Kelet Magyarország, 2015. december (72. évfolyam, 281-305. szám)

2015-12-31 / 305. szám

2015. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK KELET A rokkant katonafeleség Az esküvő után gyalog ment az ifjú pár és a násznép a lagziba Az esküvői hátkefe és a lerobbant kocsi sztorija iPPc ( m m mi WKm A visszajáró női betegek a kórtermek vezéregyéniségei, társaik szószólói, gyámolítói, megregulázói illusztrációk: thinkstock TiSZABERCEL. Nem Mikszáth Kálmán remekműve, a Külö­nös házasság rövid összefog­lalója következik, másról van szó. Barátunk a harmincadik évéhez közeledett, még nőt­len volt. Jó negyven eszten­dővel ezelőtt az ilyen már vén fiúnak számított. Biztatták is gyakran barátai a nősülésre, mind hiába. Egyszer mégis bejelentette: - Fiúk van asz- szonyjelölt, nősülök! A nagy legénybúcsúztatón mégis megkérdezték: - Hogy szántad rá magad?- Hát, annak komoly oka van. Nincs, aki a hátamat meg­mossa. Édesanyám azt mond­ta, hogy tovább nem vállalja. A fiúk ezen jót nevettek, bár a vőlegény komolyan mond­ta. Lezajlott a polgári és egy­házi esküvő, ahonnan gyalog ment a násznép a vacsora színhelyére, a vendéglőbe. Bolti kirakatok estek útjuk­ba. Az egyik előtt az ifjú férj megtorpant és egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Mit látott az üvegfalon belül? Egy remek hátmosó kefét. Síri hang a sötétben Az egyik barátunk kocsival ment hazafelé. Éppen elütöt­te az óra az éjfélt, amikor pontosan a vencsellői teme­tő előtt megállt vele az autó. Próbálta megjavítani, de nem sikerült. Nem volt nyugodt természetű ember, igaz, ez a helyzet bárkit kiborított vol­na. Nem volt kitől segítséget kérni; tehetetlen dühében így fakadt ki arccal a temető felé fordulva, két karjával széle­sen gesztikulálva:- Halottak, legalább ti segít­setek!- Hányán menjünk? - dör- mögött vissza egy mély, síri hang. Barátunk úgy berezelt, hogy hagyta az autót, benne minden értéket, kereket ol­dott, hazáig meg sem állt. Másnap derült ki, hogy a temetőőr volt a hang gazdája. EPERJESY FERENC A történetek szerzője az idei Csattanó-pályá­zat első helyezettje. nyírmada. A második vi­lágégést követően a Szov­jetunióban - enyhítendő szenvedéseiket - pénzbeli adományokban részesítették a rokkantakat, miután osz­tályokba sorolták őket attól függően, milyen mértékű volt a sebesülésük, a harctéren szerzett betegség következ­ménye, és ez mennyire kor­látozta őket életvitelükben, napi tevékenységükben. Az első, legfelsőbb kategóriába a legsúlyosabbak, vakok, agy­sérültek, bénák, végtag nél­küliek kerültek. Idővel - már amennyire „belefért” életükbe - kedvez­ményekben is részesültek: számukra kijelölt boltokban csökkentett áron vásárol­hattak egyes élelmiszereket, mosószereket, ruhanemű­ket. Engedményeket kaptak a közlekedésben is, ingyen jeggyel utazhattak vasúton, a trolikra, villamosokra fel­szállhattak az első ajtón. Ez az utóbbi „segítség”, azaz előny olykor tragikomi­kus eseteknek volt a forrása - egy ilyennek voltam tanúja. Az ötvenes évek végén Odesz- szában töltöttem néhány napot, ahol úton-útfélen rok­kantakkal találkoztam, akik a pályaudvarok, piacok kör­nyékén kéregetéssel és italo­zással töltötték ki a remény­telen jelent és jövőt cipelő napjaikat. Egyik napon a villamos- megállóban várakoztam töb- bedmagammal. Kialakult egy csoport, láthatóan a rokkan­takból, akik élve a törvény adta lehetőséggel, az első ajtón akartak fölszállni. A villamos megérkezését köve­tően meg is indultak, mikor egy sejthalmozó asszonyság - eléggé el nem ítélhető módon - könyökölve, lökdösődve előretolakodott, ami persze nemtetszést szült.