Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)
1930-01-20 / 15. szám
XIII. ÉVF. 15. SZÁM. 17 Ti gyermeken keresztül akarja megismerni ítöély leikéi a magyarokkal rokonszenvező svájci közvéle Dátogatás Őrlet Károly Verni protestáns lelkésznél\ aki a magyar gyermekek svájci üdültetési akció'ának föléfesztésén fáradozik — TRegafakult a „TUagyardarét Svájciak ígyesülete,( — Ti magyarnak van a íegtüzeseöő hora — kell, (jogy maga a nemzet is elsőrendű (egyen (Bern. A Keleti Újság kiküldött munkatársától.) Három hétig tartó svájci körutazásom legfőbb rendeltetésének nemcsak azt tekintettem, hogy megismerjem az ország ősi demokráciáját, népi sajátosságait és históriai emlékeit, hanem azokat a személyeket is fölkutassam, akik már innen, az idegenből is megérezhették és megismerhették a magyar fajta karakterét, bepillanthattak a magyar ember szivébe- lelkébe. Létezik-e hát Svájc közvéleményének, amely mindenkor annyi vonzalommal viseltetett a kis országok történelmi martiriuma iránt, eleven és élő kapcsolata a magyar néppel és kik azok, akik ebben a mintaszerű kicsi birodalomban a két nép közötti kulturkontaktus eszméjét szolgálják ? És igy vezettek a szálak a magyarbnrátság- nak két fenköltlelkü, köztiszteletnek örvendő apostolához, dr. Kari Iriet berni protestáns paphoz és Oltó Walliser solothurni főszerkesztőhöz és kanton- tanáososhoz. Csak a riporter örök-újdonságot vadászó gyöu- géje az, hogy a Solothurnischer Anzeiger főszerkesztőjénél és Svájc egyik legszivélyesebb emberénél tett látogatásomról nem számolok be külön cikkben. Meg azután a kollegiállitás mentalitása is tiltja valamiképcX, hogy hangosan áradozzam Ottó Walii- serről, erről a sugaras mosolyu, szemüveges, kedélyes publicistáról, akinek a legnagyobb szerepe volt abban, hogy a forradalom utáni Magyarország viszontagságai iránt a svájci közvélemény érdeklődni kezdett. Walliser, aki ötször járt Magyarországon, egész sereg cikket szentelt a magyar nép és az ottani viszonyok megismertetésére, majd ,,Das christliche Ungarn” cimü könyvével megtörte a jeget és felolvasztotta a svájciak érdeklődését az ezer sebből vérző és mégis élniakaró uj Magyarország kálváriája iránt. Midőn azután ez az alacsony, vidámlényü solothurni főszerkesztő, legutóbb 1925-ben 150 svájci nevelőszülő élén újból visszatért Magyarországba, országszerte fejedelmeket megillető tiszteletben részesítették önzetlen szolgálataiért. Kisleányát „Erzsikének” keresztelte el a legnagyobb svájci kathoükus orgánum főszerkesztője és azóta minden alkalmat megragad, hogy a fórumról szeretetet hirdessen a magyar nép iránt. Mialatt becsengetek a Schanzenechstrassebnn lévő berni protestáns lelkészi lakba, ösztönszeriilog úgy éreztem magam, mintha csak egy erdélyi református lelkészhez toppannék be. S hogy magyar reminiszcenciáim nem voltak indokolatlanok, azt bizonyítják a barnatónusu fogadószalonban talált mezőkövesdi matyóhimzésü párnák és asztalterítők. Kísérőmmel, egy temesvári származású berni kereskedővel diskurálok, mikor egyszerre csak fölnyilik az ajtó és egy pirospozsgás, erélyes arcélü hölgy lép be. — Jónapot kívánok — köszönt magyarul. Csak azért kukkantottam be, mert hallottam, hogy az urak magyarul beszélnek. A „doktor ur” nyilván örülni fog önöknek. Megtudjuk, hogy Burgeft. Anna tanítónő évek óta intézi már a Svájcban élő magyar gyermekekre vonatkozó adminisztrációt. Örömmel folyik a szó a magyar tanítónő ajkáról. — Vagy 80 gyermek él még mindig Svájcban, legtöbbje árva és teljesen szegénysorsu, akiket nevelőszülőik nem akarnak visszaengedni hazájukba. Mert bizony úgy hozzánőttek ezek a csöppségek a svájci nevelőszülők leikéhez, hogy szinte el sem lehet tőlük szakítani többé a néhány heti üdülésre idekerült