Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)
1930-01-27 / 20. szám
IS 15 xm. BVF 20. 87AM. BERLINI NAPLÓ A Lanté Á Lunte, Kelemen Béla szerint, mécsbelet, kanócét, vagy rókafarkat jelent; szerintem azonban egy bohémtanyáit, a legkedvesebbet, ami eddig Berlinben elém került, vagy amelyikbe belekerültem. A Lunte tulajdonképpen egy asszony neve (vagy csufneve? nem tudom), aki a konyhában parancsnokol. Rövidrenyirt haja van és valódi, igazi szivart eziv, nem cigarettát. Mindenkit tegez és lehetőleg fiának szólít, ami rendjén is van, mert ő is megvan már harminc. Cájhner Zomógi egyszer „Mutti ”-nak szólította, de ezt mintha nem szerette volna. De ez a konyha szó nagyzolás. Az egész egy külön kis benyíló, gázkályhával és néhány polccal az ételeknek, á terem felé tálalóasztal, azon van a hideg bilffé. Most jut eszembe, hogy a „terem” szó is nagyzolás. Valamint a büffé is. Az egész Luntét keresztül lehet egy dugóval hajítani, ha közben nem akad meg a dohányfüstben. A büffé pedig egy iróasztal- lap terjedelmű deszkán elfér. Most képzelhetni, hogy milyen jól érezheti itt magát az ember. Asztalokat, székeket fiatal művészek terveztek a Lantéba. Fekete, magashátu székek és alacsony, nehéz fekete asztalok; a falak szigorúan tárgyilagosak — voltak. Mikor megnyitotta és fölszentelte a Luntét az a tucatnyi egészen fiatal művész, iró és egyéo, aki alapította. Mert ma már teli vannak rajzolva, torzképezve és szellemeskedve, aminthogy az alapítókat is lassanként mintha kiszorítaná az „álfiatalok” generációja. Fölö^’eges mondani, hogy Zomógi fedezte föl a Luntét. Igen jó és olcsó vacsora van ott, szeszes italt pedig nem mérnek. Nem tudom, elvből-e, vagy pedig, mert még nincs engedély. Egyelőre igen jól fog. Szűk a hely és füst van. Őrült zaj. A szomszédasztalnál a nagy erotikus album forog közkézen. Mire ideér, látjuk, hogy ártatlan malacságok vannak benne és nagylelkűen továbbadjuk. Valaki keresztül akar furakodni két asztal között és ránkszól, hogy nem-e tudnánk előrerukkolni? Hogyne, mondjuk, katonák voltunk. Erre megijed és inkább nyugton marad. De egyre többen jönnek és mégis össze kell szorulnunk, helyet kell adnunk az ujan- jötteknek; mit lehet tudni, hátha alapítók ? Ragvovó fekete, spanyol leány jön most, mellette „hidalog” sem látni semerre, mindössze egy tisztás mellett el- | haladva látjuk, hogy ott valami vándorcirkusz pakolt ( le, amely annyira hozzátartozik az1 ilyen vároopar- j kokhoz nyáridőben. Igaz is, holnap vasárnap és a külvárosi népet fogják szórakoztatni... máskülönben felséges erdei csend veszi körül őket, ringató és an- dálitó puha csendesség... a leány most megáll és szinte suttogva mondja: — Fiuk... most azt érzem-, hogy ez a délután nevezetes forduló lesz az életünkben.... — Sokszor mondta már ezt maga... — De most igazán... Körülbelül alig mozdul a levél. A gyertyánok és kőrisek lombozata, mint eleven smaragd bolthajtás ivei föléjük... itt-ott ökörszem rebben a bokrok alatt, tnlélyen a sűrűben harkály kopog... és gyengén idáig hallatszanak a tompa puffogások, amint a cirkuszotok pilótákat vernek a földbe... alighanem a sátort csinálják... — Milyen szép