Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-09 / 205. szám
XII. ÉVF., 205. SZÁM A „KELETI UJSAG“ vasárnap! melléklefef Kép: €les üilágitásöan NOVELLA Jrta: Tjuzefía Ödön Ábel megzavarta feketekávéját. ■— Van most félóra időd? Cigarettavégek sokasodtak előtte a tálcán. Kint a főtéren alkonyodott már, a kávéházban alig lézengett egy-két ember: unalmas nyárutói hangulat tartotta együtt a két jóbarátot. •— Van, — bólintott a másik fiatalember, s Ábel a festő, előkotorászta utolsó aprópénzeit s kifizette feketéjét. Felmentek a festő műtermébe. Széles ablakokon át messze el lehetett látni a város felett. Ősi tornyok, modern kupolák, zöldelő dombtetők terültek el a mélybenfekvő város határában. A műterem falain egyhangú tájképek, néhány areképvázlat és megkezdett csendélet unatkozott. A kritikus tényleg úgy érezte, hogy ezek a képek unatkoznak egymás mellett. Csupa szürkés tónus, csupa lehangolt szín, felhők, — hósikságok, ködös őszi tájak. Melankólia, lehangoltság, pesszimizmus, levegőtlenség. így együtt, sehogyse tudta felfedezni Ábel képeiben azt a nekilendülést, amit első sikerei után tapasztalt. Kutatva nézte a képeket, amelyeket nem egyszer látott már s kereste közöttük a tehetség egeket ostromló erejét. De nem tudta megtalálni sehol. — Van néhány uj képem., mondta Ábel, — azokat szeretném megmutatni neked. Fastőállványa mögül előhúzott néhány vásznat, — s odaállította a világosságba. Aztán szekrényhez lépett s kihúzott a könyvei mögül valami likőrös üveget s két poharat teletöltött. A kritikus merengve nézte a tavaszos-télies tájképeket. — Az érzésem az: benned tulajdonképp nincs semmi hit. r Ábel megrökönyödve nézett barátjára. — Hogy mondhatsz ilyet! — Azért mondom, mert minden képed hideg. Szinte fázik tőlük az ember. Ábel fölényesen nevetett, mint mindig, ha nem volt megelégedve a — kritikával. Az ő fölényét senki se vitathatta el — ő előtte. — Hát mondd, mi a te — hited? — Iagzságl- Szépség! Tökéletességek! — Miért nem igyekszel akkor elérni a művészi tökéletességet, a természet igazságait megközelítve, hogy szépséget tudj adni?! Ábel megint csak nevetett. — Vallásos vagy-e — firtatta tovább a kritikus. — Hiszen templomba jársz... — Oda csak muzsikálni megyek! Nem hitbuzgalomból, osak passzióból. — Látod! — csapott le rá a kritikus. — Ezzel leleplezted saját magad! Templomba jársz — az orgona mellé gordonkázni, anélkül, hogy vallásos érzés késztetne erre, — s ezzel elősegíted egy olyan vallásos hit megerősítését, amiben te nem is hiszel! Megteheti ezt igazi művész, akinek szikrányi meggyőződése van? Mi a te meggyőződésed? A művészi hited? Miben hiszel? Mit akarsz elérni? Mi a végcélod?! Ábel már nem nevetett többé. Komolyan nézett barátja szemébe és valami fátyolossá tette tekintetét. Erős válaszra készült, amikor — váratlanul csengettek a műterem ajtaján. Kiment megnézni, ki az? — s a feleségével tért vissza. Csinos, fiatal és elkényeztetett nő volt Ábelné. Sok romantikusság, sok titkolt érzékiség és még több kielégitetlenség látszott rajta. Szenvelgő arccal nyújtott kezet a kritikusnak. — Nos, — kérdezte, — mit szól az uj