Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)

1929-09-23 / 217. szám

1«

A „KELETI UJBAO'1 »M«ni»pl

ă hábor

karrierje

Irta: Kárpáti Aurél

Tiz évvel a bábom után kivirágzott a háborús regény. Könyvben, szinpadon, filmen egyaránt. S egyezerre a leglázasabb érdeklődés támadt a sokáig ellenszenvbe,

vagy közönybe fulasztott téma körül. A valóság visszatért, mint emlék. Az ember aki a véres katasztrófa beteljesülése óta csak futott, rohant, menekült, el, el a gyűlölt háborúról, egy évtized múltán kíváncsian fordult vissza s réfeledkezett a felrémlő vízióra. Distance-ot kapott. Végre áttekinthette az egészet, amelynek addig csupán részleteit látta. S hogy milyen embertelenül óriás ez az „egész“, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megfelelő táv- latbaállitásához tízesztendős iramra volt szükség — a gyorsasági rekord korában. A kínálkozó anyag szinte kifogyhatatlan. A vér és vas négyéves uralkodása alatt négy évszázadra elegendő esemény zsúfolódott össze. Innen a bőség, a szélesen buggyanó áradat, amely — a háborús memoárok dagálya nyomán — egyszerre a szépiradalmat is elöntötte.

„Kellemes az elmúlt bajoknak emléke“. Bajokban pedig azok az esztendők igazán nem szűkölködtek. (Jut belőlük csőstül még a mának is.) S mert eljött az emlékezés ideje: az ember emlékezik. Azzal az érdeklődéssel, amelyet a legközvetlenebb érdekeltség, az átélés táplál és duzzaszt. Mi lehet izgatóbb a szemünk előtt történelemmé sűrűsödő félmultnakf Egészen különös varázsa van azoknak a „történeti“ regényeknek, amelyeknek nemcsak olvasói, hanem egyben aktiv, vagy passzív részesei is vagyunk. Remarque és Arnold Zweig, nálunk Zilahy és Markovics Rodion szokatlan sikere — az irói kvalitásokon túl — főkép a kortársak reagálásában gyökerezik. Es még valamiben, ami talán ennél is fontosabb, de aminek eredő-szálai után kissé hátrább kell visszanyúlnunk.

Kiütött a forradalom, lecsücsült az iro dalom, — irta Arany fanyar öniróniával negyvennyolc őszén. Kilencszáztizennégy- ben kitort a háború s az irodalom megint „lecsucsült“. Leültette a cenzura, a hivatalos lelkesedés, meg a lelkek általános depressziója. Az őszinte és igaz szó — nélkülözhetetlen posztulátuma minden irodalomnak — hét pecsét alá került. Csak amikor ezek a pecsétek már töredezni kezdtek: szólalhatott meg Barbusse, Rolland és France. Az első szó inkább sikoltás volt. Sikoltó vád a háború ellen. A hosszú szenvedés elnyomottjai úgy rezzentek föl rá, mint a szabadulást hirdető kürtjeire. S a szabadulás be is következett. De mert fizikai és szellemi káoszba torkollott, a felszabadultak figyelmét más, újabb bajok kötötték le. A füstölgő romok felett pedig most már a legelőbb magukhoz tért politikusok és hadvezérek vették át a közvádló szerepét — egymás ellen. Éveken keresztül jöttek az önigazoló memoárok, amelyek tovább vádoltak, tiltakoztak s közben szenzációs leleplezésekkel szolgáltak. A sokáig titkolt „bizalmas“ részletek lassanként mind napfényre kerültek. ,

Valóságos adatgyűjtő munka folyt, szándékolatlanul is az eljövendő regényírók javára. Az irodalom azonban nem ocsúdott fel ilyen hamar. A cenzura békói hiába pattantak le róla: ájultsága csak nehezen múlott. A kényszerű hallgatás megszégye- nültségét még jó ideig nyögve, alig leplezett undorral fordult el a a legfájóbb emlékektől s megpróbált visszamenekülni a békés múltba. Tudni sem akart a háborúról, amelyet nem érzett elég „szolidnak“ elég kiérettnek művészi feldolgozásra. Különben meddő is lett volna minden erőfeszittés, hiszen a közönség antipatiája áttörhetet- lennek tetszett. Mig most, tiz év múltán, egyszerre, szinte váratlanul megváltozott a

A két Breznay

Irta: Somlay Károly

1.