itt, — sóhajt a leány. — Szép... — Nagyon szép... A fiuk tovább akarnak menni, de most valami váratlan és furcsa dolog következik... a leány össze- borzad és halkan fclsikolt... szeme egy pontra mered, az ösvény fordulója irányába... — Jaj! — Mi volt az? Hallották? — Mi az? Tessék? Semmit nem hallok... Gyerünk, hát! — Maradjanak... édes jó Istenem... én úgy félek... — Deháit mitől?... Nevetséges... •— Nem tudom... — Bolondság... nevetnek a fiuk, — menjünk hát... Ebben a pillanatban vagy harminc lépésnyi távolságból, ott ahol az ösvény fordul, az alacsony bokrokon gyenge nesz szűrődik át... Mintha valaki közelednék... de a zaj nem ütemes lábkopogás, hanem puha, suri ódó, egészen gyenge suhogás... — Há-á-áb! — sikolt fel AnnusVa, a két férfi megrettenve mered előre... az ösvény közepén össze- j bújva állanak mind a hárman... 1 roMIIII'IIWilHliHDII.IUUIililJu.lt), Iegy fiú, az is igen jóképű és fekete, spanyol kell legyen az is. Mellettem jóindulattal eszik egy nyárs- polgár-fonna ember... egy pillanatra félrenéz és a következőben a másik asztalhoz vitték az ételét. Nagy lelki nyugalommal ntánaül és a spanyol leányt megmvitáljuk a mi asztalunkhoz. Le is ül, ami a kísérőjének nem tetszik, de ő is kénytelen odaülni. Beszélgettünk; a leány egy betűt se tud se németül, se franciául. Kézenfekvő tehát, hogy spanyolul beli beszélnünk. Az asztalfőn Havas ül, nagyon figyeli a diskurzust, mert szeretné megkérdezni, miért hinak annyi spanyolt Lopez-nak és hogy miért van annyi őrült köztük. Átlag minden három percben félbeszakít, hogy tőlem kérdezze, hogy mit gondolok. elég érett-e már ehhez az idő? Közben meteorológiai megfigyeléseket tesz a fiú arcán. — A mukinak nem tetszik a maga spanyolbarátsága, — mondja vésztjósló hangon. — Essen belé a penész, — viszont magába is. Hagyjanak békében, most ismereteimet bővitem. És tovább vesszük át az első Berlitz-tanfolyam anyagát. Már tudom, hogy hívják a szemet spanyolul, az orrot, a szájat. A fület mikor kérdem, nem érti meg; megfogom a fülét, erre bemondja spanyolul. „Ez jó módszer”, — gondolom épen, amikor megint megszólal Havas: — A mukit kezdi idegesíteni ez a nyelvtanóra. Engem is; ennek végét kell vetni. Hallottam már sokat a tüzes spanyol féltékenységről, meg ven- dettáról — vagy ez az olaszoknál van? Mindegy; meg kell mutatni, hogy mi is vagyunk olyan legények Kiveszem a zsebkésem, amelyet Banditól kaptam bucsuzásra, kinyitom a nagy élét és a fiú felé mutaitva, azt mondom a leánynak, spanyolul: — Ich — dájn Muki — letorreádor, frászt neki! — Nájp, — mondja a leány és magyarázni kezdi, hogy nincs köztük semmi afféle, csak a spanyol- ságuk közös. „Hja úgy”, mondja Zomógi megnyugodva, mert már erkölcsi bökkenői kezdtek jelentkezni. Örömében kilopja a Havas zsebéből a jó szüleinek csináltatott fényképet és orvul feltüzi a falra, ezze^ a felírással: „Jelenleg épen köröznek, a becsületes följelentő a rendőrség hálájára számíthat.” Közben a fiatalok üvöltőkórust szervezitek, minden uj belépő rettenetesen megijed ettől, amitől persze még inkább csinálják. A füst észrevehetően közeledik a szilárd halmazállapothoz, a spanyol fiú a forrponthoz. Lunte asszony