Kelet-Magyarország, 2016. december (73. évfolyam, 282-307. szám)

2016-12-24 / 302. szám

2016. DECEMBER 24., SZOMBAT REUT Cinkos összekacsintás karácsony másnapján „Vigadjatok, pásztorok...” nyíregyháza. Két évvel ez­előtt, karácsony második napján a 93 éves anyósom, Ilonka néni, a feleségem, Éva és én voltunk otthon. A mama már ágyhoz kötött beteg volt, idejének nagy részében bó­biskolt, aludt. Nem volt ez másként a fent nevezett idő­pontban sem. A szépen feldí­szített karácsonyfánk abban a szobában volt, ahol Ilonka pihengetett. A nejem a konyhában főzött, a mama a szobában a szokásos délutáni sziesztáját töltötte. Gondoltam, itt a megfelelő al­kalom, hogy lopjak magamnak némi szaloncukrot, mivel ebéd után jólesik az édesség. Halkan belopóztam a szobába, ránéz­tem anyósomra, aki békésen, egyenletes légzéssel aludt. Remek, az akció folytatódhat! Odaértem a karácsonyfához, kinéztem magamnak az „ál­dozatot”, majd egy oroszlánt megszégyenítő mozdulattal rávetettem magam. Ekkor hir­telen megszólalt Ilonka néni: - Ha nekem is adsz, nem árullak be az Évának, hogy lopkodod a szaloncukrot! Ijedtemben majdnem kiej­tettem a kezemből a frissen szerzett zsákmányt! Megfor­dultam és a mutató ujjamat a számhoz emelve így szóltam:- Pssszt! Megegyezünk! Egyből szövetségre léptünk, és a hallgatás fejében adtam neki is egy szaloncukrot. Igen ám, de váratlanul megjelent a szoba ajtóban, Éva!- Hát, ti meg mit csináltok? - szögezte nekünk a kérdést. Erre én:- Miiiii? Mi, semmit, csak számoljuk a szaloncukrokat! Összenéztünk a csendes tár­sammal és elmosolyodtunk. CZABÁNJÓZSEF „Énekelek nagy odaa­dással, amikor érzem, hogy a szoknyám alatt hátulról kaparászik va­lami a lábam között.” ENCSENCS. Hideg volt és nagy hó. Tizenegy éves voltam, amikor 1965 karácsonyára ké­szültünk a barátaimmal. Igen szerényen éltünk akkoriban, így eldöntöttük, hogy betle- hemes játékkal fogunk egy kis pénzt keresni. Nekem nagy megtiszteltetés volt, hogy be­kerülhettem a csapatba, mert a többiek szinte mindannyian idősebbek voltak. Esküt kel­lett tennünk, hogy a maskarás öreg személyét (aki az arcát is elrejtette) nem áruljuk el sen­kinek. Megkapta mindenki az énekek, versek szövegét, amit meg kellett tanulni. Emlékszem a csodás téli es­tékre, amikor összejöttünk és gyakoroltunk, akár egy színi előadást a művészek. Elké­szítettük és feldíszítettük a kéttornyú betlehemet, ben­ne a kisdeddel. A csákóink és a csörgős botjaink készen voltak a nagy karácsonyi me­netelésre. Nagyon izgultam, alig vártam már, hogy eljöjjön végre a karácsony este. Édesanyám és a nővérem segítettek beöltözni, mert fehér gyolcsból készült női szoknyát is fel kellett ven­nünk. Elérkezett a várva várt pillanat, elindultunk a falu­ban házról házra járva éne­kelni, verselni. Én voltam a második pásztor. Szegény világ volt, de szinte mindenhová beengedtek ben­nünket, mert szégyen volt an­nak a gazdának, aki elküldte a csillagosokat, a betlehemese- ket. Az izgalmunk csak addig tartott, amíg az első pásztor be nem ment a lakásba, és el nem kezdte mondani: „Jó es­tét, jó estét a házigazdának, úgy kicsinek, mint nagynak, az egész családnak! Felkérem a híveket, ha rám hallgatná­nak, hogy betlehemes társaim odakinn állnak, igen nagyon fáznak. Be szabad-e jönni?” A házigazda azt mondta, hogy igen. Az első pásztor aj­tót nyitott előttünk. „Gyertek be, gyertek be, ti erdei lako­sok, kik három évig az erdő­ben laktatok! Hadd halljam, mit tudtok!” Ekkor mindany- nyian elkezdtük énekelni, hogy „Repüljetek, angyalok, vigadjatok, pásztorok...”, közben ütemre vertük a csör­gős botjainkat a padlóhoz. Gyűltek a fillérek, a forintok a perselybe, és mi felszaba­dultan jártuk az utcákat. Em­lékszem, hogy Szilágyi Gyuri bácsi házához értünk. Nagyon szeretett engem az öreg, mert az encsencsi határban egymás mellett volt a szántóföldünk, és amikor ott dolgoztunk, na­gyon összebarátkoztunk. Amikor bementünk, én dupla odaadással mondtam a versemet és az éneket. So­kan voltak a meleg szobában, mert éppen rokonság volt náluk. Ahogy megismert az öreg, rám mosolygott, de nem szólt. Észrevettem rajta, hogy már megkóstolta a piros borát. Énekelek nagy odaadással, amikor érzem, hogy a szok­nyám alatt hátulról kaparászik valami a lábam között. Én úgy tettem, mint aki nem is érzi, csak mondtam nagy elánnal a magamét. Igen ám, de már mindenki nevetett, és az a valami már nagyon csiklando­zott. Alig vártam, hogy véget érjen a mondandóm, nagyot ugrottam. Hát Gyuri bátyám a kismacskát dugta a szoknyám alá! Volt nagy mulatság, de a házigazda csínytevésében ak­kor is a szeretetet éreztem, és nem voltam megsértődve. Késő éjjel, fáradtan, csap- zottan értünk haza. Alig vár­tuk, hogy belenézhessünk a kis perselyünkbe. Sokan ládá- nyi aranyat nem vittek haza olyan boldogan, mint én a kis markomban pár forintomat... KÓRÓDI LÁSZLÓ „Ha nekem is adsz, nem árullak be az Évának, hogy lopkodod a szaloncuk­rot!” ILLUSZTRÁCIÓ: KM Pótolhatóak a lélek tükrének rezdülései? „Hányszor tagadjuk meg dacból pillantá­sunkat másoktól?” NYÍREGYHÁZA, Átszállás köz­ben néhány percet várnom kellett a csatlakozásra Szolno­kon. A peron másik oldalára befutó vonatról egy családra lettem figyelmes, a szülőkön hátizsák, az apa öltarisznyá­jában kisgyermek, a nagyob­bik, olyan hatévesforma kis legény kézen fogva vezette vak szüleit, akik jobban bíz­tak látó fiukban, mint a fehér botban. A látvány megraga­dott, felkavart, de kíváncsivá is tett. Ösztönösen közelebb húzódtam hozzájuk. Az apa kérésére a fiú gondo­san ellenőrizte, nem állnak-e túl közel a sárga csíkhoz, amin belül veszélyes tartóz­kodni. A kicsi sírással jelezte, valami bántja, zavarja. Miu­tán az apa kinyújtott kezével megállapította, oda éppen már nem esik az eső, ahol ők állnak, óvatosan kitapogatta a baba orrhegyig lecsúszott sapkáját, majd megigazította, amennyire tőle tellett. Az alig egy lépésnyi tá­volság lehetővé tette, hogy halljam is a család belső kom­munikációját. Feltűnt az apa rosszallása az esős időre, a vo­nat késését is megbeszélték, pedig nem mondták be az állomáson. Ez volt az a pont, amikor kiderült, a nagyob­bik fiú korát meghazudtoló érettséggel figyel mindenre, amivel családjának segíthet. Hallottam, amikor arra kérte édesapja, nézzen körül, hátha van valaki, aki segítene majd a felszállásban. A fiú rám né­zett határozott, élénk tekin­tettel és továbbította a kérést. Ekkor szólaltam meg elő­ször, természetesen igent mondva. Mielőtt a vonat be­futott volna, előre kellett hú­zódnunk, mivel a nemzetközi járatnak csak az első két ko­csijába szánhattunk fel. A hó viszont csupán egy keskeny sávban volt eltakarítva, így szinte libasorban haladhat­tunk. Szerencsésen megérkez­tünk a kiszemelt helyre, a vo­nat is pont ott állt meg. Nyug­talan voltam, miként tudok segíteni pártfogoltjaimnak. A lépcsőre és a fogantyúra rá­fagyott a víz, a gyér világítás­ban alig láttam. Az apa kezét rávezettem a fogantyúra, aki a síkosságtól és a hátán, mel­lén lévő „csomagtól” majd­nem visszaesett. Az anya is csak nagy nehézségek árán tudott