Kelet Magyarország, 2015. december (72. évfolyam, 281-305. szám)
2015-12-31 / 305. szám
2015. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK KELET A rokkant katonafeleség Az esküvő után gyalog ment az ifjú pár és a násznép a lagziba Az esküvői hátkefe és a lerobbant kocsi sztorija iPPc ( m m mi WKm A visszajáró női betegek a kórtermek vezéregyéniségei, társaik szószólói, gyámolítói, megregulázói illusztrációk: thinkstock TiSZABERCEL. Nem Mikszáth Kálmán remekműve, a Különös házasság rövid összefoglalója következik, másról van szó. Barátunk a harmincadik évéhez közeledett, még nőtlen volt. Jó negyven esztendővel ezelőtt az ilyen már vén fiúnak számított. Biztatták is gyakran barátai a nősülésre, mind hiába. Egyszer mégis bejelentette: - Fiúk van asz- szonyjelölt, nősülök! A nagy legénybúcsúztatón mégis megkérdezték: - Hogy szántad rá magad?- Hát, annak komoly oka van. Nincs, aki a hátamat megmossa. Édesanyám azt mondta, hogy tovább nem vállalja. A fiúk ezen jót nevettek, bár a vőlegény komolyan mondta. Lezajlott a polgári és egyházi esküvő, ahonnan gyalog ment a násznép a vacsora színhelyére, a vendéglőbe. Bolti kirakatok estek útjukba. Az egyik előtt az ifjú férj megtorpant és egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Mit látott az üvegfalon belül? Egy remek hátmosó kefét. Síri hang a sötétben Az egyik barátunk kocsival ment hazafelé. Éppen elütötte az óra az éjfélt, amikor pontosan a vencsellői temető előtt megállt vele az autó. Próbálta megjavítani, de nem sikerült. Nem volt nyugodt természetű ember, igaz, ez a helyzet bárkit kiborított volna. Nem volt kitől segítséget kérni; tehetetlen dühében így fakadt ki arccal a temető felé fordulva, két karjával szélesen gesztikulálva:- Halottak, legalább ti segítsetek!- Hányán menjünk? - dör- mögött vissza egy mély, síri hang. Barátunk úgy berezelt, hogy hagyta az autót, benne minden értéket, kereket oldott, hazáig meg sem állt. Másnap derült ki, hogy a temetőőr volt a hang gazdája. EPERJESY FERENC A történetek szerzője az idei Csattanó-pályázat első helyezettje. nyírmada. A második világégést követően a Szovjetunióban - enyhítendő szenvedéseiket - pénzbeli adományokban részesítették a rokkantakat, miután osztályokba sorolták őket attól függően, milyen mértékű volt a sebesülésük, a harctéren szerzett betegség következménye, és ez mennyire korlátozta őket életvitelükben, napi tevékenységükben. Az első, legfelsőbb kategóriába a legsúlyosabbak, vakok, agysérültek, bénák, végtag nélküliek kerültek. Idővel - már amennyire „belefért” életükbe - kedvezményekben is részesültek: számukra kijelölt boltokban csökkentett áron vásárolhattak egyes élelmiszereket, mosószereket, ruhaneműket. Engedményeket kaptak a közlekedésben is, ingyen jeggyel utazhattak vasúton, a trolikra, villamosokra felszállhattak az első ajtón. Ez az utóbbi „segítség”, azaz előny olykor tragikomikus eseteknek volt a forrása - egy ilyennek voltam tanúja. Az ötvenes évek végén Odesz- szában töltöttem néhány napot, ahol úton-útfélen rokkantakkal találkoztam, akik a pályaudvarok, piacok környékén kéregetéssel és italozással töltötték ki a reménytelen jelent és jövőt cipelő napjaikat. Egyik napon a villamos- megállóban várakoztam töb- bedmagammal. Kialakult egy csoport, láthatóan a rokkantakból, akik élve a törvény adta lehetőséggel, az első ajtón akartak fölszállni. A villamos megérkezését követően meg is indultak, mikor egy sejthalmozó asszonyság - eléggé el nem ítélhető módon - könyökölve, lökdösődve előretolakodott, ami persze nemtetszést szült.- Hé - szóltak rá többen is itt csakis a rokkantak szállhatnak fel!