képekhez? Ábel maga is kíváncsian várta a választ. Barátja szétnézett újra a műteremben s tekintete megakadt egy tavaszias tájképen. Rámutatott. — Ez a kép hallatlanul jellemző Ábel egész egyéniségére. Kíváncsian néztek rá a piktor és felesége. Ezen a képen, itt elől már nincs hó... beitta a tavasz... de ott, hátul még havasalja hegytetők. Azonban a háttérbeli hegyek és az előtér dombjai között nincs meg a tavasz üdítő lehelletének levegője! Az az- érzésem, hogy ezen a képen nem a tavaszi melegség űzte el a tél hidegét, hanem a tél! — jön, jön a hegyek felől! Mintha a hó, ami a háttér hegyeit borítja, minden percben előre akarna tömi, hogy beborítsa az előtér dombjait is... Ez vagy — te! Ez jellemez téged! Ez mutatja, hogy nem vagy boldog. Ha boldog lennél, nem igy festetted volna meg ezt a képet, hanem úgy, hogy a szemlélőnek az legyen érzése: lámcsak, a tavasz ereje olyan nagy, hogy megolvasztja a tél hidegét, elűzi a felhőket, beszivja a hó fagyát, — és kiserkenti a virágokat, a füveket, a tavasz boldog mosolygását ! De hol van ezen a képen az uj tavasz melege ? Hol a napfény, hol van a mosolygó kék ég? Sehol! Csak fagyot, hideget, nedvességet és ködöt látok, érzek... mert a te lelked is tele van fagy- gyal, köddel, felhővel. Inkább ne is fess, ha nem tudsz napot festeni! Vágd a sutba ecsetedet és eredj şzobafefstonek, ne hencegd művészetnek melankóliádat, amiben nincs semmi szépség, semmi fölemelő, semmi lelkesitő! — Az a bajod, hogy hit nélkül élsz az életben is, hiába jársz a templomba: mert nem biazed az Istent, — hiába jársz hegyek közé, mert nem. tudod felfogni a természet örök magasztosságát, lelket tisztitó szépségét... Hiába nézel az emberek szemébe, ha nem hiszel bennük: az Embert! Pillanatra elhallgatott s rágyújtott egy cigarettára. Ábel megdöbbenve bámult barátjára. — Próbáld meg — folytatta szelidebb hangon a kritikus, — és találd meg önmagadban a derült lelkiegyensulyt. Enélkül hiába minden. Ábel fölkacagott. — Te! Hiszen te be vagy rúgva! A kritikus mosolyogva nézett rá: — Miért gondolod? Mert véletlenül megmondtam neked az igazat? — Á! — legyintett a piktor, — ez nem az igazság! —- Mit tartasz, te igazságnak? Szétnézett újra a műteremben s mig félfiillel a festő önmagát dicsérő szavait hallgatta, megakadt tekintete egy női arcképen: a piktor asszonyán. Hátraesukló fejjel, lehunyt szempillákkal ábrázolta Ábel az asszonyt. Orgonaszappan-szinére emlékeztető tónusban, halvány szürke háttérben úgy nézett a képről a fiatal nő, mint egy hulla, amit kitettek közszemlére a hullaházban. Félszemmel összehasonlította most az eredetivel. Nem, ez az asszony még nem a hullaházba való. ezzel a sápadt, de erős karakterre valló, néha kiszínesedő,, fiatal arccal. Ennek az asszonynak még erő kell, magávalsodró lélek.,, szellem, amelyet őserő feszit... — Akármit mondasz is, — fejezte be a vitát, — addig nem hiszek neked, — amig nem látom egyszer derűsen nevetni a napot valamelyik képeden. Addig betegnek tartalak és betegek lesznek a képeid is. A művészetnek pedig *em a belső haldoklást, hanem a felserkentő életet kell ábrázolnia, hiszen — halálból, ködből, felhőből elég volt már elfáradt szemünknek. Próbáld meg és nézz szét a világban: nézd meg, mennyi energia feszül, mennyi öröm kacag, mennyi boldog nekilendülés hozza mozgásba a levegőt! Idd fel a szemedbe az élet derűjét és megtalálod tán azt a boldogságot is, amit — képeidből Ítélve, — nélkülözöl. Felállt s a kalapját kereste. — És most ne hidd, hogy haragszom rád. Szeretlek. De szeretnélek — egyszer vidámnak is látni — a képeidben! Mert akkor elhiszem, hogy te is az vagy... Az asszony nagyranyitott szemekkel nézett a kritikusra, — megérezte, hogy igazat mondott. Ábel azonban gőgösen kisérte ki barátját. És egy jó hétig kerülte a kávéházat, ahol rendesen naponta együtt feketéztek... Fizetés- I képtelenségeket 1 gvorsan egyeztet HIRSCH DAVID I Braşov Str. Pcr{i« (KapU'Utca) 31. |1§ Megbízhatóságáról 33 ev óta előnyösen tán ismert lparigazolványos kereskedeimi jmjl ügynök. H 19 VÁLASZÚT H. BECSEI IRÉN A szerencsétlenségért, mely itt zuhan a levegőben A büntelcnckért, akik bünhödésben élnek. A betegekért, akik nem eszik a tenger levegőjét, ... mindezekért, mindezekért szünjünkmeg élne A sétatér fái alatt, ahol nyakonönt a hivesség s az ígérkező illatok Ígéret, megújhodás, szemembe szökken a nappdzma. a füvek, az illat és felveti fejét Szívedben a remény, az élet... szél... ... Elébed zuhannak a keservesek kopottan és feketén és álmosan, keservesen és tompa jajgatással. Szótalanul és bőbeszédű nyomorúságban, a lyukas nadrágok, a háborús sánták, a bibliás vakok és süketek, a vérszegények, a szeplősek, a nyápicok és pu- és a dervisek, [itszka-izmauk akiknek a munka helyett két kinyújtott tenyerük röpdös: „Adjatok, adjatok“. S a színes napernyők pillangói lehullnak a. fűre, — s a fii is áldozatoktól véres. A dologtalan homokszemek elfakulnak és ájulva terülnek szét a földön. Széthullnak a selymek cifra szalagjai és számlálnak, mint a rongyok, — Csak a nyomorultak processziója ép, csak a koldusok processziója sértetten. Óriási, — mint egy sáskaraj — s az ember, aki rendet formálni indult kifordult szemmel fekszik, lábai szétszakadtak, csak szíve vére cseppen áldozni az élet sem- A mérlegen még bxtlenleni egyel, Imiiére, lefelé... lefelé... S mindezért élni lehetetlen magunknak, Magunkért élni lehetetten. „Charité Szanatórium“ ^luj-Kelossvár, Strada RcgaSâ (Maj-IIs* uîtaj 42 íl. — TeieSen: 6€9, Sebészet. Belgyógyászat (cukor-, vese- és anyagforgalmi megbetegedések diétás kezelése.) Szülészet (külön szülőszobával és gyermekágyas osztállyal), Nőgyógyászat. Urologia. Orthopedia. Szemészet. Fülészet. Orr- és gégegyógyászat stb. Legjelesebb specialista orvosok vezetése alatt. Röntgen. Vegyi és bakteriológiai vizsgálatok, iiy ósfyítirdök (szénsav, hab, jód, kén, stb,) Villamos kezelések. Fogyó- és hizókurák bejáróknak is, Napi ellátási és ápolási díj: Î. o. 450, II. o. 350, IH. o. 26Ö lei. Igazgat© főorvos: Pref. fâs*. Steiger PâS ;; Mühlhaus (Németország) védjegyű, legtökéla- < > !! lesebb modellek minden nagyságban újból | 1i kaphatók bámulatos olcsó áron < ■ a gyári lerakatban ; > MANTEL es WEISSMANN ;! BUCUREţll, if. Vitt*». Mp. 4. 1
