Keleti Ujság, 1929. november (12. évfolyam, 250-274. szám)
1929-11-11 / 258. szám
ZU «VT. 288. SZÁM. 19 [A^KELETIUJSÄG‘‘ vasárnapi melléklete I Rend lesz a faluban Irta: Rozványi Vilmos Fen&zterlizni délelőtti Hétköznap délelőtt. amikor mindenki dolgozikÎ. Érezte maga is, hogy sok oktondiság van ebben. És az a lány, — a tanitókisasszony, az egész falu „Mariska kisasszonya“ — nagyot néz majd, ha ott látja a szembeeső járdán. Szemben az iskolával. ’ — Tán éppen azért csinálom, mert furcsa, — vetekedik magával s gyűri jobb meggyőződését a tetszenivágyás mögé. — Hadd lássa, hogy a segédjegyző is ur!... Akkor van dolga, amikor akarja s nem akkor, amikor mások akarják. Mert az a lány tegnap rate mondott valamit- Még most is, — gőzös fejjel is emlékszik rá. V^ami ilyesféle volt: „Köszönöm, hogy szerelmet vallott- Illik ez minden segédjegyzőnek, de feleségül már ne kérjen, mert házasodni már nem illik..." és ma- gyarázóan hozzátette: „Segédjegyzőnek!...” Hogy segéd jegyzőnek nem illik házasodni!... Hát mi illik? Előbb alispán legyen az ember s aztán házasodjék? Az ilyen csacsiságot az ember segédjegyző korában csinálja s nem akkor, amikor már alispán... Az alispánok inkább elválnak régi feleségüktől s elveszik a volt főispán még Tégibb özvegyét... No, majd megmutatjuk! Gunyorgások, apró önérzeteskedések fut- károztak eszén, szivén s hol belepirult, hol belesápadt... De hősiesen kitartott a fensz- terlizésnél, — hétköznap délelőtt fél tizenegykor, amikor a nap már nemcsak azért süt, hogy szép legyen a világ, hanem azért, hogy az ember fia dolgozni lásson •.. Végre Mariska kisasszony kinézett a tanterem nyitott ablakán és észrevette a segédjegyző urat, aki... Aki, imei, átbókolt neki, körülbelül ilyesféle jelentéssel: „Igenis, mint tetszik látni, én vagyok ... Saját személyemben, a segédjegyző . • És a „segódjegyzőt" nagyon önérzetesen gondolta bele a hajlongásba. A lány szemöldöke nagy, fekete hiddá futott a fehér homlokon; alakja finom, meghökkent mozdulatba ámult egy pillanatra, aztán elfordult az ablaktól. Nyilván láthatóan megakadt az előadásban. Ez tetszett a fiatalembernek! Sunyin szemére húzta a kalapot és a karima alól kaján mosollyal nézte a riadt, elidegeskedő leányt. Az kétszer-háromszor odavillant még, kinos zavarában elmosolyodott maga is és a fiatalúr nagy mulatságára még mindig nem tudott beszélni... Percig is megakadt a tanítás, úgyhogy a gyerekek is kikukkantottak már az ablakon. Akkor a leány hirtelen hangosan beszélni kezdett. Mondatfoszlányok hatoltak a füléhez: — Mert, gyermekeim, mindenkinek dolgoznia kell... A munka tart meg mindany- nyiunkat... Ezért dolgozik mindenki... A gazdagoknak is dolgoznia kell. Mindenki dolgozik. Apátok, anyátok, ugy-e, most kint van a réten?... És mit csinál? Dolgozik ugy-e! Bizony gyerekek, aki ilyenkor az utcán sétál, az nem Tendra ember, hanem olyan, mint a piaci légy. Sütkérezik és ide-odazüm- mög a világban, mig el nem hajtják innen is, onnan is- Ha kinéztek az ablakon, nem láttok senkit az utcán, mert ilyenkor mindenki a munkája után jár. — Nem a‘! — csattan fel az egyik élénk lurkó hangja. A tanítónő úgy tesz, mintha nem értené, mit akar a gyerek: — Mi bajod van? — Tanitónéni kérem, a segéd jegyző ur nem dolgozik, jelenti fel most már hangos vihogással a fiatalembert szinte az egész osztály. A segédjegyző megmarad