- Én is rokkant vagyok, méghozzá első kategóriás!- riposztozott fokozott hangerővel a figyelmezetlen.- Ne hazudj, szégyelld magad - reagáltak többen is - , épek a lábaid, a kezeid, úgy mozogsz, mint egy csataló!- Pofa be! - szikráztak az asszonyság szemei. - Igenis, én első kategóriájú háborús rokkant vagyok. A Berlinért vívott harcokban egy német golyó levitte az emberem kéj- rúdját (nem így, közismerten mondta), oszt anélkül tán’ nem rokkant egy asszony?! Síri csend lett, félrehúzódva utat adtak neki. A kibic közbeszól A betegek különbözőképpen viszonyulnak állapotukhoz, környezetükhöz, orvosukhoz. Több tízéves orvosi gyakorlatom alatt magam is számtalan érdekes esettel találkoztam. A legbőségesebb „források” a krónikus betegek voltak. Az élő kapcsolat különösen a szebbik nem soraiból kikerült visszajárókat tette „bennfentessé”: ők lettek a kórtermek vezéregyéniségei, betegtársaik szószólói, gyámolítói, vagy éppen megregulázói. Önjelölt „alorvosként” bemutatták az újonnan érkezőnek és kísérőinek a főorvost, a kezelő kollégát, a legjobb színben ecsetelve szakmai kvalitásukat, emberi mivoltukat. Ha szereplésük néha zavaró is volt, nem intettük le őket, mert segítettek az új betegeknek a beilleszkedésben. Voltak olyan humoros esetek, amelyekre ma is mosolyogva gondolok. Idős hölgy nyert felvételt osztályunkra idült vérkeringési panaszokkal. Néhány napi kezelés után a nagyviziten kért, hogy írjam ki.- Drága, főorvos úr! Öreg vagyok én már, nem segít rajtam, csak a sárgaföld, kár a sok gyógyszerért! Elég volt a sok szenvedésből, meg akarok halni... Nyugtattam, érveltem a kezelés mellett, de - úgy láttam - nem győztem meg. Akkor jött a „segítség” az általunk jól ismert Varga néni személyében:- Maga csak hallgasson a főorvos úrra, ő tudja, mit csinál. S ha már annyira meg akar halni, hát szedje csak azokat a pirulákat, meg injekciókat, meglátja, milyen gyorsan sikerül... DR.SZÖLLŐSY TIBOR Gyerekszáj: így csacsog az unoka Luca a vacsora alatt is folyamatosan csivitelt A falu futóbolondja lenne a gimnazista fiú? Szerzőnk unokája igazi nő, annak ellenére, hogy még kicsi: csak beszél és beszél... nyíregyháza. Karácsonykor hazalátogatott Székesfehérvárról Luca, a 3 és fél éves unokám a szüleivel. Az ünnepek alatt elhangzott „aranyköpéseit” kis csokorba szedtem. Szenteste a nagypapával közösen öltöztették fel a fát. Eszébe jutott a kicsinek, hogy meg kellene kérdezni a legidősebb unokámtól, aki egyben a keresztmamája (nagy korkülönbség van köztük, közel húsz év), hogy nekik milyen színű lesz karácsonyfájuk. Megcsörgették, és a kicsi izgatottan szólt a telefonba:- Fruzsika, nektek milyen színű a karácsonyfátok?- Rózsaszín - válaszolta, de a díszítésre gondolt. Luca felkiáltott:- Hallod, mama Fruzsikáék- nak rózsaszín a fájuk, a miénk meg csak zöld! Majd elérkezett az ajándékok ldosztása. Az egyik csomag kibontásakor hirtelen felkiáltott: - Nézd, anya, a Jézuska a Tescoban vásárolta az ajándékomat.- Honnan tudod? - nézett rá kérdőn az édesanyja.- Hát ide van írva! - és felmutatta a játék használati utasítását. A vacsora alatt a nagymami kérdésére, hogy ki kér még poharat, Luca csak annyit felelt:- Én nem kérek, mert azt se megenni, se meginni nem lehet. A vacsora alatt a kislány folyamatosan csivitelt, természetesen tele volt a kis szája közben.- A magyar ember, amikor eszik, nem beszél - mondta szelíden a nagypapája. Luca erre teljesen kétségbeesve kérdezte:- Akkor én most mit csináljak? Köpjem ki?! ERDEI SÁNDORNÉ tiszavasvári. A történet Ti- szaeszláron, az 1882-83-as vérvád helyszínén játszódott, s bár nem kavart akkora port, beszélni lehetett az esetről. Két szomszédasszony a főutcán pletykálkodott, csordáról várták haza tehénkéiket. Hogy kiről, miről? Természetesen a harmadikról, a távollevőről, a szemközti lakóról.