Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)
1929-12-29 / 296. szám
ISO. KARÁCSONY Hogy fogalma legyen az olvasónak, mit jelent ez az egyszerű bővített mondat: „Nagyváradi tudósítónk jelenti“, megkísérlem leírni, mit jelent az, jelenteni valamit. Egész nap lótunk-futunk hirek után. Amikor eljön az esti hat óra, megkezdődik a tudósítás. Teszem fel, hogy csak kisebb jelentőségű esetről van szó. Annak a leadása a kővetkezőképpen történik: Leülök Íróasztalomhoz. Rajta a telefonapparátus. A kagyló a fölhöz kerül. Ez egy pillanat müve, de Jó pár „pillanatba“ kerül, amig a kedves központ jelentkezik. — Halló! Központ? — Igen. — Halló, kérem az interurbánt. Erre már vagy kapok vá-laszt, vagy nem. De mindegy. Tudom, hogy az interurbánt megkapom. Gondolkozom az idők múlásán. Eszembe jut rég elmúlt gyermekkorunk sok-sok szép emléke, a férfikor keserűsége, h, jelen szenvedése. Gondolatban felidézem a négyesztendös vérzivatar töméntelen borzalmait. Fantáziám elkalandozik ismeretlen messzi vidékekre, mondjuk, hol az északi sarkra, hol a déli sarkra (attóh függ, melyiket fedezték fel megint), közben végiggondolom a napi eseményeket, amelyek nem egyszer megrázzák az én, sok borzalomhoz hozzászokott lelkemet is, aztán átgondolom jól azt, amit le akarok tudósítani és amikor mindezekkel megvagyok, azon kezdem tömi a fejemet, hogy az én édes .kis gyermekemnek, az én, aranyfürtü, szőke Mártámnak — mondjuk: vájjon mit hoz a Jézuska karácsonyra. Most veszem észre, hogy a telefonkagylót ott szorongatom a fülem mellett. A sokféle gondolat közben egészen megfeledkeztem róla. Jó, jó, hogy én megfeledkeztem, de az interur- bánnak mégis csak jelentkeznie kellene már! — Halló! Itt is van már. Bizonyosan, ha előbb reklamálom hát még az északi sarkig se jutottam volna el és már jelentkezett volna. — Interurban — hallatszik egy túlvilág! hang. — Halló, interurban, halló! Kérem a 800-nak... — ...Kolozsvár 508-at sajtóra, ugye? — vág közbe a drága interurban — igen, ötvös ur, jegyzem. Amint szabad a vonal, azonnal hozom Szerkesztő urnák. Pöcögtetem as apparátust . . . A kagyló visszakerül az apparátus villájára és én nyugodtan várok. Közben persze dolgozom tovább és hogy le ne maradjak valamivel, még felszólítom telefonon a mentőket, hátha azoknál Is van valami eredmény, baleset, szerencsétlenség, tűz, stb. — Halló, mentők! — Igenis kérem, — hangzik az alázatos válasz, — a mentők. — Hahó, itt a Keleti Újság nagyváradi szerkesztősége, van valami újság ma önöknél? Vagy van, vagy nincs. A mentők, azok nagyon derék emberek, ha legkisebb eset előadja magát náluk, közlik velünk. Nagyon derék emberek a várad! mentők. Kár, hogy nincs autójuk. A város ugyan előbb egy reprezentációs sutót kellett venni, több, mint félmillió lejért, aztán azért nem jut mentőautóra. No de... ezúttal sincs semmi különös esemény a mentőknél. — Köszönöm. I Le a kagylóval. Dolgozzunk tovább. Közben többször cseng a telefon, olvasóink akarnak valamit Egy bankigazgató például kérdezi: — Szerkesztő ur, foglalkozik lapjában holnap ez- 8el, meg azzal a dologgal? Igen, vagy nem. — Nagyon szeretném, ha... Így vagy úgy... stb. A bankigazgatóval való telefonbeszélgetés hamar véget ér. Pár perc múlva megint szól a telefon. Egy bájos női hang érdeklődik, hogy a lapban most megjelenő regény i. és 6. folytatását nem kaphatná-e meg. Előfizető, de elvesztette és nagyon érdekli. Megkaphatja. — Holnap érte küldök. A telefonon keresztül látom a legbájosabb mosolyt. Annyira, hogy még az én szájam is mosolyra görbül. Még vagy két-három telefonbeszélgetés, amikor végre az utolsót egyszerre csak félbeszakítja az interurban: — Halló 800, itt van Cluju! — Köszönöm... Halló Kolozsvár! ... Halló™ halló! — Halló 800... halló... Itt van Kolozsvár 508. — Halló, itt vagyok— Halló Kolozsvár.,, Halló Keleti Újság!... Egy hang se hallatszik. Pöcögtetem az apparátust: — Halló Kolozsvár!.., Halló Keleti!... hanő», hahó... halló... Most már kezdek taktust verni a teleionappará- tus vlllatartójával. Nem hallok hangot sehonnan. No de mégis! Valami távoli infernális hang fr-a- lányai ütődnek fülemhez. Valahol messze, valaki beszél ... De ez nem a Keleti Újság. Halló... halló». Most már nem Kolozsvárt kérem, hanem a nagyváradi interurbánért pöcögtetem a gépet: — Halló, interurbán! Persze jó idő telik belé, amíg megint jelentkezik a XX. század édenkertjének legszebb rózsaszála. Végre sok-sok kopogtatás után hallom a hangját: — No ml az kérem? Végeztek? Még csak ez hiányzik: — ördögöt végeztem kérem. Még eddig nem is jelentkezett. — Ugyan ne mondja. — De mondom. Hallom, amint a várad! Interurbán Kolozsvár felé csicsereg: — Halló Cluju!