Keleti Ujság, 1921. június (4. évfolyam, 113-119. szám)

1921-06-11 / 118. szám

Gaj— Kolozsvár, 1921, # SzOîîîhăt * juntas 11.

IV. évf. * 113 * sa,

Egyes uám ára 1 L. — Bucurestiben 150 Náeetországban 1 M. — Ausztriában 5 K. Csehszlovákiában lCk. Jugosléviában —'50d.

Politikai és közgazdasági napilap

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Sfr. Memorandului 3. — Telefon: SSI.

Közleményeink utánnyomása tilos

Rossz orvosok

A kies Reichenhallban, ahol a beteg szervezetnek uj gégét, tüdőt és szivet kovácsolnak össze az orvostudomány fizikusai, ma egy nagy beteg, sőt már rothadásnak induló test felett tartanak kenetes szavú konzíliumot. A kiterített beteg: Európa. Arcán ott vannak a hullafoltok. A lélek csak hálni jár belé. Nem is volt beteg, néhány évvel ezelőtt valamelyes balkáni betegség a gyomrát rontotta meg, egy-kettőre talpra lehetett volna állítani, — de édes istenem — az orvosok is élni akarnak. Nosza, feltették a tudós szemüveget, rácsaptok a homlokukra, előszedték recipéiket és agyon ku- ruzsolték a beteget. Mindegyiknek volt külön patikaszere, mindegyik tudott irt, vitatkoztak egymással, mint a perben álló felek és disputájuk alatt a beteg testébe pokoli mérgek lopták be magukat. A világháború, a béketárgyalások, a bolsevizmus, ezek állottak az orvosságos üvegeken, tégelyeken, egyéb porokon és kevertek, méricskéltek, adagoltak — a beteg pedig halódik tovább csöndes ágyán.

Reichenhallban úgy tudják az orvosok, hogy a legjobb gyógyító szer a világon mégis csak a levegő, napfény, hideg viz és fenyőillat. Talán ha Európát is ráhagyták volna, hogy saját maga kikivánkozó élet- ösztönével keresse meg a gyógyulás azon. módjait, melyeket a természet nyújt számára. akkor ma már rég ember lenne és mankó nélkül járna az Isten országútién. Ám Reichenhallban a politika doktorai más metódussal élnek, a szabad ózon helyett a sötét termek félhomályát, hideg viz helyett a hóku8Z-pókuszok ködösségét, fejSyőillat helyett pedig hullák dögvészes szagát csa- varintják a nagybeteg orrába.

Május huszonkilenc óta folyik a fekete

Egy csendes történet

Irta Karácsony Benő (Folytatás és vége.)

Az öreg mindenes lement hozzájuk, hogy felújítsa a betáblézott kötelességeket. A szoigál- mány telkesek komolyat törültek bajuszukon a hivó szóra.

— Megyünk, persze, hogy megyünk — mosolygott az egyik nagyokos, — de itt van-e mái a landver, mer gyalog nem illik a kastélyba menni. Tugyuk mi az illemet. Ha tróger vagy ottan, te is tudhatnád.

— Kukoricáztok — fenyegette őket a mindenes. Hazament nagy keserűn és a bárónőnek a pert ejánlotta. Meg kell mutatni nekik. Rá kell szorítani őket. Hadd dolgozzák meg a kertet, pénzt lehetne belőle csinálni.

— Minek az? — rázta a fejét a, bárónő és vértelenül, szelíden az Istennel biztaígatta a parasztot majd az megsegíti őket.

— Meg-e — filymálódott az öreg keserű szájízzel és tömpe ujjával egy keveset az ég felé bökött. — Úgy látom mással vannak ott fenn elfoglalva.

— Hét akkor ülünk egyet — mondta magának befejezésül és törődötten leült a kőpadra.

— Miért ez a nagy gyűlő lség — kérdezte elbusulva a bárónő, — hiszen nem vétettem nekik?

A szivében melegek és hidegek gyülekeztek, eloszlottak, jöttek, elmentek s kongó ürességet hagytak hátra. A baritonszavu doktor árnyéka is át-átszaladt a szive falán. Haj, de úri-nyomtalanul ment el az az ember! Látta nyakkendője selymet, alul karjának kékes havát s mellette magát meztelen kebellel az ágyon. írás, üdvözlet, nehány sor se jött tőle, hogy né te messzi, csendes nő, megragadtál kissé az agyamban.

Karácsonykor lement -a templomba. A kegykongresszus, tudós felcserek sötét tanácskozása. Fenyőerdők között ácsolják a fenyő koporsót Európának. A világreakció titkos kémei gyűlnek itt össze, hogy mint lehetne megfojtani azt az életkedvet, melyet a népek a XX. század levegőjéből minden ablakbetevés ellenére még is csak besziv- nak magukba. És amelytől talán meg is gyógyulhatnának. Habsburgok, orosz nagy hercegek, hetmanok, nábobok, latifundiumos kis királyok, az egész lomtárba hajított gothai Almanach lapozza fel itt önönmagát, hogy azt a földalatti munkát megismételje, melyben évszázadok alatt felhizott és tokát eresztett. A bolsevizmu6tól és tömegnyomortól agóniába került népeket végleg behajtani a reakció szolgálatába, nézetük szerint soha olyan kedvező alkalom nem kínálkozott, mint most. Mert nem Rerchen- hall az első stáció, a pénzcsoportok és hatalmi érdekek már átnyalábokák egymást polipkarjaikkal, a világreakció már ott vágta az eret Európa első vértolulásánál és hol előtérbe lépve, hol kimaradva, de mindig ott leskelődött az események köbeiében. Es beleoltotta a beteg testébe a sovinizmus és hatalmi vágy elefontiazisát és a betegséghői eléktelenedett test fetrengett, mozdulni sem tudott.

A tábornokok lábát újra szorítja a csizma, a lelketlen kufárok uj konjunktúrát sápitoznak, a Tmammuih tőke megfiadzni akar — csodálkozunk-e, hogy a reakció sohasem lanyhult és most korbácsol fel magának viharos lendületet. Ha nem félnénk e szónak profanizálásától, mely számunkra emlékeink közt üde kiimát, havasi boldogságot és kecsketej szérumát jelentette, azt Äiondanok, hogy az egész világ ma egy Reichenhall, ho! ártási szándékok összehajolnak, titokzatos Pjelbeszédek egymásba paíakzanak, ahol az arany egyenuri főhely karos üléssel várta, de ő egy félig- üres paciba helyezkedett el. A káplán szelíd prédikációt mondott a testvériségről, a szenvedésről, utána az ofgone himnuszt orgonáit, ősrégit, felemelőt. A kórus rácsa mögül férfi hangja röpült a magasba és meleg remegéssel töltötte meg a meszelt istenhajiékot. Az emberek vastag ujjasban, az asszonyok berlini kendőben csavargatták arra a fejőket, aztán osonó pillantásuk ráhullott józanul a lányra, aki lehajtott fővel imádkozott.

— Beült a publikumhoz — kajánkodtak a szivetérintő orgona dacára. És a bárónő lelkében zavaros szeretet rügyezett fel az emberiség iránt. A templom udvarén lehajolt egy kis parasz- gyerekhez s a kendőgomolyaghagyía kis résen szent csókot lehelt be a gyermek arcéba.

A karácsony felett nagy ború sölétlett. A jég elsodorta volt még azelőtt a folyó hidját, a városból nem hoztak rizsét, mákot, petróleumot és miiigyertyáí: a lány letette az újságját, nézte a rászakadó sötétet s várta türelmesen, hogy az öreg zsellér felcsoszogjon a faluból hozott petróleummal és kölcsönliszttel. Mert a falu kéményei bodrosan pipáltak, az ablakokból dusfényü lámpák világítottak ki, volt nekik mindenük, beszakadhatott tízszer a hid: a csecsemőktejbe- rizset ettek, az asszonyok kalácsot faltak, az istállók kilincsén miligyerlya csepegett. Csak a bárónőnek üzenték, hogy ha kell, jöjjön érte és kérjen.

És a bárónő, mikor már nagyon vakította a sötétség, lement a legrosszabbhoz, a legüzenge- főbbhöz és kért. Sötét alakjától, ahogy besuhant a házba, ijedten lobbant föl a lámpa lángja. Elhárította fejéről a komor fátyolszövetet és feléjük nyújtotta világifó kezét: adjatok hát jó emberek. Pulykavörös lett a föparaszt és elpitye- regte magát töredelmesen a felesége, hogy: de má ilyen szégyen. Komiszséguk a kinyújtott kéz láttán leiküket facsarta, emberségüket kergette

ruhák és bíbor tissti köpenyek takarják el

a condrás emberiséget, ahol mindenütt meg- békülnek az ellentétek — a közös konjunktúrában, ahol elsimulnak a nyelvi, nemzeti, külön állások — az egyarányu gazdasági érdekben, ahol összevesztük a népeket egymással, hogy ezek vérözöne felett egymásnak kezet nyújtsanak, ahol megfuttatják az emberiséget, ahol az egész világot versenyistállónak tekintik, ahol tiz- husz ember összekerül tanácskozáson vagy fehérasztalnál, hogy, fölparcelláza magának a világot, elrettentő földosztás, elképesztő agrárreform, Európa erdőstől, rónás- tól, vadászterületestül, élőállatostól, sőt emberestől is 20—30, vagy nehényszáz reak- ciónárius hatalmában. Európaszerte ezt csinálják ma, ez a szólam hangzik Briand Trianon feletti beszédéből,hogy mégnem érkezett el az ideje, hogy az emberek békében éljenek. Külön elmélkedést érdemel egy demokratikusnak mondott államfő e kijelentése, aki ki meri mondani egy béke ratifikálása után öt perccel, hogy még nincsenek itt a megbéküléai lehetőségek. Ez a;Reichen- hall hangja, amint hogy Reichenhall hangja gyűl össze akármelyik újság összegyűjtött hirei közt, mint egy gramofonba. Nincs itt a békés együttműködés lehetősége, meg kell fojtani a szocialistákat, fönn kell tartani a militárizmust, össze kell toborozni az európai fehérsereget, meg kell csinálni a védszövetséget és meg kell csinálni a támadó szövetségeket is, mindent meg kell csinálni,J amivel a haladó irányzatot meglehet bénítani — ez mind a fekete kongresszus.

Ám Reichenhallban kotyvaszthatják az utolsó méreginjekciót, csak az az Európa hal meg, amelyet ők preparáltak ki, de ez azután velük együtt kimúlik. Az európai népek túl vannak már a bolsevizmuson.

fölfelé a méiyből. És a bárónő csak tartotta szoborkezét:

— Eljöttem, jó emberek, mert tetszett nektek, hogy én jqjjek. Adjatok.

Bőgésbe kezdett az asszony, megrendükek a gyerekek s a paraszt kilopta. magát az udvarra, befordult az isfálóba s ott a vasvillával ráhúzott az ökör hátára. Csak azután jött rá az igazság:

— Nagyobb ökör vagyok én, mint tik — morogta elszégyenülten, lehordván magát még igen sok állatnévvel.

Jött aztán szükmarku/igérettel a tavasz, dologtalanul a nyár és sqrVényan az ősz. A plébános hózoft időnkip/ némi egyházi vigasz!, némi hitelt is a városi szövetkezettől, ősz végén barátságos meghívást is atyafias famíliáktól a további árvaság ellen. A lány meghatva köszönte az emberséges cselekedetet, de a meghívásra csak szelíden rázta a fejét. Minek az ? Nem akar senkinek terhére lenni, itt fogja leélni apái házában, ami még hátra van. A kastélyt nem hagyja el.

— Kísértet jár a kastélyban — mondták az átvonuló idegen szekeresek, ha gyertyalánggal a bárónő éjnek idején elhaladt az ablakok melleit.

. . . És egy nyári éjszaka — a nap kiszívta a földi nedveket és recsegővé szárította a tárgyakat— veres fények sugárzottak ki a kastély tömbjéből. A község felnyüzsgött, a harang belekongott az éjszakába, a nagyház ablakán lángok lebbentek ki, felcikkantak a magasba és végigfutottak a borzas zsindelytető elvékonyult zsindelylemezein. Tűz, tűz! mondták a parasztok a szilaj lángtenger láttán és gatyásán, mozdulatlan karokkal ácsorogtak a rengeteg, zajló pusztulás tövében. Arcukat kajánná pingáita az infernó fénye s csak akkor eredtek futásnak vödrökért, amikor a süvöltő elem szikráit a fálu felé szórta, hogy megvédjék a maguk tulajdonát