Kelet Magyarország, 2016. március (73. évfolyam, 51-75. szám)
2016-03-07 / 56. szám
2016. MÁRCIUS 7., HÉTFŐ j : X mm SttWá lm U; KELET- - fi M A kommunizmus áldozatainak emlékére középiskolásoknak kiírt irodalmi pályázat nyertes alkotása Málenkij robot: egy család története „Palcsák nem tudta először, hogy sírjon vagy nevessen. A széltől is óvta lányát, mióta megszületett.” pályázat. Mikor az öreg Palcsák belépett a konyhába, már tudták, hogy baj van. Először nem szólt egy szót sem. Kabátját, melyen már olvadozni kezdett a januári hó, felakasztotta, majd kopottas kemény kalapját is rányomta. Leült a konyhaasztalhoz, pipára gyújtott. Sokáig bámulta a vidám, piros kockás térítőt, majd mikor már vágni lehetett a feszültséget, halkan megszólalt:- Itt vannak az oroszok. A levegő megfagyott. Felesége kezében megállt a kés, mellyel épp krumplit pucolt, majd halálra vált arccal kérdezte:- Mit akarnak?- Hát tudok én oroszul? - csattant fel mérgesen a férfi, majd kissé halkabban folytatta - „Málenkij, málenkij”... Egyre csak ezt zagyválták.- Az azt jelenti, kicsi - szólt közbe egy csilingelő hang. A hatéves Mihálykához tartozott, a legfiatalabb gyerekhez. Palcsák fátyolos szemmel nézett rá, majd barackot nyomott a fejére.- No né... nem csak káposztáié van a fejedben.- Misi, most inkább menj az udvarra játszani - szólt közbe feszülten az anyja, majd miután sapkát nyomott a gyerek fejébe, és az kiszaladt a frissen hullott hóra, visszafordult.- Elvisznek? - maga is meglepődött, milyen érzelem- mentesen mondta ki a szót. De hát mit segítene az a helyzeten, ha könnyáztatta szemmel, elcsukló hangon kérdezné? Ha beteljesül a rémálom, úgyis lesz elég idő sírni.- Nem tudom. Két napot adtak. Azt mondták, vagy én vagy valamelyik gyerek... - kínjában mosolyogni kezdett. Hogy is gondolhatták, hogy elküldi a gyerekeit Oroszországba dolgozni? A kisebbik fia alig múlt hatéves, a nagyobbik meg három éve veszett oda a fronton. És ő? Ő se bírja jobban a munkát... Tehát lehet dönteni: vagy itthon viszik akasztani, vagy kint döglik bele a munkába. Merthogy a „kicsi munka” mit jelent, azt mindnyájan tudják: a naményi rokont is elvitték a fiával együtt, lassan egy hónapja szintén málenkij címszóval.- Majd én - szól elszántan Juli. Palcsák nem tudta először, hogy sírjon vagy nevessen. A széltől is óvta lányát, mióta megszületett. De az idő sürget, és Julinak mégiscsak több esélye van a túlélésre; ha viszont ő megy ki, családfő nélkül maradnak, és először az asszony fog összeroppanni, majd sorban a gyerekek. A férfi habozva nézett feleségére. Ő viszont már ismét a vágódeszka felé fordult, s tovább hámozott, miközben a zokogás rázta. Lányára pillantott, aki dacosan nézett visz- sza rá. így nem tehetett mást: lassan kifújta a füstöt, majd lemondóan bólintott egyet. ...Egy hideg este a peronon több száz ember állt. Nők, férfiak, mindnyájan nagykabátban, vacogva várták, hogy befusson a régi, koszos mozdony. Már jön is: mikor tavaly ilyenkor itt járt ez a monstrum, ijesztően pöfögött, fenyegetően rázkódott. Most csendes megbánással suhant, mintha csak azt üzenné: tessék, visszahoztam ezeket az elrabolt madárkákat a szabadságba... A kalauz most leszáll, kinyitja a nehéz vagonajtókat. Egy kislány száll ki belőle: beesett arcú, csonttá fogyott - nem lehet több tizenhét évesnél. Piciny batyuját védőén magához szorítja. Az egész termetéből árad a szomorúság. Viszont kék szemében boldogság és büszkeség ragyog. Túlélte a halált. Pipis- kedve lábujjhegyre áll, és körbeforgatja nyakát.