- Hallja, szomszédasszony! Úgy sajnálom én ezt a Bözsit! Nemrég halt meg a férje, a nyakába szakadt minden. Ott van a tíz kataszteri föld, a jószágok, a háztartás, oszt nincs, aki segítsen rajta. Ezen felül meg van egy mihaszna fia, az meg bolond, mert mindennap futkos. Kora reggel elmegy otthonról az állomásra, délután hazajön, oszt csak fut, fut.- Ejnye, Ilonkám! Én is sajnálom Bözsit, de hát nem tudja maga, hogy Nyíregyházára jár a fiú vonattal a gimnáziumba, oszt ott okosodik? Ha már iskolába jár, csak nem lehet bolond!- Igaza van Zsuzsikám! Ha okosodik, hát tegye, de akkor is bolond, mert csak fut, mintha kergetnék.- Ejnye, Ilonkám! Hát nem tudja maga, hogy Bözsi szerint azért fut, mert atletizál a fiú? Nem tudom, milyen betegség az, de ha Bözsi mondta, akkor biztos úgy van, mert ő nem szokott füllenteni. Nagy port verve ekkor érkezett a csorda a legelőről, és be kellett engedni a teheneiket az udvarba, az ólba. HANKÓANDRÁS „Szevasz, Gyuri!”, avagy kislány és a csontváz Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? NYÍREGYHÁZA. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Szeretnéd, ha mások is elolvasnák, amit papírra vetsz? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor a Kelet-Magyarország Tollpró- ba-oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakteres terjedelemben) az ale- xandra.csaki@kelet.hu e-mail címre. Az írásokat nemcsak az újságban, hanem a Kelet-Magyarország online felületén, a kelet.hu-n is megjelentetjük. TISZAVASVÁRI. Marika a II. számú általános iskolába járt, ő mesélte az alábbi történetet.- Sok jó tanár tanított abban az időben Bűdön. Hunyadi Jóska bácsi, Major Kálmán és a felesége, de lehetne sorolni őket. Volt, akit szerettek a gyerekek, volt, akit imádtak és volt olyan is, akit kevésbé kedveltek. Kovács György testnevelést és egészségtant tanított az oskolában, s már csak a tantárgyai miatt is a kedvenc tanárok közé tartozott.- Év vége felé járt az idő, s bizony a Nap hétágra sütött, pokoli meleget csinált. Az ajtókat sarkig kinyitottuk, hogy járjon a levegő, az árnyékos oldalról egy kis huzatot is kaptunk. Egészségtanóra következett, és a szünetben behozták az iskolai szertárból a műanyag csontvázat. Először valameny- nyien idegenkedtünk tőle, egy ideig én is nézegettem, aztán felbátorodva kezet fogtam a csontvázzal azzal a felkiáltással, hogy: „Szevasz, Gyuri!” A nyitott ablaknál pont ebben a pillanatban ment el Kovács tanár bácsi. Behajolt, benyújtotta a jobb kezét.- Szevasz Marika! - mondta, majd a tárt ajtón bejött az osztályba megtartani az órát. HANKÓANDRÁS A fekete „képkeret” esete Szerzőnk egy humoros karácsonyi történetet küldött nekünk. NYÍREGYHÁZA. Előrebocsátom, hogy életkoromnál fogva nem vagyok túlságosan képben a virtuális világban. Karácsony este együtt volt a család, az ajándékok átadása következett. Utoljára maradtam a bontásban, figyelve az unokáimat és a fiaimat. Nagy kíváncsisággal vetet- t e m Nagy volt ti meglepetés FOTÓ:NET bele magam a meglepetésbe, igyekeztem kideríteni, mit rejt a szépen becsomagolt doboz. Egy fekete képkeret? Kicsit csalódott voltam, mert nem szeretem a fekete színt. Ez biztosan látszott rajtam, mert a fiam megkérdezte: - Nem örülsz, anyu?- Dehogynem! - hangzott a válaszom. - Csak tudod, kisfiam, arra gondoltam, választhattál volna valami szebb színűt is...- De anyu, ez digitális képkeret! Fényképeket lehet vele nézegetni! - mutatta nevetve. BOTRÁGYITIBORNÉ
