Kelet Magyarország, 2016. január (73. évfolyam, 1-25. szám)

2016-01-04 / 2. szám

2016. JANUÁR 4., HÉTFŐ KELET Jegyzet Bednárik Mónika A valóság...- Jaj, kedveském, biztos, hogy nekem ide kell bemen­nem? - kérdezte tétován a töpörödött nénike a tömb­kórház gyermekcentruma előtt toporogva. A fehér ruhás dolgozó mosolyogva biztatta az asszonyt: legyen nyugodt, ott bent megláto­gathatja az unokáját. - De ez nem is kórház - húzta össze szemöldökét a vidékről érkezett nagymama -, inkább olyan „monstrum”... - pró­bálta összefoglalni a látványt. Emlékeiben még téglából épült, málladozó falak éltek, ha arra gondolt, milyen is egy magyar egészségügyi intéz­mény. Végül összeszedte a bátorságát, bár kicsit megil- letődött, amikor nem talált kilincset az ajtón... Nincs hónap, vagy inkább hét, hogy a hírek ne szóljanak új, felépült, felújított kórházi épületekről, osztályokról. Modern technológia, korsze­rű műszerek, a XXI. század egészségügye Magyarorszá­gon - hallani szinte minden ünnepélyes ceremónián. Az öröm és eredmény elvitat­hatatlan, árnyékot csupán az vet rá, hogy a benne dolgo­zók helyzete a látható, de gyakran csak hallható törek­vések ellenére sem passzol az új módihoz. Túlhajszolt orvo­sok, kiégett, rosszul fizetett, mégis elhivatott ápolónők, műtősök és egyéb munka- vállalók tartanak életben egy rendszert, ami úgy tűnik, sokszor betegebb, mint aki­ket gyógyítanak benne.- A legrosszabb rémálmom- morfondírozott egy alka­lommal orvos ismerősöm -, hogy elfogyunk. Elmegyünk, elmenekülünk mi, akik műtünk, ápolunk, kezelünk, aztán a betegek bolyong­hatnak majd tanácstalanul az épületekben. Abban, ami már a kor legmodernebbje, s abban is, aminek a láttán sírva gondolunk arra, hogy itt életeket mentenek. Két véglet, s ami közte van, az a valóság. A magyar valóság. monika.bednarik@kelet.hu Jegyzet Bodnár Tibor A tisztesség kedvéért Lízing Liza mintegy másfél millió sorstársához hasonló­an megkapta értesítőjét, és beállt az épületből az utcáig kígyózó sorba. Az már csak mellesleg jutott az eszébe, hogy ha már szolgáltatásról van szó, vajon miért nem olyankor kézbesítik ezeket a leveleket, amikor a dolgozó emberek nagy(obb) eséllyel otthon tartózkodnak, mert az izgalom és a lelkifurdalás eluralkodott rajta. Hiszen mégis olyan levél kerül a kezébe, amely arról határoz, hogy mennyi pénz­hez jutott rajta keresztül tisz­tességtelenül a kölcsönadója. Lehet, miatta került bajba a cég (nem a Q-betűs, hanem a másik, amely sok-sok pórul járt család mellett most éppen egy futballcsapatot ké­szül bedönteni), és az mégis miféle dolog. Igaz, négy év alatt a háromszorosát fizette vissza a felvett összegnek, így tett még sok százezer magyar, de ebből nem tudott megfelelően gazdálkodni a „szegény” hitelező. Hazasétálva remegő kézzel nyitotta fel a borítékot, hátha egy-két havi részletet vissza­kaphat. Aztán szembesült a valósággal: kétszer sem tudná teletankolni az autót a vissza­kapott pénzből. Már ha lenne még mit, mert a végtörlesz­téshez kénytelen volt eladni. A tisztesség kedvéért. tibor.bodnar@kelet.hu Felnőttek és felnőttek Az ősz a kedvencem. Megle­het, azért, mert szeptember­ben születtem, így gyermek­kori reflex: a hűvös, esős évszak zordságát a színes papírba csomagolt ajándékok enyhítették. Ma már persze háttérbe