Mint a szétterített szürdolmány, olyan volt a rozsdaszinü felhő, amelyik a falu felett lomhult a lila égen. Enyhe szellők jártak a lombok tetején és füillatot, földszagot, láthatatlan párákat hoztak az erdőkből.

Egy szekér, utána néhány sarjugyüjtő parasztnő igyekezett a rétről a falu felé, ahol a patak hidján férfiak pipálgatnak, beszélgetnek. A dombon pedig az egykori [jobbágyközség dinasztiájának ivadéka játszik a vizsláival és nézi az átellenes nádké- vés vályogházat.

Volna ugyan a faluban egyéb látnivaló is, de a tekintetes ur. Breznay Sámuel ur, mégis a zsellérházikót szemlélgeti.

Ez is éppen olyan, mint a többi: kócos, szeplős, rongyos. Csak jobban mutat mégis magasabb színvonalra való törekvést, hogy néhány muskátli és egy fürtökben omló Krisztus-szakáll virágzik az ablakban; az uocára néző falán pedig tojásdad pléhtáb- lált, meg egy piros levélgyüjtőszekrényt lehet látni. A táblára postakürt és országci- mer van festve.

Különös hatásai és ellenhatásai lehetnek a postacimernek a tekintetes urra. [Egyéni képzeteket kényszeritett talán lelkére az aranyszínű kürt és a piros szekrényke, mert minden idegszála reszket a benső Izgalmaktól.

Nem tudta tovább nézni a táblás viskót. Megfordult, ment, mendegélt. Hamarosan hazaért, öklével öntudattalanul ráütött ja folyósó párkányára, azután bement a ré- gidivatu, talán kétszázéves, duplatetejü jbázba.

— Éppen ma van tízesztendős évfordulója annak a bolondságnak. Nem is tudom

hol, talán a Sátán pitarában voltam akkor, — mormolta és sarokba lökte az agancs- kampós nádbotot.

Az átlagember lelke olyan, mint az állóvíz: ha megzavarják, maga tisztogatja meg magát. Csakhogy Breznay Sámuel nem az a könnyű ember, aki az események időbeli eltodódása után lehiggad, felejt, megpuhul. A harag tiz év elmúltával sem engedett fel a lelkében; inkább minden nappal keményedett.

Tiz éve és néhány hónapja, hogy posta- hivatalt kapott a község. A gazdáknak alig kellett a posta, mert évenként egy-két levél érkezett Amerikából, az odaszármazott rokonoktól. A postára inkább Breznay Sámuelnek lehetett szüksége. Bankokkal, üzérekkel, gabona- és gyapjuügynökökkel volt élénk összeköttetése, amig az ősi birtok ki- sebb-nagyobb darabokban a parasztok ekéje alá nem került.

Bizonyos Friderika kisasszony kapta ekkor a postát. Fehérlelkü, törékeny leány volt, kevésbeszédü. Az volt az egyetlen fény üzése, hogy kék selyemcsokrokat kötött a hajfonatába. A buzavirágkék csokor éppen stílszerűen festett kontyán, mert a hajának olyan színe volt, mint a zsendült kalásznak.

Úgy mondta, hogy árva. Az arca pasz- telljén, bátortalan, félszeg mozdulatain látszott is némi megkinzottság. Ritkán lehetett hallani a szavát, inkább a szemével kérdezett és felelt. A megjelenése is elárulta, hogy nem vr>rőfényes tájakon, hanem valahol a felv ki komor sziklák árnyékában született.

Az ötvenesben járhatott Breznay. mikor Friderika kisasszonyt idepottyantotta a véletlen a faluba. Sorsával meg lehetett békülve, mert szivvel-lélekke! látta ei hivatalát. Hamarosan meg is szerette ezt a merev mozdulatlanságában vegetáló helyet. Csak akkor reszketett benne a lélek, ha a tekintetes ur délutánonként átment hozzáXT7. ÉTF 217. SZÁM.

helyzet. Az irók felfedezték a háborús téma gazdagságát, az olvasók pedig vonzóerejét. Azóta a háború irodalmi karriért csinált. A háborús regényeket egyre több példányban Írják és nyomtatják.

