Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-13 / 208. szám
tettig XI l. XVF. 208. SZÁM. Francia könyv I. Bratianunak a béketárgyaláson követett magatartásáról A londoni szerződéstől nem akart elállani nagyobb volt hibáinál A szerencséje (Bukarest, szeptember 11.) Nemrégiben William Martin svájci újságíró tollából érdekes könyv jelent meg a francia könyvpiacon ,,Államférfiak a háború alatt“ cimmel. A könyv Bratianu Jónnak, a háború alatti s utáni működéséről is tartalmaz érdekes részleteket, amelyeket a Cuvântul legutóbbi száma közöL Martin azt irja, hogy Jón Bratianu a háború után, a békekonferencia előtt, azért, hogy visszakapja népszerűségét, megvalósíthatatlan lehetőségekét ígért Romániának. Azzal a pontosan körülirt megbizással utazott Párisba, hogy az 1916-os az antant hatalmak és Románia között kötött szerződés teljes végrehajtását eszközölje ki. Az lett volna a logikus, hogy az akkori körülmények között ezt a szerződést elejtsék és egész őszinteséggel hivatkozzanak a népek önrendelkezési jogára. Bratianu ezt nem értette meg és ez volt karrierjének nagy hibája. A régi diplomácia embere maradt és a békekonferencia idején is a következő kijelentést tette: — Falusi vagyok a magam módja szerint és nem tartom az aratást addig biztosítottnak, amig a pénz nincs a zsebemben. Éhez fűzi Martin a következő feljegyzéseket : — Nem is lehet elmondani, hogy a magukat ravaszoknak gondoló államférfiak az ilyen hamis realizmussal mennyi rosszát tettek egyes országoknak. Wilson elnök nem ismerhette el Romániának a szövetségesekkel kötött titkos szerződését, mert ez arra kötelezte volna, hogy Dalmáciát odaadja az olaszoknak és San-Tungot a japánoknak. Ezek a szerződések ellenkeztek elveivel. Ha az 1916-os szerződést, amely a magyar területet a Tiszáig Romániának adta, teljesen végrehajtották volna, már újra kezdődött volna a háború Európában. A más körülmények kö.- zött annyira intelligens Bratianu ezt nem értette meg. Azok a határok, amelyeket országa számára igényelt, állandó bel- és külhábó- rüt jelentettek volna. — Hazatérve, — folytatja a svájci újságíró — Bratianu megpróbálta, hogy ügyeskedéssel tartsa magát tovább hatalínon. A békekonferencia Foch marsall'tól tervet kért Magyarország okkupálására. A marsall kijelentette, hogy erre a célra olyan jelentékeny eszközök szükségesek, amelyekkel nem rendelkezik. Bratianu bebizonyította, hogy Foch csalódott és szemrehányásokat kapott köszönet helyett. A szerencse hatalmasabb az emberek hibáinál. Súlyos itélőképességbeli tévedései mellett is, Bratianu a történelem szemében országa megnövekedésének eszköze marad, hiszen az háromszor akkora lett, miút ahogyan uralomra kerülésekor találta. William Martin a következőképpen rajzolja meg azután Bratiannl vlortel arcképét. — Tudnunk kell, hogy Stirbey herceg, Bratianu sógora, jelentékeny befolyást gyakorolt a királyra és a királynéra, akiket meggyőzött, hogy egyetlen igazi bartjuk és hogy az ő eltűnése napján, vele együtt tűnik el a <Ş| dinisztia is. Azonosította magát a dinasztiával és gazdagsága érdektelenségének volt a bizonyítéka. ,,Ha valaki hozzámnyul — mon- btistta — Önök is el vannak veszve. Egyetlen j, i ejnber merészkedett hozzányúlni Stirbeyhez és Bratianuhoz: Károly herceg, az extrón- öíjökös. Ezt nem bocsátották meg neki. Martin ezután igy folytatja. Azt mondják, hogy Bratianu, köztársaságra gondolt, nyilvánvalóan diktatórikus köztársaságra, amelyet' ő dominált volna. Nem tudta munkáját befejezni. Icc ém a A Cadum kenőcs nagyhatású