gyorsaság elégtelenségét érezte folyton, mert a történés vitte előre. Lelkén előre tudott izgalmak remegtek át és eljövendő szenvedések megérzése mélyített ajka körül keserű ráncokat. Az ebédló'ben négy óraütés ébresztgette a csendet. Lármásan nyiloítt az előszoba ajtaja. Pillanatok teltek el, mig Bán István visszatért az újonnan alkotott életek közül a maga életébe. Most tudaltára ébredt környezetének is: felesége jöhetett haza... Négy órakor... S még nem is ebédeltek... Az alkotás annyira felülkerekedett minden más emberi érzésen, hogy most még egy elfojtott sóhajtás is kiszabaduk szivéből. Most jön... Ki tudja: honnan? De ha már igy elkésett, miért nem késett el még jobban, hogy tovább száguldhatott volna a lelke! Hogy ne is tudott volna többé visszatérni ebbe az átkozott valóságba! Ilyen hamar... Ilyen nagyon hámor! A másik szobában a terítés hangjai árulkodtak az asszonya jövetével kötelességére ébredt leány hanyagságáról. Az edény kellemetlen zörgésébe belevegyült az Olga kiáltozása: — Persze, ba a lábam kihúzom, megáll minden!... Minden megáll nélkülem! Bán István a becsukott ajtón keresztül is látta, hogy most a fejéhez kap s szája görcsösen húzódik jobbra-balra. Újra bűnbakot keres az elkésése miatt, — ha ő akadt volna az útjába, mosit reá zuhognának hasonló szavak. Válla közé húzódott a feje, mintha igy akart volna menekülni a veszedelem elől. De a hangok vijjogva hatoltak át a vékony ajtón s betöltötték a szobát. Panasz, elégedetlenség, dao és harag kavargóit már a falak között, hogy majd szétvetette őket. Szinte láthatókká váltak házaséletüknek előrekül- dött démonai. S a leányra ontott átkok közül kiki- gyózott az is, ami közvetve neki szólt. Nőtt és egyre közeledett. Jéghideg gyűrűi közé szoritotta vergődő szivét. — így jár az, aki nem várja meg a szerencséjét! Aki eldobálja fiatal életét az első jöttmentnek, mint én!... Hol lehetnék én ma, ha bele nem tévedek ebbe a szerencsétlen házasságba... Újra itt volt a folyton ismétlődő panasz... De Bán István most mégsem mondta rá magában a itt, amit pár hónappal ezelőtt mindig kikényszerítőttek belőle ezek a jelenetek. Még a szive sem formálta a keserűségből kibugyogó szavakat: — Szabadítsd meg magad tőlem... Nem tartalak vissza... Nem. István most ragaszkodott az asszonyához és akarta, hogy maradjon. így, pokollá változtatva az életét is. így, örökös elégedetlenséget hinrtve maga körül is. így, két kézzel tékozolva mindazt is, amit ő görnyedő háttal megkeres. így, újra és újra megfojtogatva a leikéből kinövő életeket is... S arcán átragyogott ugyanaz a mosolygás is, mint kint, a ködben. Ez a mosolygás rávetődött lelke legdrágább és legféltettebb alakjára. Az egyetlenre, kit nem tudott megteremiíeni sem a fantáziája, sem az átélései mélysége. Az egyetlenre, kinek megszületéséhez nem elég az ő akarása, tehetsége, vágya, — de akit már szive alatt hordoz az asszony. S az idő betelésével eljön, itt lesz és valósággá válik a régen vágyott boldogság: szivére szoríthatja a gyermekét. Széjjelrebbentek regényeinek emberei. Most csak a puha pelyhekből emberré felnövő kicsi teremtést kísérte sebes gondolatlábakkal az életen át. Naggyá, széppé, jóvá nevelte ás megkereste számára Ruhákat szmíelenit, fest, tisztit 24 Óra alatt Czink, Cluj