a túlsó soron. Hirtelen nem érti át, csak sejti, mi történik vele- Csúffá teszik... Csak nézi rémülten szinte könyörgően a szép, karcsú, fehérruhás leányt, akinek ajka körül huncut derengés vibrál. Szeretne átkiáltani: „Ne, ne, az Isten szerelmére, mit csinál?..." Kaján gyerekarcok jelennek meg az ablakokban, mind rá- szegzi tekintetét; az egyik ijedten, a másik gonoszul... Hosszú gyötrő jelenet. Hirtelen felcsattan a Mariska kisasszony hangja: — Betenni az ablakokat! Halk kuncogások között valamennyi tábla elcsukódik. Kizárták. Elzárkóztak elő-* le, mint nem kívánatos látvány elől. — Mi-i-i?! Magához tér és eliramlik, egyenesen a plébános úrhoz. Fegyelmit, fegyelmit! ö elvégre nem utolsó itt, hogy a tanitónő azzal mulasson, mennyire nevetségessé tudja őt tenni. Amint rohan, zug a feje a tegnapi sok bortól. Rémlik neki, hogy talán nem is okosakat csinál. Sirni is szeretne- Nem, nem is szégyenében. Keserűség ez! A tisztelendő urnák is elmondja: — Fegyelmit kérek, főtisztelendő ur... Ne tessék azt hinni, hogy bolondokat beszélek ... A főtisztelendő egyetlen szeretetteljes mosoly: — Hát mi mást gondolják fiám ? — mondja kedves, idegenszerü akcentussal, amit még a Felvidékről hozott magával. A fiatalember megkökkenve veti fel a fejét: — Hogy bolondokat beszélek? ... Ne tessék azt gondolni... Igaz, hogy tegnap sokat ittam az esküvőn, Pali komám esküvőjén, hiszen ott tetszett lenni, tetszett látni... Ittam, nein mondom... És hát udvaroltam a Mariska kisasszonynak. Hát baj az? — Áz nem báj, fiám! — No, ugy-e, nem baj! Udvaroltam és mondtam is neki, hogy oiyan szép lányt, mint ő, én mégnem is láttam.Nincs igazam? Hisz olyan szép, mint a pünkösdi imádság. Igaz? A főtisztelendő ur megértőén tovább mosolyog. A fiatalember pedig lélekzetszaka- dóan folytatja: — Hát sértés, ha az ilyet megmondják? Igaz, hogy feleségül kértem ... Ittam, nem mondom... De hát én azt józanul is megtenném, hogy megkérem a kezét... Baj az? —- Áz sem báj, fiám!... — Ugy-e, hogy nem? ... De ő akkor azt mondta, hogy a segédjegyző ne akarjon házasodni, mert ahhoz nincs elég pénze, csak udvaroljon ... Hát miért csak udvaroljak?.. Áá, fifika az egész, asszonyi fifika! Nem akar hozzám jönni és slusz... Ezt mondja! Mondja meg, hogy nem jön hozzám, de ne tegyen csúffá az egész falu előtt! — Számár vágy, fiám. A segédjegyző megint egyenesre ült- Megszokta, hogy a főtisztelendő ur minden kertelés nélkül vágja az emberek fejéhez, ami mondanivalója éppen van, de most mégis csak „életbevágó“ dolgokról van szó. Nem lehet, csak igy-ugy leszamarazni az embert— Miért vagyok én . ■. — Azért, mert Máriská kisásszony «tj szovál sem mondtá, hogy nem megy hozzád, ö csák ázt mondtá, hogy a segédjegyaő ne ákárjon megházásodni ... Ábbán meg ig&zá ván-.. Legyél főjegyző és ákkor kérd meg, májd mást mond •.. Most úgyis beteg a principálisod. Bent fekszik Szolnokon a kórház- bán ... Miért nem dolgozol helyette kétszeres erővel? Mi? Mit lopod á napot, betyár? Ázt hiszed, á világot ákkor is neked teremtették, há semmit se csinálsz benne? Most teremthetnéd meg a jövődet, de te?!... Jól tette a kisásszony, hogy elrettentő példának állított odá! A bormámor szinte gőzös villanással párolgóit el a fiatalember tekintetéből. Egy kicsit nem tetszett neki a fejmosás, vonogatta is a száját, de nem tudott mit felelni... Itt hát nem indítanak fegyelmit. De nem is vol! na értelme most már, belátja. Persze, hogy nem volna értelme. Persze, hogy nem. Inkább talán dolgozni kellene csakugyan ... Ödöngve, lélektelenül megy be a hivatalába. A kisbirót két határba hangzó szóval összeszidja valamiért, hadd hallja a főtiszte- lendő ur, hogy lám ni, immár dolgozunk is... Aztán odaül a poros írások elé... Ide-oda tologatja a papirosokat. A szeme rajtuk, de nem olvas egy betűt sem. Nem s igen látna olvasni a belül dúló vihartól, a szív- és észbeli nagy borongástól •. ■ Csak egyszer kapja el a szemét egy írott szó: „Mariska...“ Akkorát igazit magán, hogy a szék is majd kiesik alóla: — Mi? Mi az kérem? — És a „Mariska* előtt álló szót kezdi betűzni: K-vat-kov-szky... De hiszen ez a tanitónő!... Gyerünk csak: mezei rendőri kihágás! A tanitókisasz- szony csibéi a pap rétjén szemelgettek ekkor meg ekkor... A csősz jelenti. A csősz a legbecsületesebb ember egész Szolnokmegyében... Nosza megírni az idézést. — Kisbiró, hej, kisbiró!... Hol koncso- rog már megint? Itt ez az idézés! Pattanjon csak át vele az iskolába, adja oda a kisasz- szonynak. De rögtön. És az erélyes segédjegyzői hang megin* belepi a fél falut, mint valami megafon Hogy ez igy nem mehet. Ebben a falban nem bitangolhat senki jószága... Ebben a faluban rend lesz. De olyan rend, hogy még! Szegény tanitókisasszony még meg sem kapta az idézést, máris tudta, hogy micsoda Isten ellen valókban vétkezett: ő forgatja itt fel az egész falut. A segédjegyző, ott túl a harmadik portán ugyan nem ordította ki a7 ő nevét, de ő tudja, hogy csak az ő csibéiről lehet szó. Még szerencse, hogy mások nem tudják... Micsoda szégyen?... Jaj! Valósággal reszketett, amikor az idézés? egy perc múlva átvette... Indult is mindjárt a községházára. A legszebb mosolyával lépte át a küsző bőt. „Újra ki kell belőle csiholnom a tegnap esti vallomást“, — gondolta. S ugyancsak gondolatban hozzátette, hogy azon a vallomáson tegnap is csak az nem tetszett, mert részegen mondták. — Jó napot, Domoszlay... Hogy van? — Kérem, nem ezért... — Jól mulatott? — De kérem... — Tudja miket mondott nekem? Csak ne ivott volna annyit, Istenem. Milyen kár? Milyen. .. De nem, nem! Hosszú csönd. A segédjegyző urnák az agya majd szétpattant, hogy kitalálja, miként lehetne itt a csibeügyhöz hozzáfogni. Sehogyan sem lehetett. Csak a tegnap estéről sikerült szót váltani, hol keserűen, hol önérzetesen, hol szomorúan, hol könnyeken át mosolyogva. Uj, pompás szavak születtek, amilyeneket nem lehet hivatalos aktákba beírni, megrázó, lobogó érzések, amelyek szintén nem aktákba valók. A hivatalos tekintély olyan észrevétlenül csúszott ki a segédjegyző ur lába alól, mint a lassan beomló homok- pád. Lett helyette másik tekintélye. Ki is húzta magát benne, amikor a ki* asszony, — amikor Mariska — vagy negyed-! óra múlva visszaszaladt az iskolába, kihúzta magát a segédjegyző ur ebben az uj tekin-i télyben, de úgy, hogy az arra vetődő ceőaa majd lenyelte a fejét ijedtében, amint rári- valtak: — Maga meg ne bóklásszon a tanitókis- asszony csibéi után, mert azok a legkisebb tolvajok ebben a faluban, érti? Inkább magamagát jelentené fel, vén tökéletlen... A kisasszony tyúkjai ott szemelnek, ahol akarnak érti? Még hozzá akarta tenni, hogy „mátél már nekem is szemelnek", de aztán még sem... — Mi köze van ehhez a világnak?
