Kelet-Magyarország, 2016. december (73. évfolyam, 282-307. szám)

2016-12-12 / 291. szám

2016. DECEMBER 12., HÉTFŐ JÉ Ä11 f i&W' KELET Borbás Krisztián Cseppből a tengerbe Parányi csepp, nem volt az más, Egy álmodó lét dobbanás; A szív kövült hegyén fakadt S törékenyen tova szaladt. Nem nézve rá küzdöttem én, De az a nap, s a hó erén Minduntalan duzzadva nőtt, S tükör mesén ragyogta őt. így lett a csepp egy nagy folyó, A test ezer zugán folyó, Igaz vizű, vad szerelem: Nem értettem, mi lett velem... A józan ész emelte gát Időnk inán repedve át, A múltba hullt a súly alatt; A van megszűnt, s csak ő maradt: Nem hallok mást, csak egy nevet, A víg kacajt, ha rám nevet, S a búba bújt kis könnyeit: Egésze lét, és szende hit. Bár mindenem már tudja jól: A létezés nem róla szól; Ha nélkülem, ha én velem: Ő lett maga az életem! Segély kiáltás Sebeim őrültként nevetem... Oly öreg otthon már e verem... Siralom átkod sújt szerelem... Pagonyi Szabó János Jössz már, Apó?! Hahó! Hahó! Jössz már, Apó?! Lábad alatt roppan a hó. Ó! Ha jönnél. Ó! Hajönnél, Óhajommal beköszönnél... Figyelem ám a sapkádat, Piros ruhád, nagy szakállad. Hátadon a teli zsákod, A rénszarvas húzta szánod. Hohó! Hohó! Rád kiáltok: Húzd a gyeplőt, fogd a szánod! Vártalak már, ne menj tovább! Ablakomba tedd a csodát! Ne sajnáld! Jó gyermek voltam! Iskolában jól tanultam. Szót fogadtam, segítettem, Anyám, s Apám is szerettem. Ne hagyd ki a testvérkémet! Ő is várta érkezésed. Kicsike még csizmácskája, Neki is volt kívánsága. Szüléimét se hagyd, kérlek! Örömükben ölelnének. Ha kiürült már a zsákod, Az enyémet nekik számold! Majd jövőre, ha megérjük... Mikulás-napjához érünk: Megtalállak levelemmel, S várlak tiszta szeretettel! Karácsonyi és szilveszteri pályázataink olvasóinknak szólnak Megható és vidám történeteket várunk SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG, Kö­zeleg a karácsony, amikor néhány napot családunk, ba­rátaink körében tölthetünk. Ezek azok a pillanatok, me­lyek később emlékké válnak - vagy azért, mert megismétel­hetetlenül szépek, vagy mert történik valami, ami miatt felejthetetlenek lesznek az átéltek. Ha már van ilyen tör­ténet a tarsolyukban, és meg­osztanák másokkal, ragadja­nak klaviatúrát, és küldjék el december 20-án délig az ale- xandra.csaki@kelet.hu e-ma- il-címre. írják meg nevüket és telefonos elérhetőségüket is, hogy mihamarabb értesíteni tudjuk önöket. A verseny első három helyezettje ajándék- csomaggal, a győztes pedig plusz meglepetéssel térhet haza a december 23-ai ered­ményhirdetésről. Az idén úgy döntöttünk, korábban hirdetjük meg szil­veszteri Csattanó pályázatun­kat, hogy a nevezőknek több idejük legyen feleleveníteni életük vidám, csattanóval záruló sztorijait. A humoros történeteket szintén elekt­ronikus úton várjuk. Az első három helyezett öt, három, illetve egy üveg pezsgőt vihet haza, amit szilveszter előtt szerkesztőségünkben szemé­lyesen vehetnek át. A bekül­dési határidő december 28-a dél. Mind a karácsonyi, mind a szilveszteri történetekből ki­választjuk a legjobbakat, me­lyeket nemcsak lapunk ha­sábjain, hanem a www.kelet . hu oldalon is közzéteszünk. 6> http://www.szon.hu Hírek. A régió ás a világ hírei. Földes! Sándor: Macskakövek ...zenélő lópatkók hörögnek a makadám utcán pörögnek elegáns konflisok kalandok sorát kínálják szomorúfűz-ostorok kocsis dolmányok fényes pitykéi a zongorák békebeli idők szimfóniáit vissza sírják... ...nyirkos büszke veszekedős urak morgolódó kérges tenyerű tótok megrágott szavak bukdácsolnak fekete vikszos csizmák talpa alatt bokrokból kirajzó lószerszámok fekete fejkendővel vigasztalódó csaló - közben takarékoskodó izzadság szőtte gazdák számukra a sarki kocsmák az erősítőt kínálják jövet-menet a földekre vagy attól is messzebbre... ...a költő is szerette az árnyas lombos macskaköves utakat a sós tópart illatát a kis mozdony nyögdécselő sóhaját várta őt a Tisza-parti agyagos hát a villamos utat vág a konflisok során együtt díszelegnek kényes utasokra csiga türelemmel lesnek