— halló, ml van az 508-cal? A kolozsvári központ csak úgy önti az olajat a tűzre: — Nem jelentkezik. — Dehogy nem jelentkezik, — vágok közbe, — tessék csak csöngetni neki. Egy kis purparlé fejlődik ki köztem és Kolozsvár között, amelyből én kerülök ki győztesen, mert egyszer csak engesztelődé hangon Így szól Kolozsvár: — Na itt van az 608. Beszéljenek. Úgy mondja ezt, mintha én nem akartam volna beszélni. — Halló, Keleti! Vagy tíz hallózás következik. Utána hallok egy kedves női hangot: — Halló, ki beszél? ■— Halló, itt Nagyvárad. Kérem a tanár urat. A gyengébbek kedvéért megjegyzem, hogy a tanár urat nem azért kérem, mintha unost akarnék beiratkozni a középiskolába, vagy mintha leckeőrát akarnék venni a — helyesírásból, hanem azért, mert Kardos tanár ur szokta levenni a vidéki tudósításokat. Nagyszerű egy ember ez a Kardos tanár. (Ti- } zenöt és negyven év között van). Ez nem olyan ember, mint más ember. Egészen más Kardos, mint a többi Kardos és egészen más tanár, mint a többi tanár. Huszadszor azért: mert csodálni való idegekkel látta el a menybéli Isten. Nem hozza ki ezt kérem a béketürésböl semmi. Talán még az se hozná ki, ha a mi remek telefonunk még egyszer oly rossz volna, mint amilyen. Kötélidegü ember. Es mindenről tud. Nagyon jó ujságiró lesz belőle. Amellett nagyszerűen stenograf él. Még sohasem történt meg vei«, hogy ha például azt diktálom a telefonba, hogy valaki meghalt, hát azt Irta volna, hogy az lilető nem halt meg. Egyszer ugyan megtörtént De azt, at 6 nem vette őszre, se az, aki meghalt A világ se fordult fel. A tanár vigan stenografă! tovább, az illető meg csendesen alussza örök álmát Eppur »1 amove! Rövid nyolo-tlzperces várakozás után végre abbán a szerencsés helyzetben lehetek, hogy hallom Kardos tanár ur fülbemászó tenorját De mit hallok! — Halló, — mondja a világ legtermészetesebb hangján, — nem hallok semmit — Na szépen vagyunk. Bn se hallok... Hallok, de nem értem. Erre aztán közösen kőnyörgünk a központ Intervenciójáért Nagynehezen belénk szól a központ: — Nem tudok jobb vonalat adni. Ez a legjobb. — Nagyon kedves. Milyen lehet akkor a legrosz- szabb? — Ne tessék viccelni. Minden vonalunk rossz. — Nem viccelek én kérem. Nagyon komolyan szeretnék beszélni— Nagysád édes, lehet magával komolyan beszélni. — Mi tetszik? — Nagyon tetszenék, ha— ha— például— most tudnék Kolozsvárral beszélni. Bizony Isten nagyon tetszenék— Egész komolyan mondom. I— Hát beszéljen, itt van. .— De nem értjük egymást — Hogy lehet az? Mielőtt valami hosszabb magyarázatba kezdenék, Kardos tanár ur pedagógiai jóakarattal vigasztal: — Na most hallom. — De én még mindig nem hallom, nem értem. I— Nem baj, az a fő, hogy én halljam, .— Mehetünk? — Igen. Halljuk. Kezdem az anyagot — „Nagyvárad város közgazdasági életében... — Halló— nem értem... még egyszer. — „Nagyvárad város—“ halló— halló... ml van itt? Valami Ismeretlen hang a gyomromba beszél. Ilyeneket mond: — Holnap feladok elmére egy waggon tollat«. — Köszönöm, — mondom neki, — elég lesz kevesebb fa. Es hogy ne csak a közgazdasági élet szállongó napi eseményeiről halljak hirt, valószínűleg valahonnan Marosvásárhelyről egy csicsergő női hang megsúgja azt is, hogy holnap utazik és reggel nyolc órakor a pályaudvaron lehet vele találkozni. — Ist’-uccse sajnálom, hogy nem tudom, kié ez a bájos női hang, sajnálom, hogy nem tudom, honnan beszélt, sajnálom, hogy nem- tudom, hová utazik és bosszankodom rajta, hogy reggel nyolc órakor nem nekem kell az ismeretlen pályaudvaron lenni... — Halló, Nagyvárad, menjünk tovább! — sürget a tanár ur. A. tollkereskedő és a bájos Ismeretlen mintha félrevonult volna és most már nyugodtan adhatom le tovább a tudósítást. „...fontos esemény történt... stb. Aztán... „megrázó tragédia“... „borzalmas szerencsétlenség“... halló- halló... „még egyszer, nem értem“— hogy van ez?— — Nagysád kérem, hagyjon már bennünket nyugodtan beszélni— — Na végre! Végeztem, köszönöm Leteszem a kagylót Az Izzadságot törölöm, sőt letörölöm homlokomról. Kezdem kifújni magam. Egyszer csak megint cseng a telefon: — Halló végeztek? — kérdezi az édenkert leg- szebbik virágszála. — Igen, végeztünk, hála Istennek. De már régen. — Ugyan ne mondja. — De mondom. — Négy darab volt. — Ha jó lett volna a vonal egy darab alatt is végeztem volna. • A tudósítás igy ér véget. Másnap reggel aztán megjelenik a Keleti Újságban: .Nagyváradi tudósitónk jelenti...“ Ötvös Béla