szorult ez az érzés, inkább a gondolkodásra késztető, kissé melankolikus mivolta vonz, ahogy a nyári záporokkal ellentétben nem hisztizik, hanem őszintén, vigasztalanul „sír az ég”. Szeretem, hogy november elején apró üvegcsékbe zár­juk a lángokat, mintha meleg, faggyús fénybefőtteket készí­tenénk. Mindennek rézvörös illata van, tele a zsebünk lehullott gesztenyével, amit hiába viszünk haza abban a reményben, hogy kedves és fényes marad, néhány nap múlva száraz-fakón megre­ped, és kiszökik a héja alá szorult zöld élet. Barátságtalanabbak lesz­nek az emberek, panaszkod­nak, hogy beázik a cipőjük, sáros a nadrágszáruk, szétfüjja a szél a frizurájukat. A markukban tartott, apró kezek pocsolyától pocsolyáig vonszolják őket, s miközben gumicsizmás lábukkal, kis ernyőjüket lóbálva ugrálnak a bitumen-tavakban, „fel­nőttként” nem értik, miért morgolódnak a felnőttek. Talán azért, mert nekik nem ősszel van a születésnapjuk. alexandra.csaki@kelet.hu Jegyzet \ Dankó Mihály ^ Boldogság, gyere haza! „Boldogság, gyere haza...!”- énekelte egykor nagy kedvencem, Cserháti Zsuzsa. Igen, az egyén boldogsága teszi ki az egészet. Mindig jó érzés nekünk, szabolcsiaknak arról olvasni, hogy miben léptünk, lépünk előre. Bár - lehet, hogy túl pesszimista vagyok - én mindig fontos­nak tartom, hogy „mihez viszonyítva”. Mert egy adott helyzet­ben indulhatunk nagyon alacsonyról, amikor minden eredmény szépnek tűnik, csakhogy mégsem fogjuk sohasem utolérni azt, aki már régen előttünk járt. Nos, örül­jünk vagy kételkedjünk? Hisz járva a várost, a környékbeli településeket néha a szomo­rúság, a letörtség, a remény­telenség érzése kerekedik felül rajtunk. Az ok ezernyi! Nem könnyű itt nekünk a vé­geken. A lehetőségek, a tör­ténelmünk, a velünk hozott életszemlélet felemelhet, de le is nyomhat. Különösen, ha az ország másik, például a Dunán onnan eső részét néz­zük, a nyugatibb államokról már nem is beszélve. Igen, mihez viszonyítva... Azért arra büszkék lehe­tünk, mi szorgalmas „kele­tiek” mindig megtaláltuk a módját, hogy dolgozzunk. Tudom, sokan felszisszen­nek, hisz van egy réteg, akit a közmunka sem szoktat vissza a „dolgos kezek” világába. Ők ezt szokták meg, s valljuk be, egy kicsit el is kényeztette őket a rendszerváltó társadal­munk rózsaszín ködfelhője. Itt van még a város és a vidék kérdése. Nagybaj, hogy kevés a falun a munkalehető­ség, nincs meg az az urbánus kényelem, mely szükséges a komfortérzéshez. Elhomá­lyosultak a hagyományok, a gyökerek, a közösségek, a ragaszkodás, a családi össze­tartozás. Nincs az a kötődés a röghöz, a szülőföldhöz, a hazához, mint korábban. Esetleg, ha ide is húz a szív, a józan ész azt diktálja: oda­menni, ahol lehet tervezni, jövőt építeni. Boldogság, mit is jelent? Azok az apró örömök, érzések, melyek lelkűnkben összegződnek, s nagysága attól is függ, mennyire vagyunk ennek tu­datában, és mennyire adunk érte hálát. mihaly.danko@kelet.hu Jegyzet Galambos Béla Törődésből sosem elég Indulófélben jóanyámhoz, az olvasás örömének már csak egyre erősebb nagyítókkal és egyre rövidebb ideig (ki tudja még meddig?) hódolni képes idős asszonyhoz, darázscsí­pésként érint a századjára hallott, bugyuta reklám: „-Képzeld, azt mondták a szemészeten, hogy maku- ladegenerációm van.