és imádják az illatos hölgyeket a sétapálcás helyi vigéceket és cilinderes urakat na meg a kellemes tükrös kirakatokat a vetélkedő templomokat... ...hogy miért macskakő a beceneve ezeknek az emlékeket rejtő, enyves patkónyikorogtató kovaköveknek, ez az esőben igen csúszós tejút eretnek sem emlékszik őseire honnan ered a neve dicső múltja bányász népeivel feledésben kopogtat kifelé az ég felé hátha meghallja a felcseperedő értelem a bokorban született szorgalom felé az örökváltság örökösei büszkék e a mesélő macskakövekre... Egy önzetlen kívánság Aki nem hisz, annak be sem kell lépnie a kis házikóba, hagyja meg azoknak, akikben még el a jóság! j tollpróba, Gyermeki izga­lommal közeledtek a város főterén felállított faház felé. Lágy pelyhekben esett a hó. Amikor odaértek, már az ablakon keresztül látták hí­vogató integetését. Gyorsan leseperték ruhájukat, s igye­keztek minél kisebb ajtóval bemenni, nehogy kiszökjön a kellemes meleg. Illendőn kö­szöntek, hisz a megszokott, csillogó szempár tekintett rájuk, a fehér szakáll mögött megbúvó mosoly régi isme­rősként fogadta őket. Elinor gyorsan lehúzta a ki­csiről a kabátot, sapkát, majd a nagyobbik fiúét is átvette, míg ők egymás kezét fog­va elénekelték a Télapónak a dalt. Az idősebb gyermek átadta az ajándékot, melyet gondos munkával, több es­tén keresztül készített nagy gonddal, szeretettel annak az embernek, mely az egész Földön magát a szeretetet jel­képezi. A Mikulás széles, nagy fo­teljában ülve meghallgatta az éneket, majd megkínálta őket szaloncukorral, mit a gyerekek helyben el is fo­gyasztottak. Nem sietve, szép lassan, közben szétnéztek a kis lakban, megcsodálták a karácsonyfát, a játékokat, a rajzokat, képeslapokat, s a na­gyobbik fiú egyiket-másikat fel is olvasta halkan az becsé­nek. Érezni lehetett, ahogy átjárta a házat a szeretet.- És milyenek a gyerekek? Mármint a városban - érdek­lődött Elinor. - Biztos sokan bejönnek. „Legyél boldog, Télapó! Segítek...” A Télapó elkomolyodott.- Rosszak - felelte tömören. Elinor szívében a boldog ér­zést, mint kés a papírt, vágta e szó apró darabokra. Hiszen a fehér szakállú ül vele szem­ben, hogy lehet ilyen lesújtó? Döbbent tekintetét látva az öreg tovább folytatta.- Ma már nem tisztelnek a gyermekek senkit. Se szülőt, se tanítót. Hangoskodnak, fe­gyelmezetlenek, nem tudnak viselkedni. A minap nagyob­bak is bejöttek, elmondtak egy rövid verset és elvitték a fél tál szaloncukrot. Majd, mielőtt kimentek az ajtón, az egyik még visszalépett, hogy megtépje a szakállamat. Egyre kevésbé hálás feladat a város Télapójának lenni! - mondta oly szomorún, hogy Elinornak könnyek gyűltek a szemébe. A fiúkra nézett, de azok még el voltak foglalva a kü­lönböző rajzokkal. Leguggolt, s megfogta a Télapó fehér kesztyűs kezét.- Azért ugye van még re­mény? Hisz ez a hely a sze­retet, a hit, a boldogság háza. Az nem lehet, hogy így elsor­vadjon az ifjúság! Kell, hogy legyenek jó gyerekek is! Én hiszem, hinni akarom, hogy pár neveletlen suhancnál ők többen vannak, s jönnek még ide is, nem csak a cukorért: a Mikulásért. A fehér kesztyűs ujjak meg­szorították Elinor kezét.- Remélem - sóhajtotta. Az asszony felállt, felad­ta a gyerekekre a kabátokat, majd lassan búcsút vettek a Télapótól. Elinor most az egyszer nem volt boldog. Szé- gyellte, hogy egy ilyen kedves emberrel ebben a meseházi­kóban szomorú dolgok is tör­ténhetnek. Aki nem hisz, annak be sem kell lépnie a kis házikóba, hagyja meg azoknak, akik­ben még el a jóság! Azoknak a gyerekeknek, akik még csillo­gó szemekkel, szerényen, il­lemtudón lépik át a küszöböt, ILLUSZTRÁCIÓK: THINKST0CK hogy szeretetet adjanak és kapjanak mindenki Télapójá­tól.- És a kívánság? - szólt utá­nuk az öreg mosolyogva. - Nincsen?- De van! - mondták egy­szerre a fiúk és visszafordul­tak.- Egy golyópályát szeretnék - kezdte gyorsan a kicsi. - Le­gyen benne kanyar is!- Látom, te már kész terv­vel jöttél - simította meg kis piros orcáját.- És te mit szeretnél? - né­zett a nagyobbikra, aki óvato­san a térdére ült és halkan a fülébe súgta:- Legyél boldog, Télapó! Segítek - azzal szorosan meg­ölelte, hogy az érezze szíve minden szeretetét. Becsukták az ajtót maguk mögött, bent hagyva a me­leget, reményt, kívánságot, s örömkönnyes szemekkel széles, nagy foteljában ülve mindenki Télapóját. TÖRÖKIPAPP ERZSÉBET Megjelent Sepsi Sándor legújabb verseskötete A vágyak fogságában cím­mel. FOTÓ: MAGÁNARCHÍVUM Kokas Bálint Vérvörös: író a múzsa ellen Gyűlöllek. Nem tudom, ki vagy! Minden betű rólad mérgezés. Ha csontom lennél egy erős testben, Lassan, kínlódva elsorvadnék. Sorvadnék téged elátkozva, Hogy maradj egyedül, ó, lelketlen! Hercegnő, kívül cukormáz... De legbelül semmi édes nem terem. Szeretlek! Jól tudom, ki vagy. Minden betű rólad áldás. Ha csontom lennél egy erős testben, Talán más lenne nekem a járás... S élnék téged éltetve, Hogy mindörökké boldogan élj. Vérvörös: - bűbáj és mennyei tűz...- Lelkem egy része az övé. Miért létezel!? - Létezz! Tűnjél el már! Maradj! Ne higgy soraimnak. Soha...- Látni se bírlak...- Kérlek, kérlek! A múzsám vagy! ...És az is maradsz! Elveszett, értéktelen szerelem „Felnőtt egy olyan ge­neráció, aki gúnyosan nevet az előzékenysé­gen, a bájon, a kedves­ségen.” TOLLPRÓBA. Mintha a világból megszöktek volna a tündé­rek és hercegnők. Egyre több banya szaladgál mindenhol, és mintha a hercegek is kiha­lófélben lennének. Divat lett a követelőzés és a bunkóság. Nem tudom, mi volt előbb, de mindenki mar mindenkit, aki meg csendesen félrehúzó­dik, az mindig egyedül marad. A vitatkozásban, az egymás hibáztatásában az a legmeg- tévesztőbb, hogy azt hiszik, kikerülhet belőle bárki is tisz­tán. Pedig a sárdobálás közben mindenki mocskos lesz. Csak a kezeket érdemes nézni, mert már mindenki sáros, de ahhoz, hogy meg­dobjunk valakit, bele kell markolni a mocsokba. Akit megdobnak, nem menekül... Mocskos lesz. De a tisztalel­kű ember keze mindig tiszta marad. Az nem áll be a sárdo- bálók közé, csak csendesen félrehúzódik. így az utcán lassan-lassan mindenki koszos ruhában sé­tál, és már képtelenség meg­különböztetni a hazugot, a kevélyt, a rosszindulatút, a csalót az értékes emberektől. És az értékek is devalválódnak mára. Minden kellene egy­szerre, és semmi se. Mint Má­tyás király meséjében: legyen is valaki, meg nem is. Szeres­sen is, meg nem is. Mindenki csak elvár, de adni senki nem akar, csak ultimátumot. Szeretlek, ha... Veled élek, ha... Gyereket szülök neked, ha... Elveszlek feleségül, ha... Sorolhatnám a sok feltételt, amit az emberek úgy hisznek, ha azok beteljesednek, akkor megtalálják az örök boldog­ságot. Mindeközben a sok megfelelni akarás maga alá 2 • -y „Mindenki mar mindenkit...' gyűri a szerelmet, és elvész a varázslat. Felnőtt egy olyan generá­ció, aki gúnyosan nevet az előzékenységen, a bájon, a kedvességen. Mára az őszin­teség egyenlő lett az ostoba­sággal. Mindenki manipulálni akar, de azért kellene valaki, akivel lehet szexeim is. Már nem szerelmeskednek az em­berek, már nem cirógatnak, már csak szexeinek. Nem csó­kolnak kezet, de már szájat sem. A férfiak már nem néz­nek mélyen egy nő szemébe, és nem simítanak ki kósza hajtincseket az arcok ívéből, és már a nők sem pirulnak el. Ha akad egy-egy pirulós, szé- gyelli magát. Már mindenki szerepet játszik, és már senki nem tudja, hogy mikor kerül egy olyan tündérrel, herceg­gel szembe, aki az őszinte sze­relemre vágyik. így otrombán egymásra rontva űzik magu­kat egymástól egyre távolabb. Nincs kegyelem, nincs meg­állás. Mára a szerelem nem ér­ték. Nem érték, mert nem ke­rül semmibe. Egy drága autó, telefon, táska, kabát, ékszer... ma ez az érték, mert ez lát­ható, nyilvánvaló. Egyre mé­lyebbre süllyedünk önmagunk mocsarában. Lassan mindenki megteremti magának a pénz­zel mérhető értékeket, de ami­kor belép a lakásába, egyedül van. Nem siet elé senki boldog mosollyal az arcán, nem kér­dezi senki, hogy ettél-e már, milyen napod volt. Csak a csend van, vagy a tévé állan­dó, szüntelen zúgása... A sze­relem elveszett. VASKÓ ILONA

Next

/
Oldalképek
Tartalom