- Juli! - kiállt fel egy vékony hangocska.- Juli! - szól egy örömteli női hang.- Julikám! - mondja köny- nyezve apja. A lány egy pillanatra megtorpan, majd csomagját elhajítva rohanni kezd. Úgy siet családjához, mintha az élete függne rajta. Azok pedig úgy szorítják magukhoz, mintha újra el akarnák tőlük venni. Hirtelen elered az eső: még az ég is megkönnyezi ezt a viszontlátást... PETHŐ KINCSŐ lull szüleinek és testvérének Irt levelei az orosz munkatáborból 1945. február 11. Drága Édesapám, Édesanyám és Misiké! Mindenek előtt jó kívánságaimat küldöm nektek! Remélem, otthon minden rendben, mindnyájan egészségesek vagytok. Eddig szomorúan vettem tudomásul, hogy nem kaptam tőletek levelet. Remélem, ez a jövőben változni fog. Velem viszonylag minden rendben van. Könnyű munkára osztottak be, napi 5 órára. A gond az elszállásolással és ellátmányozással van. Legalább öt- venen kuporgunk egy kis istállóban, de csak 35 ágy van, így többen a földön alszanak, köztük én is. Enni kétszer adnak naponta, vagy káposzta, vagy paszulylevest. Tudjátok, hogy nem vagyok válogatós, megeszek én mindent, csak már kicsit unom. Ezért aztán ha tudtok, küldjétek egy kis kenyeret, szalonnát, kolbászt, de mindenek előtt a téli kabátomat, pár takarót és meleg holmit, mert röpködnek a mínuszok éjjelente. Nem szeretnék megfázni - többen így is betegek, éjjelente szaladgálnak, mert megy a hasuk. Ez a levél jövő hétre ér be a városba, az özvegy Juhászná viszi be a szekéren. Majd neki adjátok át a csomagot a leveletekkel együtt. Csókollak titeket: Juli 1945. április 22. Drága Családom! Bár csomag és levél sem érkezett, remélem, jól vagytok, nem szűkölködtek semmiben. Itt a táborban kicsit nehezedik az élet: most már napi 10 órát dolgozunk a földeken, az ételadagunkat viszont nem növelték. Sőt, néha el is felejtkeznek róla, és aki szót mer emelni, azt megrugdossák a ruszkik. Páran megtehetik, hogy ilyenkor az otthonit eszik, mi többiek pedig, amit kint találunk. Sajnos a hó elolvadt, így sehogy sem tudjuk pótolni a tiszta vizet. Mindenki fél csapvizet inni itt, mert nem tisztítják meg rendesen, néha földdarabok is vannak benne. Hiába forraljuk fel kétszer, egyre többen kapnak vérhast: először csak megy a hasuk, majd lázuk lesz, és csak az éli túl, aki nagyon szerencsés. De értem ne aggódjatok, teljesen jól vagyok: az orvos (aki az egész tábort megvizsgálta) azt mondta, én vagyok az egyik legegészségesebb dolgozó. A legrosszabb betegség azonban mindnyájunkon eluralkodott: a honvágy. Miért nem írtok? Mindennap nézem családi képünket és egyre érzem, hogy megszakad a szívem. Rettenetesen hiányoztok... Ezerszer csókol és ölel: Juli 1945. Július 14. Szeretett Édesanyám és Édesapám! Először is egy kéréssel fordulok hozzátok: ezt a levelet ne mutassátok meg Misinek. Természetesen adjátok át neki, hogy ölelem és csókolom, de a többi nem tartozik rá, csak megrémisztené. Attól tartok, hogy innen már senki sem fog élve kijutni. Valamit tehetnek az ételbe, vagy a vizet nem adják rendesen felforralva, mert az emberek hullanak, mint a legyek. A szálláshelyünkön az 50 nőből már csak 10 maradt. A többi már a kórházban várja a halált, vagy a föld alatt van. Többet dolgoztatnak minket, mint a barmokat: napfelkeltekor már kint kapálunk, és néha éjfél is elmúlik, míg hazajutunk. Sokan kapnak napszúrást, azok a földön esnek össze, és aki estig nem tud a saját lábán hazamenni, azt rögtön el is kaparják ott... Ráadásul a hasmenésjárvány sem csitul. Félek, rettenetesen félek, hogy engem is elér. Sokakat pillanatok alatt elvisz. Eddig tartottam magam előttetek, mert tudom, otthon sem könnyű. De mindennek van határa, az én tűrőképességemnek is. A folyamatos rettegés a holnaptól szörnyű. Minek így élni? Drága édes szüleim, nehéz, nagyon nehéz itt. Tudnotok kell, hogy mindennél jobban szeretlek titeket és Misikét. Kérlek, gondoljatok rám néha. ölel lányotok: Juli 1946. január 27. Édes szüleim, drága Misiké! El se hiszem, de mégis igaz: holnapután feltesznek a vonatra, és négy nap múlva újra veletek leszek. Mondjátok, hogy nem álmodom, tényleg igaz, hogy egyévnyi szenvedés után újra veletek lehetek, átölelhetlek titeket, és soha többé nem szakítanak el tőletek! Nem is tudok többet írni, mert már így is hullámosodik a papír a könnyeim alatt. Remélem, megkapjátok időben ezt a papírt, és egy hét múlva együtt örülhetünk az állomáson. Végtelen szeretettel: Juli A Jó és a Gonosz örök harca illusztrációk: thinkstock A Nő, a Férfi, a Jóság ás a Gonoszság születése Rejtett kincsek a padláson tollpróba. Az idők elején négyen álltak egymással szemben.- Én vagyok a Férfi - szólt az egyik.- Én pedig a Nő - így a másik.- Én a Jóság - mondta a harmadik. - Én fogom felvirágoztatni ifjú lelketek. Mint bölcs vezető igyekszem megmutatni nektek a helyes utat. Én nevellek benneteket szere- tetre, s megtanítom, hogyan keressétek a boldogságot. Ha rám hallgattok, érzelmeitek tiszták lesznek, és lelketek megtalálja a béke szigetét.- S majd ott lépek közbe én - szólalt meg a Gonoszság. - Én vagyok az, ki felforgatja a monoton nyugalmat, az egyszerű hétköznapokba pezsgést hozok. Az örök elégedetlenség magját vetem el bennetek még ma. A Jóság szerelmet ad majd, én pedig csalódást. Tőle örömöt kaptok, tőlem bánatot. Ő hozza rátok á jó időt, én. meg a rosszat. A jó élvezete mellett ízleni fog nektek a helytelen cselekedet is. Gyengék vagytok, de gyengeségetek hatalmamat erősíti.- Ugyanakkor lelketek megerősödhet, én pedig segítek felülkerekedni a bánaton - szólt közbe a Jóság.- Ugyan, ellenem akarsz küzdeni? E csatában esélytelen vagy, hisz az ember hiú, s mindig többre vágyik majd, meglásd!- Ne fenyegess! - mondta a Jóság. - Erőd akkora, mint az enyém. Soha nem győzhetsz!- Mint ahogy te sem - válaszolta a Gonoszság, és harsányan kacagva köddé vált. A Jóság biztató mosollyal tekintett a két emberre, majd így szólt: - Való igaz, e harc örök, de a jövőtök érdekében kérlek benneteket, tartsátok távol a lelketektől a kelletlen idegent, amíg csak bírjátok, és egy érettebb napon majd meglátjátok, hogy érdemes volt jól élni. FECSKE LÁSZLÓ „Milyen szép, faragott keret! - szólalt meg a görbe ruhafogas.. tollpróba. Késő délutánra járhatott már, mikor két kis fecske cikázva surrant be a padlásra. Ide-oda csapkodva egymást kergették, és észre sem vették, hogy lesodorták a takarót egy szögletes valamiről. Amilyen gyorsan jöttek, oly hirtelen is távoztak. Csak a lecsúszott lepel 'jelezte ott- jártukat, s azt is csak másnap reggel vették észre.- Milyen szép, faragott keret! - szólalt meg a görbe ruhafogas, mikor észrevette a felkelő nap fényében a festményt.- Kár, hogy itt-ott meg van törve - jegyezte meg a kopott lovacska, aki igazán együtt tudott érezni a képkeret sorsával, mivel ugyanúgy fából készült.- Igazán kár - csatlakozott a csorba kancsó is a nézelődők- höz. - Biztos nagyon régi lehet.- Az bizony - sóhajtotta a keret. - Évszázadokkal ezelőtt faragtak e festmény megóvására, s lettem dísze kastélyok, paloták nagytermének. Kézről kézre vándorolva, fogatok, hintók hátuljában utazva a fél világot bejártam.- Akkor te biztos sok mindent láttál! - élénkült fel a copfos baba is, hisz neki csak egy gazdája volt.- Igazából nem - lehelte a keret -, mindig gondosan be voltam csomagolva. Csak a termekben gyönyörködhettem, ahova éppen felraktak. De ott hosszú évek alatt nagyon sokféle ember megfordult, és mindenki gyönyörködött drága kincsemben.- Miféle kincsedben? - kérdezte a félfülű műanyag kosár. - Hisz csak egy vásznat őrzői, amit befestettek.- Csak egy vásznat?! - méltatlankodott a keret.- De nagyon szépen befestették! - javította ki magát a kosár. Nem akarta megbántani a keretet.- Tényleg szép kincs - helyeselt a görbe ruhafogas szépek rajta az árnyalatok.- Csak olyan csendes - suttogta a csorba kancsó.- Mert csendélet - tájékoztatta a ruhafogas hozzáértő hangsúllyal, majd hozzátette: - Ki a festő?- Ismeretlen - mondta szomorúan a keret. - Úgy tudom, egy tányér vacsorát fizettek érte, meg a szállást éjszakára. A festő továbbállt, a kép maradt. Engem egy tekintélyes úr készíttetett, hogy vigyázzak rá, de hamar rám unt és túladott rajtam. Mindenki a festő nevét kereste, maga a kép nem is igazán érdekelte őket.- Te nagyon szeretheted ezt a festményt, ha így kitartasz mellette - jegyezte meg a copfos baba, aki a szívügyekhez jobban értett, mint a művészethez.- Hát, igen. Az igazán nagy kincsek nem feltétlen csillognak hírnévben, elismerésben. Olykor sár, piszok fedi, kemény munka sziklái ropogtatják, edzik felszínét. Sok tehetséges ember marad észrevétlen, mint gyémántok a sziklarepedésekben. A copfos baba szóhoz sem jutott, csak helyeslőén bólogatott.- Te is kincs vagy - mondta kis idő teltével a görbe ruhafogas. - Az önzetlenség és kitartás gyémántja. Még így, porosán is ragyogsz. Lám-lám! - gondolta magában a festménykeret. Egy poros padlásra kellett kerülnöm, hogy ne csak a festményt, engem is észrevegyenek. TÖREKI PAPP ERZSÉBET Ambrus Fanni Piciny tündér Piciny tündér, ki én vagyok, vigyázok rád, ahogy majd a csillagok. Mindig ott leszek veled, segítek, neked, ha bajban leszel, ha felnézel majd az égre, én ott leszek. Az ezernyi csillag között én ott teszek, te nem fogsz látni, de ha rám gondolsz, mindig veled leszek. Én látom mosolyod arcodon, a tündéri kezed s mindened - soha ne félj, én ott leszek!- a vers szerzője mindössze 12 éves Matolcsi Dávid Látomás Szívem hamvai közt remegett egy lélek, ez volt a jövője egy végső kiteljesedésnek. Még akkor, egy pillanatra az örök nyugvás előtt kósza gondolatok járják át az elmém, hogy mi is volt ezelőtt. Fel sem nőttem, de már látom a halált, ki lassan lépkedve hamar célba talált. Talán látjuk majd egymást, vár majd egy jobb világ, ott fogunk majd állni, s nem számít, hogy volt hibád. Ahogy az élet is, ez a vers is zárul, mely csak egy álom, de az életre irányul. Feledd el a múltat, hisz a jövő áldomás, feledj el engem, hisz nem voltam csak: látomás. Meghitt beszélgetés a poros csöndben