- Ugyan Lulukám nekem már X éve megállapították, az orvos tanácsára azóta is egyfolytában szedem az Y bogyókat.” Szedi és passz. Hogy aztán milyen eredménnyel? Lát-e még annyit a világból, amennyire szüksége van a jó közérzetéhez vagy sem, az már nem érdekes. Túl nagyot hazudni azért nem lehet bün­tetlenül még egy reklámban sem. Fő a vásárlói bizalom, s hogy általa fogyjon az a tabletta, és persze minden ami „gyógy”. Látom a mamán, nincs menekvés. Csák az a makula ne siessen jobban a teljes romlás felé, mint azok az évek, amelyeket kimért a sors erre a kilencven évesen is muzsikáló, eleven eszű kis öregasszonyra. Megannyi kor- és sors­társával együtt alkotják a szépkorúak népes társaságát. Azokét, akik békés, nyugodt, szeretetteljes időskorra vágytak, s akikben most e felbolydult világtól elhatal­masodik a félelem utódaik jövője miatt. Effajta aggodalmakat próbáltam oszlatni magam is a minap az özönlő hírek közt elbizonytalanodó anyám fejében. Fogalmam sem volt, hogy az Idősek világ­napja volt. Persze nem is érdekel, hisz törődésből, szeretetből nem elég egy ma- kulányi, abból nekik egész évre egy nagy zsákkal sem lenne sok. bela.galambos@kelet.hu Jegyzet Györke László Másodrendű állampolgár Az eszmélés pillanatában sok mindent nem értettem. Nem értettem például, hogy miért kell a tanító nénit Anna Sztyepanovnának szólítani az iskolában. Hisz Annuska néni ugyanolyan magyar volt, mint én, vagy az egész falu. Amikor már én magam taní­tottam, az egyik idős kolléga felrótta, hogy miért szólítta- tom magam Laci bácsinak, hisz „hivatalosan” én Vaszilij Sztyepanovics vagyok. Gábor bácsi (azaz Gavrilo Joszipovics) valószínűleg azért nem merte magyarul szólíttatni magát egy színma­gyar kárpátaljai falu magyar tannyelvű iskolájában, mert a pályáját még a kemény ötvenes években kezdte. Akkor, amikor minden ki­sebbségi értelmiségire jutott egy kágébés ügynök, akik megtehették, hogy a renitens „magyarkodókat” kirakatják állásukból. Hányszor, de hányszor vágták a fejünk­höz: „Ukrán (orosz) kenyeret eszel, beszélj ukránul (oro­szul)”. Persze, ennek az állí­tásnak számos pontja hibás, de ez a többségi nemzet fiait általában nem érdekelte. Tisztelet a kivételnek, mert azért az együttélés, az egymásra utaltság elvisel­hetőbbé tette a hétköznapo­kat. De azért mindig akadt valaki, aki éreztette: ti itt csak megtűrtek vagytok. Mit nem adtunk volna még a rendszerváltás előtt, ha úgy járhattunk volna át az ország­határon, mint manapság. Ám az útlevél - mint annyi más - privilégium volt. Lehetett adni, de minden indok nélkül meg is lehetett tagadni. S úgy néztünk a Nagy Birodalom­ból Magyarországra, mint az ígéretek földjére, ahová talán sosem jutunk el... laszlo.gyorke@kelet.hu Nézőpont Nyéki Zsolt A gyereket nem, a gyereket soha... Fájt, hasított a hang, amelyen felberregett a csengő. Az ápo­lónő összerezzent - de nem azért, mert az éjszakai órákban az egész napi munkától már mindenre érzékenyen reagált fáradt teste. A lelkét rázta meg ez a csengő, amely ritkán szólalt meg, de amikor mégis, akkor tudta: sietni kell. Az éj leple alatt a kórház kerítésénél egy csecsemőt tett valaki a babamentő inkubátorba. Valaki lemondott a gyermekéről, s egy gombnyomással eldobott egy csodát. A kopott plédbe csavart csöppséget magához ölelve igyekezett vissza, a biztonságba, közben