gyermekeket. Ez a 80 magyar gyermek már itt marad, legalább is mindaddig, amig ki nem tanulnak egy ügyes mesterséget, hogy azután otthon tisztességgel kereshessék meg a kenyerüket. Tizenkét magyar gyermeket pedig adoptáltak a nevelőszüleik, ezek tehát már mint svájci honpolgárok nevelkednek fel és uj hazájuknak válnak majd produktív elemeivé. Bizony az is előfordult, még pedig számos esetben, hogy a svájci nevelőszülők olyan makacsul ragaszkodtak a Jancsikák, Palikák, Boriskák, Bözsikék és Emmyk megtartásához, hogy a svájci rendőrhatóságoknak kellett közbelépniük a hatalom eszközeivel, csakhogy hazaengedjék végül is a svájciak a magyar kicsinyeket. Erre aztán módfelett büszke a tanítónő. Kincs több időnk egymással csevegni, léptek hangzanak és már feltűnik közöttünk Iriet Kar! protestáns pap, a debreceni Tisza István Tudomány- egyetem diszdoktora. Gyönyörű szál ember, hatalmas homloka alatt tüzes kifejező tekintet s egyszerű lényében — nem tévedek, ha igy karakterizá- lom — sok a magyar vonás. Nem hiába ébred és alszik már évek óta a tiszteletes ur a magyarokkal és mióta 1921-ben meg 1923-ban Magyarországon volt, leghőbb életvágya az, hogy valamiképen enyhíthesse ennek a minduntalan annyi keserűséggel küzdő népnek buját-bánatát. — Ha tetszik, szóljanak hozzám az urak magyarul — mondja szelíden a berni protestánsok köztiszteletnek örvendő lelkésze — hisz teljesen érzem és értem az Önök nyelvének édes muzsikáját. Magam azonban sajnos nem beszélek még jól magyarul. Pedig 1920 óta szinte naponta hallom a magyar szót, igy nem csoda, ha rámragadt valami a magyar nyelvből, magyar érzésből. Ó, nehéz nekem olyan érzelmekről beszélni, amelyekben egészen fölolvadtam és amelyek immár örökké ott rejtőznek gondolataim és cselekedeteim mélyén. Ezt mondta, szinte magának, a berni protestáns lelkipásztor. Majd nyomban fölrezzent: — Önt alkalmasint valami friss svájci aktualitás érdekli. Nos hát én mindig attól ijedeztem, ha egyszer, egy szép napon a magyar csöppségek visz- szatérnek a magyar honba és nálunk a semmibe tűnik az ő kacajuk csengése, létre kellene hozni valamilyen tömörülést, ami a megkezdett munkát akármilyen formában tovább folytathassa. Végül épen az elmúlt napokban Solothurnban kimondtuk a megalakulását Reunion des Amis Hongroi3 (Magyarbarát Svájciak Szövetsége) címén egy olyan egyesületnek, amely tovább tud harcolni a közös svájci-magyar érdekekért. Ennek az egyesületnek, amelynek gerincét a volt svájci nevelőszülők alkotják, az lesz a célja, hogy közelebb hozza egymáshoz a két népet, a közöttük máris létező kulturszálakat megerősítse és lehetővé tegye azt, hogy a tehetségtől duzzadó magyar nép az európai kulturérvénye- sülés terén az őt megillető helyre kerüljön. — Hogy miképen gondoljuk ezt elérni? Kölcsönös előadásokat tartanánk mindkét országban a népétet eredetiségéről, olcsó utazási akciókat rendeznénk, hisz a magyar faj még mindig nem ismert annyira nálunk, mint amilyen ismert kellene hogy legyen ezeréves múltja, bátor természete és mély kulturáltsága alapján. Az utódállamok magyarságának előttünk való meg- imortetése szempontjából a legüdvösebb megoldás az volna, ba a gyermeküdültetési akció felelevenítésén keresztül Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia szegény magyar gyermekei is eljöhetnének közénk összeszedni magukat. Meg aztán van-e egy nép sorsának ékesebb, szivhez- szóló dalnoka, a nemzet igazának kedvesebb szószólója, mint a gyermek, aki külföldi milliőbe kerül. Ha megismerjük egyszer az erdélyi gyermeket, akkor bízvást állíthatom: az erdélyi lelket is megszerettük. Minden svájci embernek kell valamit tudnia a magyarokról. Ekként alakul ki egy friss közvélemény, amelynek kölcsönös megismeréséből fakadó értékelése a gazdasági megélhetés terén is szolgálatiéra lehet a magyarságnak. Ha azt mondom, hogy a svájci nép hajlamos a magyarokkal való barátkozásra, arra is gondolok, bogy Svájc kulturéietére is gyümölcsöztetőleg volna kihasználható Petőfi lírájának. Arany epikájának és más magyar ősi értékek fel- szinrehozása. Felcsillan a szeme, mikor Magyarországon szerzett emlékeiről és barátairól beszél. Előbb Ravasz László dr. püspök fenkölt kulturáltságáról szól, azután Széchenyi László grófról és az erdélyi Szent- kereszthy Béláról, a Svájci Gyermeküdültetési Akció elnökéről emlékezik meg hálás vonzalommal. Valamelyik elsőrendű berlini újság felkérte Iriet Károlyt, hogy Írja meg a magyar gyermekek svájci üdültetési akciójának történetét. — Mindeddig nem szerettem beszélni erről a mozgalomról, hisz itt cselekvésre volt szükség a magyar gyermekek jövője, egészsége, nyugalma érdekében. Most elmúlt már az akció és a berlini újság kérésével kapcsolatosan egy brosúrában összefoglaltam az impresszióimat. Ezek szerint az uj magyar generáció az akció eredményeként immár kiszakithatatlan gyökereket vert a svájci nép szivében. Előkeresi a friss „kefelenyomatot”, ami a ma- gyer gyermekek svájci kalandjait örökítette meg és ami nem győz áradozni a lovagias magyar nép korán megnyilvánuló, rokonszenves jellemvonásai felett. Másik kis füzet azt az utat meséli el, amit a tiszteletes tett Magyarországon svájci orvosok, meg a berni pénzügyigazgató társaságában. — Nem lehet elfelejteni a budai várpalotát, ami az uralkodók hosszú sorát szimbolizálja Szent Istvántól IV. Károlyig, a bájos budapestieket, a magyar Alföld végtelen poézisét, a magyar fűszálak költészetét, a Hortobágy vakító színeit, amik metropolisok és oázisok tiinedező délibábját varázsolja a rónaság felé. De jól emlékezik a tiszteletes ur az erdélyi gyermekek kölcsönösen magyaros, izes beszédére is, abból az időből, mikor a budapesti pályaudvarokon vesztegelő komor vagonokból „átemeltek” erdélyi gyermekeket a Svájcba készülő üdülő-vonatokba. Midőn aziránt érdeklődöm, hogy miképpen került összefüggésbe a magyarokkal legelsőizben, szelíd papi ajkán finom mosoly jelent meg: — Na, elmondom ezt is. Apámnak szép szőló'bir- toka volt a bieli tó partján. Tőle hallottam, hogy kedvenc bora a „magyar tokaji”. Ezen sokat tűnődtem később... — Ha a magyaroknak van a legtüzesebb bora — jutottam el végső következtetésemhez, — úgy nyilván maga a magyar is elsőrendű fajta lehet! A gyermcknyaraltatás feladatát nem kereste, agy jött az egész magától. — Azt éreztem — szólott egyszerűen Lrlet — az Isten parancsolta számomra, hogy töröljem le a könnyet a magyar történelmi vészek, háborúk és forradalmak szenvedő gyermekeinek arcáról. Elő- i téletekkel kellett megküzdenem, hisz Magyarországot annakidején az amsterdami szociáldemokrata kongresszus határozata folytán bojkott ölelte körül. Igazságtalanságnak tartottam azt, hogy akármilyen politikai rendszerből kifolyólag kétségbeesésben és nyomorban hagyjunk éhező árvát, vagy gyermekeiért sóhajtó anyát. — Rövid magyarországi látogatásom után a komitó megbízott a magyar gyermeksegélvakciő vezetésével, úgyhogy tizczer magyar gyermek szépen — lassan megismerte Svájcban a családi nyugalmat és az otthon napsugaras békéjét. Iriet azóta igaz megértője minden magyar embernek. Mialatt együtt voltam vele, azt éreztem, hogy egy igaz emberrel álltam szemközt, aki „isteni rendelkezésnek” tekinti azt, hogy a nagy magyar nyomoyuság ártatlan, csöppnyi áldozatainak szivébe visszaköltöztesse a derűt és boldogságot, a felnőtt magyar apáknak és anyáknak pedig juttasson valamit az ő szeretettel telt tiszta papi szivéből. Seidner Imre — Isten vétsd meleg vsiţ perc alaíé megborol* válkozhalik
