Keleti Ujság, 1920. december (3. évfolyam, 283-287. szám)

1920-12-25 / 283. szám

előadandó „Egészségtan“ körében. így egészíti ki egy­mást iskola és családi nevelés. Témánk nagy hiányt mutatna, ha nem térnék ki né­hány szóval a fiú- és leánygyermek nemi nevelésének óriási különbségére. Már eleve meg kell jegyeznem, hogy a fiúgyermek ily irányú nevelése sokkalta nagyobb terhet és felelősséget ró a szülőkre s aránytalanul nagyobb kö­rültekintést igényel. Ennek legfőbb oka azon fiziológiai tényben rejlik, hogy a nemi érzés általában, az esetek többségében parancsolóbban, határozottabban kél fel a fiúban, mint a leányban. Tehát a fiúnak érzés- és gondo- atvilágát a nemi életre való vágyakozás sokkal szövevé­nyesebbé teszi és igy annak helyes mederben, helyes firányban való kormányzása sokkalta nehezebb. Ehhez já­rul még a mai morál-szülte ama társadalmi felfogás, mely szerint a fiú nemi érintkezése: testi fejlődésének termé­szetes folyamánya, a leányé ellenben erkölcsi bukás. Ez utóbbi szinte ellentmondást nem tűrő módon rögződött bele erkölcsi felfogásunkba, úgy, hogy még a mai — tagad­hatatlanul lazább erkölcsöket mutató — korban is meg­dönthetetlen tantételként szerepel s épen ezért a leány- gyermekek nevelése e tekintetben körülirtabb, sematikusabb, szóval könnyebb. * Leányoknál a nemi téren való helyes nevelés inkább passzív irányban merül ki; t. i. távoltartás minden oly külső benyomástól, mely benne felesleges módon és időnek előtte felkelti a nemi érzést. Ellenben a gondos anya ki­terjeszti figyelmét arra a tényre, hogy tudva, miszerint a leány 12 — 13 éves korában lép bele azon időszakba, ami­kor a nemi érettség szabályos időközökben ismétlődő külső kifejezéseképen bizonyos testi jelenségek mutatkoznak, — jó eleve figyelmezteti leányát ezen eseményre, nehogy az készületlenül találja. A leánynak igazi, intenzivebb felvilá­gosítása némi téren inkább közvetlenül a házasság előtt történik. Azon óriási társadalmi forrongás azonban, mely a feminizmust vetette felszínre s mely a két nemnek tár sadalmi szereplését mindinkább egyenlővé igyekszik tenni, természetesen nem maradhat kihatás nélkül a leányok nemi nevelésére sem; könnyen érthető, hogy az eddigiek­nél intenzivebben kell nemi téren felvilágosítani azt a leányt, aki kenyérkereseti pályán a külvilágban mozog mindenféle lelki inzultusnak kitéve, mint azt, ki otthon anyja oldalán nevelkedik, megóva az élet minden kíméletlenségétől és brutalitásától. Mindazzal, amit e rövid cikk keretébe beszoríthattam, ami azonban csak váza ennek a nagy kérdésnek, főleg azt akartam bizonyítani és kimutatni, hogy szakítsunk apáink azon nevelési módjával, mely titkolódzáson, takar- gatáson alapult és ezt az őszinteséghiányt találta helyesnek e nehéz kérdés megoldásánál. Használjuk fel tapasztala­tainkat, tudásunkat, gyümölcsöztessük azokat gyermekeink érdekében; tanítsuk, neveljük a gyermeket és támogassuk ezzel áz élet nehéz mtjain. A dajka A dajkám . . . kimondom a szót és lássan le­hunyom a szememet. Visszanézek rég letűnt időkbe, messze, messze látok . . . Halkan feltárul egy régi, kedves, meghitt szoba ajtaja előttem, ott játszom én,' a fehérruhás csöppség egy székelylájblis, tiszta ing- vállu, egészséges, barátságosarcu menyecskével a földre leteritett meleg pokrócon, ahonnan gyakran magasra emel fel a levegőbe, hintéz a feje felett, ki­ejt a kezéből, majd ügyesen, biztosan elfog esés közben, szóval mindent elkövet velem, ami egy kis gyermeket boldoggá tesz és hangos kacagásra fakaszt. A fülembe