Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)
1929-12-16 / 288. szám
8 XII. EFF. 288. SZÁM< ^ jSQssmEmm Bnwwwi Ehamsa Az anya int a gyermeknek Irta HAMBURG BECSKI IRÉN gáté éneklésük felveri a házat: „Virágom, Szépségem...“ A gyermek csendesen fekszik, egy kicsid mintha mosolyogna. A téli nap beszórja aranyait az ablakon, a gyermek meztelen, kerek testéje. A hó-pillék lengeni kezdenek, a gyermek is hófehérben fekszik, aranyos haján koszorú. „Gyönyörű Élet, gyönyörű Szerelem" zengik az öreg asszonyok, akiket az élet úgyis elhagyott. „Mért mentél el olyan hamar, mért is nyitottad ki kékre a szemeidet, ha olyan hamar lecsuktad...!’ s az Istent vádoló kérdés feleletlen marad. Puff! A szomszéd szobában az anya hideg teste kőkockákra zuhant. Kisérni akarja kisebbik gyermekét a földalatti mezőkön, a vér- telen, fagyos patakok medrében. Tovább tanítja beszélni és járni. Hiszen járni is alig kezdett. Két árny, kéz a kézben, a világtalan mezőkön. Az anya öléből nemrég levált bimbó visszakivánkozott az ősi melegbe. A házban fejvesztett szaladgálás. „A* anya is!“ „Orvost, orvost“ „Rendeljetek gyász jelentést!“ „A temetésről kell intézkedni!“ Sirás és jajveszékelés. A sarokban felegyenesedik a gyermek. Játékait tfélretolja. Megnőtt egy fejjel, ahogy a szoba közepére lépett. Szól, hogy legyen csend. Zsibbadt, meglepődött hallgatás. A nagyanya menjen pihenni. Szó nélkül engedelmeskednek neki. A sirató asszonyokat kiküldi. Nehéz léptek, nehéz percek. Az apa keze szemein. A gyermek leülteti, simogató kezeit homlokára helyezi. „Az anya mozdulata“ súgják dermedtem A gyermek intézkedik. Friss és ruganyos léptekkel, csak a szemei merevek. Egy pontra szegezve, ki a falakon, ki aj uccákon, ki a sirokon túl. Az anyja szemeibe kapcsolódik, a szeme és azon is túl. Egy pontra, ahol ők ketten még egyek. És szivével, amelyben az anyja vére lüktet, apja fölé hajol, hűséggel, mintha az az ő gyermeke len- t ne, gyöngéden, mint egy szerető és világitóan J mint egy csillag. A betegszoba fülledt levegője unottan táncol az ablaktól az ajtóig, az ajtótól az ablakig. Szeretné, ha kitárnák az ablakokat és kiszökhetne világot látni az udvar szürke kövei közé, onnan a háztetőkre ülne, meglovagolná a kéményeket és feiszánkázna az égi jeges mezőkre. De senki sincs, aki a levegő unott panaszaira ügyelne. Egy fehér, rácsos gyerekágy áll a szobában. A bútorok, a függöny s a mozgó személyek figyelme az ágy felé központosul. S a sugarak egy arc közé gyűlnek. Egy gyermek arca- Piros, szép, kerek arc, de mozdulatlan. A szemek lehunyva. A kis test körül fagyos kerités. Egy öregasszony fordul be az ajtón. Nehéz testű, fájóslábu anyó, a cipők kecsesen széfrugranak a fájós bütykök körül, előzékenyen helyet engedve a tolakodóknak. Az öreg asszony ráncokba-édesedett arca gondoktól sötét, mintha folyton fekete kenyeret evett volna. A nehéz zúgásra, — mintha egy darab fa zuhant volna be az ajtón, — kincs bosszúsággal néz fel az anya-arc. Sárga, téli holdsarló. De az ajkak mozdulatlanok. „Hogy van Éviké?“ tekereg, a szó a do- hányszinü ajkak közül, s a hangban valami meglepően puha van, valami a folyó fövenyéből. „Változatlan...“ ... az anya hangja ezer éve indult és kereng a levegőben, mint a céltalan madarak. „Évikém, — kis unokám!" — a fején kis fekete, kerek kalap táncol, a szoba sarkában guggoló nagyobbik gyerek vihogni kezd. Vastag mezitlábbal egy cseléd igyekszik befelé, nyitva hagyja az ajtót maga mögött, megbotlik és a tálcáról egy boldogtalan pohár száz darabra szakadva ugrik szét a kőkockán. „Nem tud ügyelni, marhája...“ szakad ki az öreg asszonyból a szó, mintha selyem ruhája alól büntető ostor pattanna elő. „Ez jót jelent. Meg fog gyógyulni a drága kisgyerek.“ — mondja széles vigyorgással a paraszt lány. A drága kisgyerek felneszel. Talán a pohárcsörgésre, talán egyébre. Meglehet, a fülében szól egy kis ezüst csengő. Kinyitja a szemét, nem néz vele senkire, nem lát, csak épen kinyilik egy virág. A kis kezek megmozdulnak, össze-vissza, céltalan hadonászással kereskednek a levegőben. Pillangókat fog- dos, vagy legyeket, az arca pirosodik, tüzel, önmagával foglalatoskodik. Az anyja hiába kapkod utána, a gyerek önmagának él, függetlenül, egyedülállóan. Az anya keskeny kezei lefogják a hadonászó gyerekkezeket, hiába, azok felszabadultan újból röpdösni kezdenek, eszelősen, az arc vonaglik, a testecske fáradtan fürdik az ágy hűvös hullámaiban, a kis lábak kalimpálnák, a gyermek rémekkel harcol. Az ajtó nyílik, belép az orvos. Fiatal, komolykodó arc, a tehetetlenség szomorúságára ráhúzva a bizakodás maszkja. Az anyának fehér galamb, a nagyanyának mérges beigazolódás:... „nem megmondtam, hogy az öreg Terest hívjátok...?!“ A kis lánynak, aki a sarokban épitőkockával játszik, orvos. Megszeppenve húzódik előle a kályha mellé. „Okvetlenül... okvetlenül táplálni kell, ha nem veszi be, mesterséges utón...“ Kipp- kopp, kopogtatja a mozdulatlan gyereket, szentségteleníil, mint aki halottat forgat. Szivére hajlik, mint egy szerelmes. A gyermektest széthull, kezei elernyedtek, feje hátrahanyatlik. Az orvos óráját nézi: „Nem érkeztek még meg a többi orvos urak?“ A szomszéd szobában halk mormogással beszélgetnek. Az öregasszony kimegy szétnézni a konyhára. „Egy kis jó húsleves, jót fog tenni!’ — Az anyá mereven és elszántan tapasztja fülét az ajtóhoz- „Hiszen csak nem is a betegről beszélnek, ezek társalognak!“ Az óra szive vóAz elegáns hölgynek szánt ajándék résén futkos, a percek megnőnek, túlnőnek a lét határain, az anya füle kifinomodottan kikapja a nesznyi suttogásból: „Reménytelen. Az anyja tüdővészes. Agyhártyagyulladás...“ Az anya szeme a padlón futkos. A pohár széttört cserepei, — jót jelent, — a fiatal orvos biztató ifejbólintása, — a gyerek erős, szép és piros— A remény nő, növekszik, óriás lesz. A havas ablakon át egy virágos kert látszik, gyümölcsök a fán, piros gyümölcsök, a fák alatt piros arccal ugrál a gyerek. Az orvosok bjönnek. „Nyugodjék meg, jó asszony, minden rendbe jön...“ „Rendbe, rendbe...“ mintha a vonat kerekei kattognák. Érthetetlen szó, de bizonyos és meleg. Az anya egyedül ül a gyermek mellett. Az újból nyugtalankodni kezd, hadonászik, csépel, motolkál a karjaival. A lélekzete reszelő», a torkán horkolászik a hang, hörög. Az ablak piros kertre nyilik, a gyermek kínlódik az élettel. Az élet fogja a sarkát. Aztán azt is elereszti, a gyerek zuhan egyet, csodálatos egyenes lesz, fehér és piros, arcán az ingerlő gyümölcsök Az anya öleli, hideg testtel melengeti. Zümmög és énekel neki. S mintha érteni kezdené a helyzetet, mormog. Folyton ugyanazt a szót: „Én házam, házam, Házam,..“ És mintha végleg világosság derülne agyára, ezt suttogja: az anyja is..“ Indulni akar, de bicsaklik a lába. Szeme a megmaradt gyermeken. És int neki: „Lépj a helyemre!“ Az anya keze int. Beviszik a másik szobába. Lefektetik, aludjon, pihenje ki magát, három napja nem hunyta le a szemét. Kér egy fekete kendőt a fejére és engedelmesen lefekszik. A szomszédban élénk sürgés-forgás kezdődik. Jönnek a sinató-asszonyok, hogy lemossák és felöltöztessék a halott gyermeket. JajMDE&m selyem har-isstym nem hiányozhat karácsony iáján, —*