Szembeötlő s igen megnyugtató jelenség, hogy ezeknek a regényeknek túlnyomó többsége — ha nem is vádol, vagy ítél nyíltan — pacifista szellemben fogant. Mennél hivebb és őszintébb képet igyekszik adni a háborúról, annál elijesztőbb, annál döbbenetesebb, szánalmat és felindulást keltő szörnyűségekről számol be, annál gyűlöletesebbé teszi magát a háborút. Az emberek lelkiismeretéhez szól. (Mégsem uj ez a kegyetlen objektivitás. Megtalálható már Zola Débacle-jában, amely e tekintetben közvetlen őse a mai háborús regényeknek. Gondoljunk csak a kövér német kém „disznóölésére“, vagy a házát védő polgár „gyáva“ reszketésére. A Háború és békében ilyesmiről még nem volt szó.)

Ám ezek a háborús regények nemcsak a lelkiismerethez szólnak, hanem maguk is a nyugtalan lelkiismeret megnyilatkozásai. Gyónások, vallomások. Fokozattabb mértékben, mint minden igazi irás. Szabadulások, nyomasztó és zavaró lelki terhektől, amelyeket a háború rakott mindenkire. S az olvasóban ugyanezt a felszabadító munkát hajtják végre Ennyiben alkalomszerűek. Aktuálisak. Politika nélkül is politizálnak, moralizálás nélkül is erkölcsi hatásúak. Kérdés azonban: mire betöltik cseppet sem megvetendő hivatásukat, az utánunk következő generáció megőrzi-e könyvtárában őket! Úgy, ahogy mi például még ma is ott őrizzük a Háború és békét.

Príma minőségű

tölgyrönköt,

35 cm. vastagságtól felfelé, bármely mennyiségben veszünk Ajánlatokat hely és ár megjelölésével a Rudolf Mosse, Cluj továbbit

ja a postáért.

Mikor ez a finom kis babalány beköltözött a busuló házacskába. Breznay Sámuel virágpalántákat, gyümölcsöt, mézet küldözgetett néki ajándékul.

— Kisasszony őrizkedjen az apámtól, mert ő nem respektálja nőkkel szemben a tilalmi álláspontokat, — figyelmeztette egy alkalommal a tekintetes ur fia, aki akkor végezte a teológiát a debreceni főiskolán.

— Olyan, mint a bibliai Behemoth, — kacagott a leány és ezentúl következetesen visszautasitgatta az ajándékokat.

A tekintetes urat a konok refus cseppet sem lohasztotta le. Tovább is udvarolgatott, természetesen a maga módján, parlagiasan.

Egyik délután azután kirobbant a kis

I tragédia: meg akarta csókolni a leányt, aki a dulakodásban az íróasztalán állandóan ké- , szenlétben levő browninggal vállon lőtte.

A botrány következményeit nem várta be. Csomagolt, a posta kulcsait átadta a bírónak, az ajtókat lepecsételték, aztán dúlt kedéllyel elutazott. Ki tudná, hová dirigálta az árvák Atyuskája? ...

A fiatal Breznay is eltűnt a faluból. Csak évek múltán érkezett hir felőle, hogy a szomszéd község eklézsiája megválasztotta lelkésznek. Ekkor már felesége volt a szőke Friderika.

A hir hallatára a vén Don Juan arcán piros és lila foltok támadtak. Fegyverét leakasztotta a fogasról.

— Agyonlövöm a rongyokat, — mormolta és már az udvaron volt, hogy kocsira üljön, mikor égető zsibongást érzett a fejében.

Mintha millió hangya mászkált volna a koponyájában. A szeme tüzes karikákat vetett. A melle zihált, fulladozott, az érverése t elállott, alig- lélekzett, összeesett.

Mikor felgyógyult, egészen megválto- j zott. Csendes, szinte mélalelkü emberré lé-