gyógyszerként állta ki a próbát az emberek ezreinél, akik éveken át szenvedtek kellemetlen és bántó kinézésű bőrbetegségekben. "A bőr-ingerlékenység kiütések és más kínos bánlalmak tüstént engednek rendkívül figyelemreméltó gyógyító tulajdonságainak. Nem téveszthető össze semmilyen más gyógyszerrel s telies bizalommal használható. Azonnali megszünséét idézi elő a viszketegségnel- és ezután begyógyítja az ekcémát, sőmört, pattanásokat, furunkulusokat, keievényeket, kiütéseket csalánkiütéseket, foltokat, aranyereket, izgulékonyságot, rühöt, vágásokat, karcolásokat, sebeket, tályo gokat, égéseket és kérgesedéseket. Váradi mintára nyelv- kilépő intézményeket Javasol a Székelyföldre egy cikkíró (Kolozsvár, szeptember 11.) A Patria lega többi számában „A románok visszarománositása“ cimmel hosszabb cikk jelent meg. A cikk Nagyváradról van keltezve s ezen a címen mondja el, hogyan folyik az árvaházban az elrománositás. —A mult vasárnap — irja a Pátria cikkírója — Nagyvárad fó'terén huszonhat, — körülbelül 8 éves — gyermekből álló csoporttal találkoztam. Egyenruhában voltak, valamelyik árvaház növendékei. Mind tiszták, fürgék és vidámak. Egy hölgy vezette őket a román templomba és néha-néha magyarul szólt hozzájuk egy-egy szót. így kézenfogva, maguk között, a gyermekek szintén Árpád nyelvén beszéltek. Érdeklődtem a gyermekek iránt és elmondották nekem, hogy ezek a régi uralom idejében teljesen elmagyarositott román családok leszármazottjai. Az iskola hivatása, hogy őket rövid idő alatt visszarománositsa. Az egymásközütt és vezetőjükkel folytatott román társalgást pillanatnyi szükségesség, ami idővel el fog tűnni. ■ A cikk további részében a minél intenzivebb „visszarománositás“-t sürgeti, amiről tudjuk, hogy nem „vissza“-, hanem el-románositás akar lenni. De jó tudni erről a nagyváradi intézetről s jó utánanézni, hogy milyen gyermekek kerültek a nyelvkitépő üzembe. Ami gúny akar lenni abban a kifejezésben hogy „Árpád nyelve“, az csak jellemző a cikkírónak arra a nivójára, amely a gyűlölködésnél nem tud egyebet. S talán nem tudja, vagy irigvli, hogy minden müveit magyar ember milyen büszke arra, hogy a sors különös kegyelméből az Árpád nyelvét vallhatja anyanyelvének. Különben ilyen nyelvkitépő intézményeket, regáti gyermekekkel való kicseréléseket ajánl a Székelyföldre, azon mese alapján, hogy ott az elmagyarosodott románok élnek. A székely gyermek nyelvét kitéphetik, de elrománositani* a lelkét nem fogják. AZ ERDEI GYILKOSSÁG (18.) Irta: Csshov Antal — Ugy-e, baj volna, ha én mennék keresni? — ezt fejezték ki a szemei. — Nem segítene ki ebből a kínos helyzetemből ? Maga itt a legokosabb ember, magának van a legtöbb esze; segitsen rajtam! Elhatároztam, hogy engedek a könyörgésének. Hogy miképpen segítettem rajta, azt elég hamar megtudja majd az olvasó... — Hol van Nikolajevna Olga? — kérdeztem az inastól, aki salátával szolgált. — Méltóztatott kimennie a kertbe, — felelte.-— Ez hallatlan dolog, mesdames! — mondottam tréfás hangon a hölgyeknek. — A menyasszony itt hagyott bennünket... meg kell keresnem és elő kell állítanom, még ha fogfájása van is! Én vagyok a vőfély s meg fogom neki mutatni a hatalmamat. Felálltam s a társaság tapsai közben hagytam oda az ebédlőt. Felhevült fejemet csak úgy égették a nap merőleges, tüzes sugarai. A hév levegő az arcomba csapott. Csak úgy találomra egy mellék- fasorba léptem s élethivatásom ösztönére biztam magam. Felkutattam minden cserjét, a lugasokat, barlangokat s mikor már vissza akartam térni, sajátszerü hangok ütötték meg a fülemet. Valaki sirt és kacagott... A hang egy barlangból hallatszott, amelyet utoljára akartam átkutatni. Gyorsan beléptem és megpillantottam Olenkát. Egy mohalepte sötét faoszlophoz támaszkodva állt s tépte a haját. — Mit tettem? Mit tettem? — suttogta s rémült pillantással nézett reám. — tJgy van, Ólja, szörnyű az, amit elkövetett, — mondottam s karomat összefonva álltam meg — Miért mentem hozzá? Hol volt a szemem? Hol volt az eszem? — ügy van. Ólja, nehéz megérteni a lépését. Tapasztalatlanságnak vélni, sok volna a zelnézés- ből; romlottságra magyarázni, nincs kedvem. — Csak ma, csak ma értettem meg. Miért nem tegnap? Most már minden visszavonhatatlanul odavan! Minden! Minden! Annak is felesége lehettem volna, akit szeretek s aki szeret. — S ki az, Ólja? — kérdeztem. — Maga! — mondotta, bátran a szemembe nézve. — De elhamarkodtam a dolgot. Ostoba voltam. Maga okos, nemes, fiatal... És gazdag, ügy éreztem, hogy hozzáférhetetlen nekem. — Elég, Ólja, — mondottam, megragadva a kezét. — Törölje meg a szemét és menjünk... várják... eleget sirt... — Megcsókoltam a kezét. — Elég volt, gyermek, ostobaságot követtél el s bűnhődnek kell... Magad vagy az oka, most csillapodjál. — De ugy-e, szeretsz? Szeretsz? Oly nagy, oly szép vagy. Ugy-e, szeretsz? — Ideje már, hogy menjünk, szivem, — mondottam s rémülten vettem észre, hogy megcsókoltam a homlokát, magamhoz szorítottam a derekát, Ő pedig, a nyakamon csüngve, forró leheletével égetett. — Elég, — mormogtam — elég. Mikor néhány perc múlva az uj fordulattól kimerültén, kivittera a barlangból s a földre tettem lábát, a küszöbön Psechockit láttam meg. Ott állt, sunyi pillantást vetett reám és tapsolt. Én végignéztem rajta, karomat nyújtottam Olgának és el- táTeztam véle. — Még ma elmegy a háztól! — mondottam a lengyelnek. — Kémkedése nem marad megtorlat- latnúl. ▲ «sokjaim forrók lehettek, mert Olgának tüzelt az arca. A sírás nyomai sem tűntek el még róla. — Most nem tőrödön semmivevl, — mondotta útközben, mikor a ház felé mentünk és görcsösen szorította a karomat. — Reggel nem tudtam, hová legyek rémületemben s most nem tudom, hová legyek boldogságomban... Mit bánom én? Miattam ülhet ott kigyó vagy krokodil... nem félek semmitől! Szeretlek s nem akarok tudni semmi másról. Csak néztem boldogságtól égő arcát és kiclégült szerelemmel teli szemét és összeszorult a szivem: a hozzám való szerelme csak fölösleges lökés volt, hogy a mélységbe hulljon. Mi lesz a vége ennek a kacagó,'semmire sem gondoló asszonynak?... Lelke- met oly érzelmek mozgatták, melyeket nem lehetett sem részvétnek, sem szánakozásnak mondani, mert sokkal erősebbek voltak ez érzelmeknél. Megálltam és vállon ragadtam Ólgát... Sohasem láttam szebbet, kecsesebbet s mégis szánalomraméltób’bat... Nem volt idő gondolkodásra, fontolgatásra s érzelmeimtől elragadtatva, igy szóltam: — Tüstént kocsira ülünk s hozzám megyünk, Olga! Tüstént! — Hogyan ? Mit mondtál ? — kérdezte, meg sem értve hangom ünnpélyességét. — Tüstént hozzám megyünk... Olga mosolygott s a házra mutatott... — Nem határoz semmit... — mondottam. — Nem mindegy, hogy ma vagy holnap veszlek-e magamhoz? Minél előbb, annál jobb... menjünk! — De... oly különös... — Félsz a botránytól? ügy van, nem mindennapi, tóért hallatlan botrány lesz; de jobb minden, mint itt maradni! Nem hagylak itt. Érted, Olga? Hagyd a esügggbtegségét, nieg az asszonyi logikádat és jöjj velem! Olga szeme azt mondotta, hogy nem értett meg. Sietnünk kellett* nem állhattunk tovább a fasor-