sajgott a lelke: látjuk-e a csodát, mely az első felsírással érint meg, hogy aztán e földi lét végéig ajándékozzon meg minket? Minden nap mással: az első mosoly­S bár voltak, s lesz­nek vasárnapi apu­kák (anyukák is), nem szabad elfeled­kezni róla: a szülő minden nap vizsgá­zik. lyal, amely senki másra nem ragyoghat úgy, mint az édesanyára; a „manónyelv” szócsírácskáival, majd az első, tisztán kiejtett „anya, apa” szavakkal; azzal, ahogy a kapaszkodó ölelés lassan felfedező kúszásba vált, és mire eszmélhetnénk, az óvatosan tipegő csöppség, a szemünk fénye már a maga útján lépdel. A legjobb ját­szópajtásunk lesz, mellette fiatalodunk, ahogy együtt tanulunk és fedezünk fel újra érzéseket, élményeket; és e kötelék akkor sem szakad el, ha a dolgok rendje szerint egyszer el kell engedni a kezét. Fordulhat nagyot a sors, kitérhet útjából a világ kereke, elhagyhatunk házat és hazát, elvet és társat, de a gyereket nem, a gyereket soha... A tiszta bizonyítványt ők állítják ki rólunk, felnőttekről, s bár voltak, s lesznek vasárnapi apukák (anyukák is), nem szabad elfeledkezni róla: a szülő minden nap vizsgázik. Az osztályzata pedig akkor lesz jó, ha már az idősebb testvér is azt üzeni a kistesónak: „Ha va­laha is szükséged lesz valamire, mi itt leszünk; de soha nem lesz szükséged semmire, hiszen mi itt vagyunk neked!” Igen, valahogy így kellene óvni, szeretni minden gyer­meket, de tanítani is szépre, jóra, kitartásra, szorgalomra. Hisz fülünkben cseng a zseniális zeneszerző dalba öntött vallomása: „Amíg Te játszottál a téren, én billentyűket gyúrtam egy zongorán...” Sok mindent megadhatunk szülői szeretetből, de az igazi sikerért minden generáci­ónak magának kell meghoznia az áldozatait. Örök szü­lői dilemma és felelősség ez, és nincs recept, nincs az a könyvtárnyi szakirodalom, amely megadná az egyetlen üdvözítő választ. Minden gyerek más talentum és lélek; amire egyformán szükségük van, az a feltétlen szeretet, ölelés, bátorítás - és nem csak május utolsó vasárnapján. zsolt.nyeki@kelet.hu olyan egészséges volt, mint a makk! Igaz, hajnalhasadáskor már javában kapált, hetven fölött is. Isten bocsássa meg nekem, én is feltolom a nokedlit pörkölttel két pofára, ha úgy szottyan kedvem, akár éjjel is. Méghozzá tiszta lelki­ismerettel. Nem fordulok orvoshoz, a recept ugyanis evidens. Néha meg kell emelni a hátsót, akkor nem szükséges elölről hallgatni, mit ne tegyél - egyél. Nokedli pörkölttel Ezt nehogy meg merd enni, arra rá ne nézz, azt sürgősen felejtsd el, amazt pedig örökre verd ki a fejedből! Mármint hajót akarsz magadnak. Az egészséges táplálkozás gurui megmondják neked a frankót. Ellenkező esetben hájpacni leszel - nem a nevetéstől, a kilóktól fogsz gurulni. Ehhez képest megbol­dogult nagyapám olyan vidáman harapta a kolbászt, míg a szalonnás katonái­tól ma is összefut a nyál a számban. Vizet (se simát, se buborékost - azt még hírből sem ismerte...) talán életében nem ivott. Bezzeg reggel, délben, no meg este leküldött egy-egy stampedli jófajta pálinkát. A kocsmába . is beugrott, a gangra kiülve pedig békésen fújta a füstöt. Láss csodát világ, mégis tibor.koncz@kelet.hu '«.iMMT « AFacebookon is Lapunk cikkeit és fotóit a Kelet Facebook-oldalán is megtalálják. Olvassák, lájkolják!

Next

/
Oldalképek
Tartalom