csendül újra az altatódal, valami régi, szomorú és igen hosszadalmas história az egyszeri királyimról és királyleányról, akik boldogok soha nem lehettek, nem tudnám megmondani, hogy miért, mert amire a bánatos, egyhangú ének végére juthat­tunk volna, én már mindig édesen aludtam az igazak álmát. És eszembe jut a sok közül valami borzal­mas mese, amivel édesanyám tudtán kívül, de min­den rosszindulat nélkül „szórakoztathatott“ a daj­kám, amelyiknek verses refrainjét tudom már elmon­dani csak: „jaj de szépen süt a hold, menyen egy élő meg egy holt.“ Istenem, milyen sokszor riadtam fel erre gyermekálmaimból ijedten, sírva, ez a mese folyton kisértett, olyan mélyen vésődött az eszembe és felzaklatta az idegeimet. — Hogy hangos zoko­gással búcsúztunk, amikor messzire elköltöztünk tőle s úgy érezte, hogy a szive szakad meg utánam, azt már csak később mesélte el nekem, amikor ser­dülő koromban a véletlen újra összevezérelt ben­nünket. Az internátusbán, ahol tanulótársaimmal együtt sok mindenben ki kellett saját magunkat szol­gálnunk, egy időben sok kellemes meglepetés ért. Este az ágyamat puhára megvetve találtam, meleg mos- dóviz várt, amiről mindig álmodoztunk télen, ha a hideg vízcsapot zuhogni hallottuk, éjjeliszekrénye­men öblöscsészében forró tea gőzölgött s ha én vol­tam a „hetes“, valaki a port helyettem már azelőtt letörülte, amielőtt én a törlővel kezemben, megje­lenhettem volna a nappaliban. Sokáig nem jöttem rá, ki lehetett a rejtélyes jóltevőm, aki ennyire el­kényezteti. És egyszer csak kiderült minden, akkor nyitottam be a hálóba, amikor ott egy jóségosarcu asszony, az uj iskolaszolga felesége nagy buzgalom­AiXETflifSÁG Szombat, 1920 december 25. mai szűrte éjjeliszekrényemen a teámat. Szörnyen elbámultam, sehogyan se tudtam megmagyarázni magamnak a dolgot, csak zavartan tudtam megkö­szönni a sok, sok szívességét. Csodálkozva, ijedten néztem rá, amikor hozzám szaladt, „drága kincsem“- nek, „galamboménak nevezett és sírva csókolta ke­zemet* ruhánkat, ahol érte. Végre még könnyek között, de félig mér kacagva megmagyarázott ezzel a mon­dattal mindent: „jaj, drága gyönyörűségem, hát ’iszen én dajkáltam a lelkemet 1“ Csodálatosképpen mellém vezérelte a sors a jó asszonyt megint, aki szeretettel elleste, teljesítette azután ott minden kívánságomat, becézett, gondozott. Velem örült, ha jól feleltem az órákon és nem nyu­godott addig, amig fájós fejemet egészségesre nem masszírozta, ha szomorú arccal, lopva besurrantam a szobájába. Ha alkalma volt rá, mesélt, mesélt sok kedves apróságot régen elhunyt drága szüléimről, abból az időből, amikör én még boldog, gondtalan apróság voltam s ő dajkált: édesanyám rövid beteg­sége alatt ő is táplált s később játszott velem, öltöz­tetett, gondozott, ha jó anyámnak más elfoglaltsága akadt. Sugárzó szeméből, minden simogató szavából szeretet áradt felém. — Hát mén hogyne szeretném, — mondta, — lelkem szépséges virágom, hiszen nem lehet azt el­felejteni soha, hogyan feküdt a karjaimban, mint kicsi, tehetetlen emberbimbó, aki tőlem várta, belő­lem szívta magába az életerőt, az én „anya“-tejem- től vélt újra pirossá az arca, napról-napra erősebbé a kicsi teste. Óh, hiszen én voltán a második anyja! Hogyne gondoznám most is, hiszen olyan élhetet­len, gyámoltalan kis portéka ma is, mint amikor járni tanitottuk s alig-alig tudott megállni a gyenge kicsi lábán, két kis karját sírva tárta ki felém, hogy segítsek rajta! S ez a kapocs elég volt neki ahoz, hogy ezer figyelemmel halmozzon el minden