felkúszni-mászni a kocsiba. A fiú ment előre, és föntről irányította szüleit, én lentről tuszkoltam őket. Be­leizzadtunk, de sikeresen fel­szálltunk. Találtunk egy üres fülkét is. Kedvesen invitáltak, tart­sak velük, amit én kicsit fél­szegen, de elfogadtam. Nem akartam zavarni a láthatóan derűs együttlétet, de egyre jobban érdekelt e nem min­dennapi család, hisz eddig sohasem volt módom ilyen közelről tapasztalatokat sze­reznem. A mama és a nagyobbik fiú ült velem szemben, mellet­tem a papa, ölében a kicsivel. Úgy éreztem, szinte keresi, kutatja pillantásomat. Vajon hányszor kutatta szülei sze­mében a szeretet melegségét, hányszor kereste a reagálást az ő határtalan kíváncsiságá­ra, szeretetére? Vajon a kéz és a hang melegsége pótolhat­ja-e a lélek tükrének rezdü­léseit? Vajon mikor kell meg­értenie az elfogadhatatlant? Vajon létezik-e annyi kincs a világon, amit oda ne adná­nak azért, hogy akár egyetlen percre láthassák egymást és megérezhessék a néma pil­lantás hihetetlen erejét, örö­mét, boldogságát? A család Pesten él, ilyen­kor mindig meglátogatják a nagyszülőket Szegeden és Hajdúszoboszlón, tehát gya­korlott utazók. A kicsi éppen most egyéves, tehát kará­csonyi ajándéka a sorsnak. A nagyobbik srác hét, de ko­rát meghazudtolóan érett. A família érdeklődési köre, nyitottsága, tájékozottsága meglepő volt számomra, sőt szinte hihetetlen. Tudták, melyik nagy bevásárlóköz­pontba miért érdemes el­menni, milyen számítógépes programok és játékok vannak éppen forgalomban. Terveket hallottam megfogalmazni ar­ról, mikor milyen társasjáté­kot játszanak majd, és miért pont azt. Aki csupán hallotta volna az elszakadt nadrágzseb mi­atti reagálásokat, amit az apa ujjhegyei által tett rémült fel­fedezés váltott ki, az csak a probléma megoldására tett ja­vaslatból érthette volna meg az alaphelyzetet, a feleség reagálásából aligha. „Ez szörnyű! Hogy néz ez ki? Milyen rendetlen! Ki is tudja megvarrni? Megvan, nagymama tudja megvarrni!” Már felszállásunk előtt fel­tűnt az időjárás korholása a hirtelen jött olvadás miatt. Már akkor szöget ütött a fe­jembe a bosszankodás mi­értje, hiszen fagyban, hóban nem könnyebb jönni-menni nekik sem. Mivel ismét fel­vetődött e téma, nem tudtam megállni, hogy - ha nagyon finoman is, de - ne provokál­jam ki véleményüket.- Miért jó, ha nagy a hó és hideg van? Az apa lelkesedéssel adott választ, nem értve kérdésem butaságát.- Ó, hát akkor olyan tiszta a levegő! Lehet hógolyózni, szánkózni! Olyan szép a szik­rázó napfényben csillogó táj! Ez a válasz ismét meglepett. Sőt, ez több volt annál. Én a hólapátolásra, a csúszós útra, a kéz- és lábtörésre gondo­lok, ő meg... Megszégyenülve vágtam zsebre provokációm árát. Lassan közeledtünk Haj­dúszoboszlóhoz. A tapasz­taltakon felbátorodva meg­kérdeztem sorsuk ilyetén alakulásának az okát. Az asszony így született, a férfit egy gyermekkori be­tegség fosztotta meg a látás képességétől. Kiderült, ő is zenetanár, tehát kollégák va­gyunk, sőt közös ismerőseink is vannak. Ő zongorát tanít, felesége telefonközpontos. Aki felveszi a.kagylót és őt hallja megszólalni a vonal másik végén, az örömmel nyugtázhatja, lám, vannak még emberek, akik boldogan és lelkesedéssel végzik fel­adatukat, és hangjuk csillogá­sával örömet tudnak szerezni másoknak. A vonat megállt. Most én szálltam le elsőnek, hogy ta­pasztalataimat átadhassam a peront illetően. A lépcső te­tejéről néztem, miként borul­nak egymás nyakába a nagy­szülőkkel. Míg Nyíregyházára ért a vonat, nem ment ki a fejem­ből e