uj szivarra gyújt és szeretettel készit egy adag gyümölcs-salátát, valami mnraBHWHHnaHHwanHmHp « Krőzus rendelhette; biztos nem közénkvaló. Egy ravaszt Apii festőt elfog a lelkesedés, sorra lekarriki- rozza azokat, akik körülötte vannak. Elsőrangú torzképek, persze senki se viheti el a saját ábrázatát, mert ezek a falra kerülnek. Valakinek eszébe jut, hogy sürgősen telefonálnia kell; biztosan ki akar valakit ugrasztani az ágyból, mert hiszen éjfél rég elmúlt. Csakhogy a rettenetes zsivajban azt se hallaná meg, ha a központ revolverlövésekkel jelentkezne. Egy darabig csittitani igyekszik a körüllevő- ket, de végre is megunja, a. hóna alá kapja a telefont és beviszi a szomszéd helyiségbe, ahol, hogy is mondjam, nem telefonálnak; bár néha ráfogják. Harsogó szerencsekiváuatok jutalmazzák az ötletet; ezentúl mindenki ott fog telefonálni... Két kínai diák jön most, az egyik szemüveges. Ez, gondolom, szabály, mert eddig még mindig úgy láttam, hogy két kínai vagy japán közül az egyiknek szemüvege van. Egy hindu már régebben bent van, magyar társaságban ül, állítólag soha mást nem akar. Annyi bizonyos, hogy ha nem akar tanulni, akkor elég jól választott, mert igen jó pofákkal ül együtt. Havas diszkréten felír nekem Ty csomó spanyol szót és odatolja elém; kevés a szókincsem, teszi hozzá megnyugtatólag. Ilyeneket ir fel: Unamuno, Andaluzia, Carmen. De ezeket én is tudtam. A fiú most meghallja, hogy „Unamuno” és megszólal franciául. Nagyon keserűeket mond, hogy mit akarunk mi ettől a nagyszerű írótól és azonnal rátér Primo de Rivera diktatúrájára, amelyet láthatólag és szívből ellenez. Bár senki se szól ellene, mégis elvi kérdést csinál ebből és elviszi a leányt. Kár. Hirtelen magnéziumfény lobban fel: valamelyik képeslap kiváncsi volt a Luntéra. Félős, hogy nagyon divatba fog jönni és elromlik, pedig így, ahogy most van, egészen elsőrangú. A fényben megismerem Rényi Editet, aki Kolozsvárt is élt és szép verseket irt, ma pedig igen felkapott kosztümtervező a filmnél, itt Berlinben, a nevét vetiteni szokták a kép címénél. A zsivaj most már összesürüsődött és darabokban pottyan le az ember fejelágyára. Végre is, nem arra való a Lunte, hogy elmélyedjen benne az ember. De nekünk bizony mennünk kell. Végignézek ezen a bolondos társaságon és hirtelen csúnyán be- lémnyilal valami... no igen, valahogy kirí az ember közülük és mégis oda szeretne tartozni közéjük, mert olyan fickándozók, olyan hevültek, olyan nekibuzdulok, olyan... hogy is mondjam... fiatalok ezek mind... No mi az, Lunte: Öregszem talán?! Pap József- ----—=^----======----^--—■ - I, T ... És most a zöld reflexek tompa homályából egy óriási, sárgásbarna állat lendül ki elebük... Hatalmas sörényes feje van, hosszú és karcsú dereka... farkával csapkod, piros nyelve kilóg, liheg mint a hőségben eltikkadt kutyák... de ez nőm kutya... irgalmas isten, hogy került ide?... Mi ez?.. Jóságos ég, segíts! Irtózatos pillanatok... és Viktor rémületbe fulladó hangja hallatszik: — Oroszlán! Bámulatos gyorsasággal megy végbe ezután minden. A tragédiák pillanatokig tartanak csupán, a robbanás ereje, a golyó útja, a földrengések és a tűzvészek első pánikja.... minden nagy riadás csak pillanatokig tart... a több; már állandóság, logika, lélekjelenlét... A fiuknál nincs fegyver... hárman vadnak, igaz... azaz csak ketten, mert a leány lenn fekszik már a földön. Ő intézte el legegyszerűbben a problémát: elájult. Az oroszlán lassan közeledik... most miegáll, farkával kétoldalt csapkodja a földet... ugrásra készül... Igen... igy írja le ezt a természet rajzi tankönyv és azt is, hogy némely vadászok szembenéztek már az ilyen fenevaddai, amikor is azok megszelídülnek... — UhhL. A következő pillanatban Viktor félreugrik... két lépésnyire fiatal fenyőfa áll... Izmos karjaival elkapja a legelső’ ágat, jó tornász és nagyerejü atléta... fellendül az ágra... kapaszkodik, menti magát... oe * lombok közé... % A másik fiú előrelép, kezei ökölbe szorulnak, lábait megveti az elalélt leány mellett és felordit: — Gyere hát! — és bevárja a fenevad íámaáá- *át.... A vadállat közeledik... alattomosan sompolyog közelebb és közelebb, már emelj is roppant fejét... micsoda fertelmcs szaga van... és a mezítelen ökoi le* eujt & vadállat előrenyujtott busa homlokára... Tompán puffan az ütés... mi ez ennek... a fitt lehunyja szemeit... Meet itt a halál... De a vadállat nem reka* rá. Ehelyett felhúzza ínyét ás fuj, mint a megszorított macska.... érthetetlen ez a dolog nagyon.... Azonban csakhamar minden kiviláglik... Az ut- fordulé felől egyszerre csak derült női hang hallatszik, amint idegennel kevert szavakat kiáltozik: — Nem félni! Nem harapni! Szulimán, allo... allo... bocsánat... oh, miile pardon... — Mi ez? Ön? — bámul az oroszlánra és a közeledőre János és karja zsibbadtan csüng alá az ütés iszonyú erejétől. Sportöltönyös, csinos nőalak áll előttük, nyugodt mozdulatokkal maga mellé parancsolja a dögöt... átköti nyakát egy erős lánccal.,. — So, so... neím tudtam... népek nem járni erre és én Szulimánnal sétálni... il faut toujoura... miile pardon... Lassan kiderül a rejtély, amelyen most mar ha- hoiázni kellene, de egyikük sem nevet... Komoly, nagyon komoly színjáték ment itt végbe... Igen, igen... az állat abból a cirkuszból való ott a tisztáson és ez a szeliditőnőjc... egy jámbor öreg oroszlán rémitette meg és tette próbára őket. János agyában dereng már valami. .. próbára tette... de nem Iáit még tisztán semmit... Eközben az ájult leány is felocsúdik. — Gyerünk, Anmuska ... most már gyerünk innen ... — övezi át derekát ép balkarjával gyengéden és vinné, sürgetné, hogy kiérjenek a biztonságosabb ember járt helyekre ... Egyszerre csak eszükbe jut a harmadik, aiz atléta, a vetélytárs, Viktor... — A® ám ... Hiszen még mindig fenn van a fán... Na ez nagyszerű ... Éppen mászik lefelé.. Mint a főtt rák, piros az arca. Hfthahn, — kuncog a leány. Hogyne, mikor olyan jóvátehetetlenül nevetséges az ipse... a szeleden, az önfeláldozó, a hős... ő maga is érzi, hogy nines mit keresnie itten... Az az átkoeott állatseeliditőső ia elkotródoft a bestiájával... ol kell tűnni minél hamarabb, nem lehat kibírni a loáay nevetését és mindjárt megnyílik lába alatt a fold,,, eWilyed szégyen Leit óbon... Előkotarja a bokor alá gurult kalapját, félszeg mozdulattal kö- szón...