ellen­szolgáltatás nélkül és még ő érezze boldognak magét azért, hogy ezt megteheti. Óh, hányszor szerettem volna azután, ha az ő szemeivel néznek az embe­rek s látnak olyan szépnek, jónak, kiválónak, mint amilyennek ő tartott engemet. — Minden anya táplálja maga a gyermekét, ezt parancsolják a természet, társadalomtudomány és közegészsggtan törvényei. Az emberiség őskorában bizony máskép elképzelni se tudták a dolgot. Ha az asszony, aki mint igavonó állat szolgálta az urát, meghalt, vele temették el a csecsemőjét is. Mert hát mit csinálhattak volna veié egyebet ? Az őskorban, Athénben és Rómában leljük fel első nyomait az anyahelyettes dajkának. Olyan fiatalon mentek férj­hez a nők, hogy a szoptatásra még nem voltak eléggé alkalmasak, kifejlődőnek, de meg nem is voltak .an­nak tudatában, hogy az anyaság a gyermek táplá­lására is kötelez. A középkorból ránk maradt számos altatódal, dajkamese bizonyítja, hogy akkor mér a dajkák jelentős szerepet játszottak az ember életé­ben. Bár egy XII. sz.-beli legenda szerint De-Bouillon bárónő hánytatószért adott be kicsiny gyermekének, mert azt tudtán kivül megszoptatta egy alacsony származású nő s féltette gyermeke vérének tiszta­ságát, a dajkarendszer akkor már nagyon el volt ter­jedve. Annak dacéra, hogy a dajkaszerzést még tisztes­ségtelen foglalkozásnak tekintették, a hatóságok nem jó szemmel nézték, az orvosok küzdöttek ellene, mér a XI. sz.-ban Párisban két dajkaszerző* és elhelyező­intézetet is létesítettek. Sőt nemsokára a ma is di­vatos dajkaságba-adást is kultiválni kezdték. Később hiába ostorozta élesen Rousseau „ Émile“-jében az anyákat többek között azért is, hogy gyermekeik mel­lett dajkákat tartanak, intőszavának hatása csak­hamar nyomtalanul eloszlott, mert hiszen ő maga, köztudomásszerint saját gyermekeit elhanyagolta. A XVIII. sz. élvhajhászó asszonyai azért nem mondtak le a dajkatartásról, mert a szoptatás gátolta volna őket mulatozásaikban. Ma szívesen táplálja az anya saját maga a gyermekét, nem mindig a lustaság, ké­nyelemszeretet, kényeskedés, mulatnivégyás gátolja meg őt abban, hanem súlyos alapos ókok is. Bér látunk egészséges, pirospozsgás, kövér kis gyerme­keket, akiket cuclival és „kis kanállal“ tápláltak szü­letésük napjától kezdve, mégis legjobban, leghivatot- tabban pótolja az anyát ezen a téren az ép-testü, feltétlen egészséges, tiszta dajka. £s én már úgy vagyok vele, hogy amikor dajkáról hallok beszélni másokat, mindig valami kedves, tiszta, gyöngéd, ön­feláldozó asszonyra gondolok, nem tudom elkép­zelni az irigy, rosszmájú, haragos cselédet ebben a szerepben. Lehet, hogy azért, mert engemet olyan kedves emlékek fűznek az enyémhez s úgy kép­zelem el őket, ahogyan ő elmesélte, hogy az „anya­tej “-jel átadják lelkűknek egy részét, szivüknek sze- retetét is az ölükben nyugvó ártatlan gyermekeknek. A Shakespeare-drámájk dajkái jutnak eszembe, akik a gondjaikra bízott csecsemőknek később is, életük végéig hűséges odaadó kísérői, védőangyalai ma­radtak. A történelemben is találunk feljegyzéseket ilyen dajkákról. Richard Filippiáról, aki a francia IX. Károly dajkája volt, tudjuk, hogy a rémes Szt. Ber- talan-éji vérengzés alkalmával ő mentette meg ura életét. XIV. Lajos udvarában is ott találjuk haláláig egyik kedves dajkáját, aki olyan kegyeltje volt kirá­lyának, hogy az minden reggel az első üdvözlést tőle fogadta el. XIV. Lajosról különben azt is felje­gyezték, hogy fogakkal született, dajkáit véresre se­bezte, úgy, hogy kilenc - dajka táplálta csecsemő korában. Grotius párisi svéd követ ezt hallván, meg­jegyezte, hogy: „jó lesz, ha vigyáznak Franciaország szomszédai, mert ez a nagy falánkság nem jót jelent.