család, másnap sem, és azóta sem... Az a pici gyer­mek előbb-utóbb elindul. Há­nyán vannak, akik a második gyermeket kényelmi okokból nem vállalják? Hányszor si­ránkozunk semmiségeken? Hányszor civakodunk je­lentéktelen vacakságokon? Hányszor tagadjuk meg dac­ból - fegyverként alkalmazva - pillantásunkat másoktól? Mi kell ahhoz, hogy felfedezzük, mennyit ér valójában a látás adománya? Emelkedett hangulatban, könnyű lélekkel értem haza. Lám, milyen ajándékot kap­tam karácsonyra! TÓTH NÁNDOR Zivi Julianna Karácsony kőzeledtén Meleg szobából nézem a téli tájat, Téli tájban is gondozom az idős mamákat. Meleg szobákban simák bánatosan. Hideg a szív, valakiket várva várnak. Ne sírjatok, itt vagyok én néktek, Segítek én élni idős, fájó éveitek! Két csillogó szempár, rám ragyogva néznek, Olyanok, mint a fenyőfán: csillogó díszek. Karácsony kőzeledtén kérlek benneteket. Nyissátok meg sziveitek a rászoruló embereknek. Ne féljetek szeretetet adni, mert ti is, így fogtok sok szeretetet kapni. Meleg érzés tölti be szíveteket, Idős mamák boldoggá válnak tőle, Kívánok mindenkinek kellemes ünnepeket, Találjátok meg, ki szíveteknek kedves! Vitai Miklós Karácsonyi gondolatok Amikor este felcsendül a karácsonyi ének, a régi ünnepi fények méltóan regélnek. Szívünkben a szeretet tüze izzik-lángol, szemünkben a betlehemi csillag fénye távol. Csüggedő éltünk, hamvadó reményünk, kihez forduljunk, hogy ma legyen esélyünk? Lelkűnkben ma békések, boldogok leszünk, e szent estén lángra gyűl a szívünk. Akarjunk valakiben, valamiben hinni, a megváltónk kisded jászolához letérdelni! Keress sok-sok társat, ne csalódj a jóban, járj a betlehemi úton, éljél valóban! Őrizd meg a hited nemes, tiszta fényét, ápold szeretetben a boldog őseid reményét! Ha e drága hitben testvérek vagyunk, a kis Jézuskától hitet, reményt, váltságot kapunk. Holozsi Károly: Fogolykarácsony Szolyván Ott, ott, valahol messze, ott, valahol távol, Komor hegyek közt van egy fogolytábor. Sok jó magyar férfit hajtottak be oda, Gyászba borult mindnek a drága otthona. Hiszen árván maradt édes hitestársunk, Jó anyánk, jó apánk, az egész családunk. Szívünk majd megszakad a hazai vágytól. Lelkünk legmélyén is csak a honvágy lángol. Szent karácsony estje most reánk köszöntött, Itt ünnepeljük meg a szögesdrót között. Elhurcolt bennünket gonosz szellem keze, Halált osztogató sötét idegenbe. Megfagyva kuporgunk hideg betonlapon A hosszú, álmatlan, dermedt éjszakákon. Szemünk majd leragad, oly álmosak vagyunk. De a nagy bánattól aludni nem tudunk. Hazavágyik szívünk, mint az a rabmadár, Ki kalitkájában szabadulásra vár. Szomorú otthon is a karácsony napja. Nem ül az asztalnál a jó édesapa. Nincsen otthon a férj, a sok drága testvér, Pusztító halálba sodort el a szél. Nincs, aki megkezdje az esti imát, Ünnepi asztalhoz ültesse családját. Ez a mi életünk legsötétebb napja, Bús szívvel gondolunk a meleg otthonra. Szemünk könnybe lábad a karácsony szóra, Vajon nehéz sorsunk mikor fordul jóra? Pusztít a tífusz itt, arat a döghalál, Sok jó magyar testvér haza nem jut el már. Kiviszi szürke tó éjjel a temetőbe. Jeltelen, dermesztő, jeges sírgödörbe. De azért, bajtársak, ne essünk kétségbe, Bizakodó hittel tekintsünk az égre! Térden állva kérjük az egeknek Urát, Hozza meg számunkra a várt szabadulást! Hiszen az nem lehet, hogy ezrek kérése Ne találjon rá egy meghallgató szívre. Véget ér majd egyszer szomorú rabságunk, Akkor lesz nekünk is boldog karácsonyunk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom