Kelet Magyarország, 2016. február (73. évfolyam, 26-50. szám)

2016-02-08 / 32. szám

2016. FEBRUÁR 8., HÉTFŐ KEHI Tolipróba 7 A túladagolt viaszhajléktalan „Szinte látom magam előtt, ahogy egyszer csakfeketedniés füstölni kezd az utcán ücsörgő férfi...” tollpróba. Olyan hideg van, hogy a sarki hajléktalan vu- dubabát készít magáról és megpróbálja becsempészni fűtött lakásomba. A szőrszá­laival kibélelt viaszbaba mű­ködése egyszerű: a koldus mindent érez, ami a bábu­val történik, így hiába tartózkodik kinn az ut­cán, amíg a vudubaba a meleg szobában van, a gazdája sem fog fázni. Persze akár meg is tarthatnám ezt a vu- dubabát - hisz nem nagy dolog egy viaszemberkét őrizgetni otthon, de félek, előbb vagy utóbb minden nincstelen rám kapna, és be kéne fogadnom egy csa­pat viaszhajléktalant. Amint meglelem tehát, kihajítom a babát. Amikor megyek el ha­zulról, behajítja a nyitott aj­tón, vagy az utcán sétálva a táskámba csempészi - nem győzöm a kukába hajigálni a figurát. Egyszer aztán ami­kor dühösen hozzávágom az utcán, azt mondja: - Legyen szíve! Megfagyok idekinn. De csak rázom a fejem. Ek­kor a hajléktalan felpattan - mielőtt bármit is tehetnék, lecsíp egy kihullt hajszálat a kabátom válláról és elszelel. Este aztán fázni kezdek. Két pulóvert veszek fel és maga­sabbra tekerem a fűtést, de nem segít. A fogaim vacognak, és amikor forró vizet engedek a kádba, de még abban is csak reszketek, rájövök: a roha­dék csinált egy vudubabát a hajszálamat felhasználva, és odakint telelteti magával, ta­lán hogy megtudjam, milyen is az utcán élni. Lehet, még a hóban is 9 meghemperge- ti, hogy * teljes legyen az élmény. ■*»- - Kinyírom! ­fogadkozom a tűzforró ném a sütőbe. Szinte látom magam előtt, ahogy egyszer csak feketedni és füstölni kezd az utcán ücsörgő férfi, netán megolvad. Meleget akart? Tő­lem megkaphatja! De nincs a kezeim között a vudubaba, és belátom, csak egy dolgot tehetek. Kimegyek hát hozzá, és azt mondom, adja ide a vudubabát - mind a kettőt. Beteszem a hajlék­talant a szekrénybe, tavaszig ellehet ott. Eljátszom a gon­dolattal, hogy némi aprót is nyomok a viaszbaba kezébe, de aztán rájövök, hogy nem sokra menne vele a va­lódi haj­léktalan - a pénz nem ke­megy ra forróságból sem­mit, csak egy hideg fal érinté­sét. A tükörben aztán észreve- szem, hogy a hátam vörös és égési hólyagok borítják - apró bőrdarabkák sültek a radiá­torhoz. Azt kívánom, bárcsak a kezeim között lenne most a hajléktalan vudubabája - kite­kerném a nyakát, vagy beten­A sarki hajléktalan készített egy vudubabát és megpróbálta becsempészni a fűtött lakásba ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK riilne hozzá, csak egész nap érezné az apró súlyát a mar­kában. Hálálkodik egy sort, majd átadja a vudubabákat. Eszembe jut, hogy bosszúból otthon még megszurkálhat- nám kicsit tűvel, de aztán le is teszek róla. Nem ér ennyit az egész. Nem hiányzik a há­ború - a hátam még mindig sajog. Hogy el tudjam viselni, fájdalomcsillapítókat tömök a viaszbabámba. Másnap lázasan kelek. Ráz a köhögés, fáj a torkom. Alaposan megfáztam a laká­somban, miközben a vuduba- bám kinn didergett az utcán. Most szépen betakargatom a viaszfigurát és antibiotiku­mot tömködök puha, fehér testébe. Meg aprócska köp­tetőtablettákat. És fájdalom- csillapítókat a hátam miatt. De nem segit, így egyre több antibiotikumot kell a viaszfi­gurába döngölnöm. Ez így egy darabig, vi­szont nem ja­vulok, az egyik este pedig bemondja a tévé, hogy egy halott hajléktalan­bukkantak a szomszédos utcá­ban, akivel nem is a szörnyű hideg végzet, hanem ön­gyilkos lett. Nagy mennyiségű gyógyszerszár­mazékot és alkoholt találtak a szervezetében. Kifut a vér az arcomból - ezt benéztem -, végig a hajléktalan vuduba- báját tömködtem a pirulákkal - a hülye meg biztos alkoho­lista volt. Ekkor világossá válik előt­tem, milyen sebezhető vagyok én is a vudubaba miatt. Napo­kon át töröm a fejem, hová te­gyem, hogy semmiféle baj ne érhesse. Közben szerencsésen felépülök a megfázásból, és kirajzolódik előttem egy terv is. Másnap belépek egy belvá­rosi bankba, és közlöm, hogy széfet szeretnék bérelni. Nem éppen olcsó, de úgy érzem, ezen nem szabad spórolnom. A vudubabát aztán a széfbe rakom, és széles vigyorral a képemen indulok haza. Alighogy hazaérek, fuldo­kolni kezdek. Mintha nem lenne elég levegő a lakásban. Kinyitom az ablakokat, már az sem érdekel, hogy kihűl a lakás és újra felfázom. De nem segít, egyre nehezebben ka­pok levegőt. Ekkor döbbenek rá, hogy a széffiók légmente­sen zárt. Ami kevéske oxigén volt benne, azt felszívtam már a vudubaba orrán át. Talán van még időm visszarohanni a bankba, biztatom magam, de az utcán feketére vált minden. Emberek gyűlnek körém, szá­jon át próbálnak lélegeztetni. Persze hiába is fújnak levegőt a tüdőmbe, mindennek vége - és elkaparhatnak aztán a föld­be - a koporsóm mégis egy bank páncélszekrénye lesz. KOMOR ZOLTÁN Köröd! László Negyven év után... Egy megkésett vallomás, egy megkésett dallam, megkésve mondom el, csak szépen és halkan. Ne hallja senki más, mert elvész az értelem, nem tudja senki sem, hogy mit rejt az érzelem! A szívnek nagy húrja van, zengi a perceket, lelkem egy vallomás, mit csak neked rejteget! Elmúlt már negyven év, a templomban váltottuk, hogy egymást szeretjük, nem mástól hallottuk! Jóban rosszban együtt, töretlen érzelem, hogy kezeid foghatom, köszönöm Istenem! Ragány Franciska Szabadság A szabadság egy íratlan törvény, melyben hinnének ezrek örökké. Mégis csak tépett zászlók sorakoznak az élet útján, melyen emberek gyalo­goltak. Sorstalannak ítéltek meg egykoron, letéptem láncom, s követtem lép- ten-nyomon őt, ki fényt mutatott, ki elhitette, én is értékes vagyok. Feladhattam volna, de bízni mertem, ezért ragadott éltemben engem... Hitt bennem, támogatott, szilárddá kovácsolta a következő napot. Galamb lettem, szárnyaim nőttek, mert bízni mertem egy jobb jövőben. Gyenge voltam, és felálltam, s egy örök vezetőre találtam. Végül meghalt ő, kiben bíztam, onnantól történetem magam írtam. De emlékét megörökítettem, bízok, hogy most ő él bennem. Ha kacérkodsz az írással, itta helyed neked is nyíregyháza. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Eddig nem volt lehető­séged a bemutatkozásra? No, akkor lapunk Tollpróba-olda- lát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szíve­sen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid no­velláidat (maximum 3000 karakteres terjedelemben) az alexandra.csaki@kelet. hu e-mail címre. Az írásokat nemcsak az újságban, hanem a Kelet-Magyarország online felületén, a www.kelet.hu-n is megjelentetjük. km Földes! Sándor: Téli tanya Vöröses, ibolyaszínben pompázó égbolt, iszonyúan riasztó, mégis, valahogy nyugtató, ígéretet jósol. Meredezik az ég felé a szúró, íze, ereje hagyott akáckóró, ráncos, fulánkolt. Vackor párna tetején liheg a ráfagyott falevél. Csontos az elhagyott tanya fészere, hóban, élettelen váza roskadoz, düledező istállóban élet emléke lobban, falhoz támasztott ekevas éhes, zsíros földre áhítoz. Ölében élet-ruhában csíra virított, gazdája mosolygó kaszavas. Sötéten hívogató ajtó, ablak, mintha szólna, hunyorgó szemek, üszkös, fészkes eresz alatt, hihetetlen, az idő mindent elemészt a jég alatt, hisz, mindent elsorvaszt, mi található az ég alatt. Sóhajok, álmok, türelmes vágyak sírnak a hóba’. Múlt idő tüzes fényében a ház oldalán sóhajtó, fényképként rögzült gyerekzsivaj emlékével, fohász, a rárajzolt, ákombákom karcával feltárta emlékező szobám irgalmas karnisával. Mily’ forró az élettalaj, s a rég kihűlt tanya ajtó. Kiáltón, szikáran tűrik a téli bánat terheit, családi kacaj, élet-zsivaj mereszti szemeit, csapodár fürtökben lóbálja tövises kelyheit, csak azért is mutatja az életcsalit, rejtelmit. Kakasszó hallatszik a hó alól. Jer, bújj elő! Bánatpénzért könyörög minden vályogtégla, földből az élet, életből az élet. Házak becsukva, füstölgött kéménye elhagyottan. Ázott fagerenda, fények, élet zaja, hiányol a tanya, gondos gazda. Biztató élménye, az élet lényege, bebújt a hóba. Omladozik a tanya minden fala, azon tűnődik, hova lett a gondos gazda. Életért imádkozik hitehagyott, egértelen fagó.ré és a tyúkketrec, Hátasló hangú istálló meg a sertés ól, secpec, oltalmazza, eltüntette a múló hó. Hajnalodik. E születő életet az ég is csodálta, ekevassal, lóval húzott barázda, aratással, vigassággal fűszerezett manna, az enyészet kinek adta? Alkudozik a derű a borúval, a tél a nyárral, ember a túlvilággal, oda tart a tanya a fákkal. Két szívdobbanás közt eltelt percek Úgy éreztem, mintha egy kiindulópontra ér­keznék, mintha minde­nek fölött állnék. TOLLPRÓBA. Este volt... még gyermek voltam. A szüleim és a testvérem már rég aludtak. A csöndben csak a radiátorok recsegtek, amint megfordult bennük a forró víz. Én a nappaliban ültem egy nagy, piros fotelben, s a feje­met - mint egy ártatlan kis­kutya - a karfájára hajtottam, úgy bámultam az ablak előtt tornyosuló karácsonyfát. Az ablakon túl andalító látványt nyújtottak a lassan szállingó­zó, kövér hópelyhek, melyek az utcalámpa fényében oly­kor megcsillantak. Félig lehunyt szemmel néz­tem a meleg levegő hatására megforduló szaloncukrokat és a gömbdíszeket, melyeket mereven tartottak a fenyő­ágak. Lelki békém teljességé­hez már csak egy kis halkan duruzsoló muzsika hiányzott. Oda is tötyögtem apám régi lemezjátszójához, és kerestem rajta egy megfe­lelő rádióállomást. Negyed hangerőre állítottam, majd belehuppanva a kényelmes fotelbe, az ölembe vettem a bejglis tálcát és jóízűen faltam az édességet. Hirtelen arra gondoltam. „így érjen utol majd egyszer a halál... Ilyen felfokozott, legszebb érzelmi állapotomban. De azért most még ne!” Gyermeki elmém­mel elemezgetni kezdtem a helyzetet. „Most olyan bol­dog és nyugodt vagyok, hogy két szívdobbanásom között mintha percek telnének el.” Úgy éreztem, mintha egy kiindulópontra érkeznék, mintha mindenek fölött áll­nék. Isteni érzés volt felüle­melkedni önmagámon. Az idő megállt körülöttem. Kis idő elteltével bekapcsoltam a tévét is. Már csak a külföldi csatornákon volt adás, me­lyek egyikén egy karácsonyi film ment angol nyelven. Nem bántam, hisz hangulatot adott. Ösztönszerűen dúdolni kezdtem a rádió ontotta slá­gereket, s már-már a nirvána állapotába zuhantam, amikor édesanyám hirtelen leszólt az emeletről:- Feküdj le, mert fáradt le­szel holnap! „Ugyan már!” - gondoltam. „Szakítsam félbe a gyönyör átható perceit holmi vacak al­vás miatt? Azt már nem!” Akkor tanultam meg ott a nappali tompa fényében: bár­milyen jóakaró lélek, jóaka­ró tanácsa nem lehet döntő erejű momentum élted nagy eseményeiben, mert bármily közel álltok egymáshoz, még egy anya sem ismerheti gyer­meke lelkének legbensőbb rezdüléseit. FECSKE LÁSZLÓ Hej, de mulatni mindenhol lehetett! illusztráció: internet Egy tanulságos falusi búcsú rövid története TOLLPRÓBA. Történt egyszer Marokfalván, hol még a szél is kacagva szállt, búcsúba in­dultak a népek, s összejöttek, ahányan csak éltek. Hej, de mulatni mindenhol lehetett, ki ezt, ki azt hozott, s minden­ki nevetett. Sári néni mákos gubát vitt a mulatságba, Józsi bácsi hű­vös borát töltötte pohárba. A zenész is táncra perdült, s húzta meg sem állva, ifjútól az aggastyánig, hej, minden­ki járta. Mézeskalácshuszár nyargalt széltében, hosszá­ban, Buckó Marcsa szaladt hamar kicsi fia nyomában. A leányok rokolyája szé­pen lebbent a táncban, nem is akadt olyan legény, ki nem nézett utána. Mutatványosok serege mulattatta a népet, ez tüzet fújt, az kardot nyelt, s jósoltak szebb jövőket. Ámde egyszer mindenki­nek elfárad a lába, hazatértek lepihenni, hisz másnap már a munka vára. Csak Julisnak nem jött még álom a szemére, elmaradt a férje ura, ki tudja mi végre. De nem jött biz’ az másnap délre, hiába várta estebédre, s a harmadik nap is már telik, hogy még a hírét sem veszik. Ki-kiküldé kisebb fiát:- Mondd csak, Ferkó, hogy jön-e már! De bizony még kóbor macs­ka sem ballagott az utcában. Nem is aludt, nem is evett, szegény Julis majd’ elepedt. Ámde egyszer, nagy hirtelen, szaladt a gyermek örömmel telve, remény csillant Jul- csánk szívében.- Mondd csak, fiam, őt lát- tad-e, jön-e az úton hazafele?- Jön anyácskám, jön az út­nak mindkét oldalába! Erre bizony Julisnak is tátva maradt szája. S harmadnap­nak estéjére hazabotorkála, otthon aztán a küszöbben megbotlott a lába. Éppen, hogy nem hasra esve nézett rá Julcsára:- Nagy sietség sose volt jó! - nyögte alig állva. De karon fogta Juliskája, nem pöröle véle, utoljára volt búcsúba, amíg vele éle. Bizony, bizony, így van ez minden mulatságba, a jó bo­rok tengerének mindenhol van gátja. TÖRÖKIPAPP ERZSÉBET

Next

/
Oldalképek
Tartalom