“ Régi feljegyzésekben olvashatunk rosszindulatú dajkákról is, akik csak színlelik a szerető gondos­ságot, amivel a gyermeket körülveszik s alattomosan védencük egészsége, élete ellen törnek. A béke évei­ben sok sötét leírást olvastunk a dajkaságba kiadott, szerencsétlen kis gyermekek szomorú sorsáról is. Nem akarok bővebben foglalkozni vele, eléggé is­meri mindenki ezt a szomorú témát. De még azok az eléggé elfásult asszonyok között is, akik Üzlet­szerűen fogadnak el dajkaságba kis gyermekeket, akadnak melegszivüek, jóságosak, akik teljes lélek­kel ragaszkodnak kis ápoltjukhoz. Volt nekem két kis tanítványom, árvák, testvé­rek, akiket önző, katonás, ridegtermészetü nagynén- jük nevelt fel. Az asszony sokszor fordult hozzám tanácsért, ilyenkor elmesélte, hogy a kisebb fiút ta­níttatja, legyen gazdag, kényes ur belőle, mert ez a szivéhez nőtt, pár hetes korától ő nevelte. A másik hadd maradjon földet túró, verejtékező parasztnak, jó sors az is egy szegény árvának. Ezt mór csak iskolás korában vette magához. Csodálkozva láttam, hogyan becézte, ruhával, könyvekkel elhalmozta a kicsit, aki „anyám“-nak is szólította őt, mig a másik­nak hideg „néni“-je maradt továbbra is. „Hiszen jobban szeretjük a virágot is“, magyarázta, „amit magunk ültetünk, ápolunk s jobban ragaszkodunk a kutyához is, ha kis kölyök kora óta magunk neveltük." Észrevétlenül lopja be magát dajkája szivébe a gondjaira bízott apró embeibimbó. Az ártatlan kis gyermek neki szóló, hálós mosolya, ösztönszerü ra­gaszkodása, kedvességei megszeliditik, jobbá, neme­sebbé teszik azokat a dajkákat is, akik eleinte el­keseredve, irigységgel a szivükben, kedvetlenül fog­nak hozzá a „más gyermeké“-nek táplálásához. És az a szeretet, ami a dajka szivében kifejlődik a gyermek iránt, akit táplál, aki védelmet, vigasztalást nála talál, aki mosolyog, ha észreveszi őt maga mellett, keserves sírásra fakad, ha kiveszik a kar­jaiból, ez az érzés már az anyai szeretethez hasonló. Ezért ragaszkodik még akkor is védencéhez, amikor az már régen n em szorul az ő segítségére, talán ér- demetlenné is vált szeretetére. És a gyermek leiké­ből se tűnik el nyomtalanul a kedves dajka képe, megőrzi emlékét s később, valahányszor gyermek­évei jutnak eszébe, szeretettel emlékszik vissza rá, ha az már régen pihen is sírjában. A nyughatatlan, szilaj, de mélyérzésü nagy Petőfi, amint őszintén meghatva jár szülőföldjén, ahonnan 20 évvel azelőtt mint gondtalan gyermek távozott, azt, hogy mennyire kedves szivének a város, milyen őszinte szeretettel ragaszkodik hozzá, meleg egy­szerűséggel igy fejezi ki: „Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele." Gondolat­ban ott újra gyermekké válik, aki füzfasipot fújva lovagol nódparipáján s ha megszólal az estéli ha­rangszó, „kifáradt már a lovas és a ló,“ azzal a megnyugtató, boldog tudattal megy haza, hogy ott: „ölébe vesz dajkám s Az altató nóta hangzik ajkán. Hallgatom s félálomban vagyok mór. . . Cserebogár, sárga cserebogár..." Szülőföld és dajka, milyen egymástól elválaszthatatlan, kedves két fogalom ez előttünk! A kettőt együtt talán legszebben Petőfi énekelte meg. (Z. K.) MEZŐGAZDASÁGI BANK ÉS TAKARÉK- PÉNZTÁR RT. FŐINTÉZET: CLUJ (KOLOZSVA K) ALAPTŐKE 10,000.000 K « I FIŐK1NTÉZET: DEJ (DÉS( FOGLALKOZIK AZ ÖSZ- SZES BANK- ÉS TAKA­RÉKPÉNZTÁRI ÜZLET- ^ ^ ÁGAKKAL ^ ^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom