Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-16 / 211. szám
XII. ÉVF., 211. SZÁM 21 rA „KELETI ÚJSÁG" vasárnapi melléklete HÁZIASSZONYOK! Szegedi Csontszdppan 1 kg. «os rúd 28*— Lei. Kapható kisebb darabokban is. SiGEIVáRY festékilslel Calea Victoriei 10 és Fix festésiéi Piaţa M. Viteazul 40. (Vlad mellett.) Jó mosás, nagy meetakarítás ! T iszta, külön bejáratú bútorozott szobát keresek október elsejére. Cimet a kiadóba^ kérek. lindenféle magyar gépirási munkát vállalok. Megkereséseket „Gyors és pontos“ jeligére a kiadóba kérek. T ársat, akinek 250— 300.000 lei tőkéje van, bevennék müinté- zetembe, havi 20—30.000 lei kereset biztos. Leveleket a kiadó továbbit „Aktiv“ jelige alatt. ..— Leány prfma fekete boxban vették körül, s igy indult a menet a vesztőhely felé,' ahol a bitófa már készen állott. A halálraítélt asz- szony ekkor urához fordul és könnyek között igy, csdekel: | — Ez a gazember öt esztendővel ezelőtt rabolt el, én nem védekezhettem az erőszak ellen, de azóta is mindent megkíséreltem, hogy téged hollétem felől értesítselek. Egy pillanatra sem tudtam elhagyni a lakást, hogy neked üzenhessek. Bocsáss meg! férjem és ne ontsd ki ártatlan véremet. A férj egy ideig lesütött szemekkel mozdulatlanul hallgatta felesége kérését, majd amikor az asszony zokogni kezdett, a gazda mélyen meghajolt! az Bmir előtt s meghatott hangon igy szólt: j — Feleségem ártatlan ebben az ügyben, én megbocsátok neki, sőt három gyermekét is magam-, hoz veszem. Erre az Emir jegyzőkönyvet vétetett fel az esetről és vér-váltságdij fejében 60 rúpiával jutalmazta meg a férjet. Abból az alapból, amit apja Abdul Raehman Emir tett az ilyen esetekre. Mi a megható jelenet ntán Abdul Mahmad kivégzésére indultunk. Én és bajtársaim a bitófa közelében helyezkedtünk el gugoló állásban, úgy mint az afgánok s innen figyeltük meg a kivégzés borzalmas jelenetét. Rövid idő múlva egy tisztviselő felállott s- az egybegyült néptömeg előtt felolvasta a darbár határozatát. Ezután a néptömeg felkiáltással jóváhagyta a halálos Ítéletet. Az afgánok ezt kiáltozták: — Isten és az Emir tudja, hogy mit tesz. A nép jóváhagyás« után az elitéltet átadták a bandivánnak (hóhér), aki törvény szerint átvette a rabot, a földre ültette és a mellé rendelt kovácscsal levétette róla a nehéz vasat. Az elitéit láthatólag nyugodtan viselkedett, arcán a megbánás legkisebb jelét sem lehetett észrevenni. Vizet kért, inegmosakodott s a legnagyobb nyugalommal végezte el imádságát. Az ima végeztével a bandiván- hoz fordult és hangosan igy szólt: — Má hállász asztim a-le hallalkuni mása! (Én készen vagyok, most ölj meg!) A hóhér intésére egy megvasalt rab jött elő, karján háncskötéllel, amit az akasztófára dobott s a kötél két végét összefogta. Erre a bandiván u bi- tófa alá vezette Abdul Mahmadot, majd megkötötte a hurkot s intett az elitéltnek, hogy tartsa a kötelet. Abdul Mahmad vonakodott teljesíteni a hóhér parancsát. — Bigi! (Fogd meg!) kiáltott rá mérgesen a hóhér. I I ! Az elitéit ekkor sem engedelmeskedett, mire a bandiván és rab-segédje kegyetlenül ütni-verni kezdték a szerencsétlent. A néptömeg ordítozni kezdetit az elitéit felé, hogy fogja meg a kötelet, de Abdul nem fogadott szót, dacosan felénk fordult s igy kiáltott fel: Annyira sze: etteml... Irta: Binel- Valmer Csendesen, swmajni'V be, mint egy kis egjér. Nem is volt szép, csak fiatal. És a szemeiben, azokban a nagy, okos, szürke szemekben ott ragyogott a kibontakozó koratavasz minden varázsa. A szürkehaju férfi úgy ugrott fel az íróasztala mellől, úgy sietett elébe, mintha ő is megfiatalodott volna. — Üljön le, gyermekem. A leány szelíden, szomorúan, szánakozón nlézlbe a fér-Élt. A nraigy inót, az akadémia tagját*, a Mestert... Tekintete végigsiklott az arcképeken. Falon, Íróasztalon, könyvállványon, minden kép ugyanaz a nő. _ Szép volt! _ Nagyon ,szép. _A munkatársnője... _ Munkatársnőm, a tehetségeim. Tükröm, amely a nap isugarát visszatükrözi. Mióta elment, nem látom a nap ^ugarát. _ Mindent odaáldoznék, Mester, ha megvigasztalhatnám. Ha visszaadhatnám a nyugalmát, a munkakedvét. A tavasz sem a régi, mióta nem ön énekli meg. A férfi fáradtan legyint. __ Hagyjuk... Beszeljünk a könyvéről. Átlapoztam. Egy-két verse megkapott. Néhány hangja a szivembe markolt... A leány elpirult boldogságában. _ Igen, maga szamornszemü kislány. A tehetség® minJdmnapi. Biztatóan mjegsimi'totta a kis leánykezet. A' na,p sugana beragyogta a szobát. A szivekben vér keringett. S a tavasz benevetett az ablakon. Rám evetette a leányra, az özvegy férfira, aki most megfogta a leány kezét. Magához vonta... _ A szeme nagyon sáép, gyermekem... _ ó nem, Mester!... ez ,nem volna méltó önhöz! Olyan gyöngéden taszította vissza, hogy a férfi megtalálta a leikét. A szoba minden oldaláról rátekintő arcképekből a lelke nézett rá... Hol mosolyogva, hol komolyan, de mindig szemrehányón. És tekintete megakadt a félig nyitott iróasztálfiókban fekvő revolveren. Heteken keresztül, éjszakákon, nappalokon át, hányszor simogatta reszkető ujjaival a hívogató halált. És mégsem merte... A leány követte a tekintetét. Meglátta a revolvert. Ajkába harapott, hogy a sikoltását visszafojtsa. Aztán hirtelen, ösztönös mozdulat-' tál kinyújtotta a két fehér kezét, átfogta a férfi fejét, és ártatlan .ajkaival megcsókolta, kérőn, könyörögve, hogy eltérítse az öngyilkosság gondolatától. Megcsókdllta.!... S ekkor afénfi taszitioitlte el a leányt. Hevesen, majdnem durván. Bbbeni a szobában minden szem élt;, minden szem látott... 'Lehunyta a szemét 's fáradtan simította végig á homlokát. — Menjen, gyermekem... Menjen gyorsan! A könyvét majd végigolvasom. Amit ltehet, megteszek az érdekében. De most menjen... merf most... ő van itt. Siessen! Egyedül maradtak. A férfi és a hüalott. S1 a halott tekintete mintha azt mondta volna: _ Megcsaltál... majdnem megcsalnál... holnap biztosan miegicsiallsz. Amit eddig megénekeltél, minden bazugs.sággá válik. Meg kell halnod, hogy mlélitó marad a őzorellmünfchöz, méltó önmagádhoz... S a férfi reszkető ujjiai könyörögve simogatták' a revolvert. Az aiMlakom bmeiveltieitit a tavasz, miég érezte a leány csókját- és látta a halott teJAn tettét. _ Félek. És mégsem ellhetett tovább. _ Hiszen annyira szeretteim! Szerette úgy, ahogy osak költők szeretnek. Mindern mosolyából, . minden szavából ihleted merített és mikor meghal*, bánatában, lirájá- ndk uj forrása fakadt. S most itt a tavasz az ablak előtt. A többi1 nő, a többi csókok... az (a csók, amelye t az imént kapott, amely uj vágyakra fakaszthatja. _ Nem- akarom!!!... hiszen annyira szerettem ! A revolver nem is ndhéz... egy golyó a szívbe nem is fáj... _ Annyira szerettem! Ligy találták ott holtan az Íróasztala mel-* lseik. Alig fakadt egy-köt csepp vér. A tavasz 1í revet ett az a biokon, a halott asszony képei' mind rátekintettek. És mindez egy csőkért! Egy ártatlan fe- h’ér leány fehér csókjáért! — Engem' halálra ítéltek, imámat elvégeztem, öljetek meg! Csak nem kívánjátok, hogy én akasztani fel magamat, akasszatok fel ti! A hóhér és segédje újból rugdosni és pofozni kezdték a nyomorultat, végre Abdul az üvöltöző uéptömeg unszolására megfogta a kötelet s nyakára tette a hurkot. Erre a hóhér a kötelet meghúzta, rabsegédje pedig Abdul térdeit fogta össze. Egy pillanat s az elitéit már függött. Egyik barátom, Árendás Ferenc ez alatt óráját figyelte, mig én Abdul kínszenvedését lestem izgatottan. 17 perc letelte után a halálra Ítélt mellkasa erősen felfúvódott, rövid nyöszörgés után egész teste megmerevedett s a nőrabló afgán kimúlt. Erre a hóhér félreállott a bitó mellől, négy afgán levette Abdult a kötélről s a hulla megfürösztése végett egy közeli házba vitte. Gara Ákos.