- Hé - szóltak rá többen is itt csakis a rokkantak száll­hatnak fel!- Én is rokkant vagyok, méghozzá első kategóriás!- ri­posztozott fokozott hangerő­vel a figyelmezetlen.- Ne hazudj, szégyelld ma­gad - reagáltak többen is - , épek a lábaid, a kezeid, úgy mozogsz, mint egy csataló!- Pofa be! - szikráztak az asszonyság szemei. - Igenis, én első kategóriájú háborús rokkant vagyok. A Berlinért vívott harcokban egy német golyó levitte az emberem kéj- rúdját (nem így, közismerten mondta), oszt anélkül tán’ nem rokkant egy asszony?! Síri csend lett, félrehúzód­va utat adtak neki. A kibic közbeszól A betegek különbözőképpen viszonyulnak állapotukhoz, környezetükhöz, orvosuk­hoz. Több tízéves orvosi gyakorlatom alatt magam is számtalan érdekes esettel ta­lálkoztam. A legbőségesebb „források” a krónikus bete­gek voltak. Az élő kapcsolat különö­sen a szebbik nem soraiból kikerült visszajárókat tette „bennfentessé”: ők lettek a kórtermek vezéregyénisé­gei, betegtársaik szószólói, gyámolítói, vagy éppen meg­regulázói. Önjelölt „alorvos­ként” bemutatták az újonnan érkezőnek és kísérőinek a főorvost, a kezelő kollégát, a legjobb színben ecsetelve szakmai kvalitásukat, emberi mivoltukat. Ha szereplésük néha zavaró is volt, nem in­tettük le őket, mert segítettek az új betegeknek a beilleszke­désben. Voltak olyan humo­ros esetek, amelyekre ma is mosolyogva gondolok. Idős hölgy nyert felvételt osztályunkra idült vérkerin­gési panaszokkal. Néhány napi kezelés után a nagyvizi­ten kért, hogy írjam ki.- Drága, főorvos úr! Öreg vagyok én már, nem segít raj­tam, csak a sárgaföld, kár a sok gyógyszerért! Elég volt a sok szenvedésből, meg aka­rok halni... Nyugtattam, érveltem a ke­zelés mellett, de - úgy láttam - nem győztem meg. Akkor jött a „segítség” az általunk jól ismert Varga néni szemé­lyében:- Maga csak hallgasson a főorvos úrra, ő tudja, mit csinál. S ha már annyira meg akar halni, hát szedje csak azokat a pirulákat, meg injek­ciókat, meglátja, milyen gyor­san sikerül... DR.SZÖLLŐSY TIBOR Gyerekszáj: így csacsog az unoka Luca a vacsora alatt is folyamatosan csivitelt A falu futóbolondja lenne a gimnazista fiú? Szerzőnk unokája igazi nő, annak ellenére, hogy még kicsi: csak beszél és beszél... nyíregyháza. Karácsonykor hazalátogatott Székesfehér­várról Luca, a 3 és fél éves unokám a szüleivel. Az ünne­pek alatt elhangzott „aranykö­péseit” kis csokorba szedtem. Szenteste a nagypapával közösen öltöztették fel a fát. Eszébe jutott a kicsinek, hogy meg kellene kérdezni a leg­idősebb unokámtól, aki egy­ben a keresztmamája (nagy korkülönbség van köztük, kö­zel húsz év), hogy nekik mi­lyen színű lesz karácsonyfá­juk. Megcsörgették, és a kicsi izgatottan szólt a telefonba:- Fruzsika, nektek milyen színű a karácsonyfátok?- Rózsaszín - válaszolta, de a díszítésre gondolt. Luca fel­kiáltott:- Hallod, mama Fruzsikáék- nak rózsaszín a fájuk, a miénk meg csak zöld! Majd elérkezett az ajándé­kok ldosztása. Az egyik cso­mag kibontásakor hirtelen felkiáltott: - Nézd, anya, a Jé­zuska a Tescoban vásárolta az ajándékomat.- Honnan tudod? - nézett rá kérdőn az édesanyja.- Hát ide van írva! - és fel­mutatta a játék használati utasítását. A vacsora alatt a nagymami kérdésére, hogy ki kér még poharat, Luca csak annyit fe­lelt:- Én nem kérek, mert azt se megenni, se meginni nem lehet. A vacsora alatt a kislány fo­lyamatosan csivitelt, termé­szetesen tele volt a kis szája közben.- A magyar ember, amikor eszik, nem beszél - mondta szelíden a nagypapája. Luca erre teljesen kétségbeesve kérdezte:- Akkor én most mit csinál­jak? Köpjem ki?! ERDEI SÁNDORNÉ tiszavasvári. A történet Ti- szaeszláron, az 1882-83-as vérvád helyszínén játszódott, s bár nem kavart akkora port, beszélni lehetett az esetről. Két szomszédasszony a főut­cán pletykálkodott, csordá­ról várták haza tehénkéiket. Hogy kiről, miről? Természe­tesen a harmadikról, a távol­levőről, a szemközti lakóról.- Hallja, szomszédasszony! Úgy sajnálom én ezt a Bözsit! Nemrég halt meg a férje, a nyakába szakadt minden. Ott van a tíz kataszteri föld, a jó­szágok, a háztartás, oszt nincs, aki segítsen rajta. Ezen felül meg van egy mihaszna fia, az meg bolond, mert mindennap futkos. Kora reggel elmegy ott­honról az állomásra, délután hazajön, oszt csak fut, fut.- Ejnye, Ilonkám! Én is saj­nálom Bözsit, de hát nem tudja maga, hogy Nyíregyhá­zára jár a fiú vonattal a gim­náziumba, oszt ott okosodik? Ha már iskolába jár, csak nem lehet bolond!- Igaza van Zsuzsikám! Ha okosodik, hát tegye, de ak­kor is bolond, mert csak fut, mintha kergetnék.- Ejnye, Ilonkám! Hát nem tudja maga, hogy Bözsi sze­rint azért fut, mert atletizál a fiú? Nem tudom, milyen be­tegség az, de ha Bözsi mond­ta, akkor biztos úgy van, mert ő nem szokott füllenteni. Nagy port verve ekkor érke­zett a csorda a legelőről, és be kellett engedni a teheneiket az udvarba, az ólba. HANKÓANDRÁS „Szevasz, Gyuri!”, avagy kislány és a csontváz Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? NYÍREGYHÁZA. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Szeretnéd, ha mások is el­olvasnák, amit papírra vetsz? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor a Kelet-Magyarország Tollpró- ba-oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szíve­sen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid no­velláidat (maximum 3000 ka­rakteres terjedelemben) az ale- xandra.csaki@kelet.hu e-mail címre. Az írásokat nemcsak az újságban, hanem a Kelet-Ma­gyarország online felületén, a kelet.hu-n is megjelentetjük. TISZAVASVÁRI. Marika a II. szá­mú általános iskolába járt, ő mesélte az alábbi történetet.- Sok jó tanár tanított abban az időben Bűdön. Hunyadi Jóska bácsi, Major Kálmán és a felesége, de lehetne sorol­ni őket. Volt, akit szerettek a gyerekek, volt, akit imádtak és volt olyan is, akit kevésbé ked­veltek. Kovács György testne­velést és egészségtant tanított az oskolában, s már csak a tantárgyai miatt is a kedvenc tanárok közé tartozott.- Év vége felé járt az idő, s bi­zony a Nap hétágra sütött, po­koli meleget csinált. Az ajtókat sarkig kinyitottuk, hogy járjon a levegő, az árnyékos oldalról egy kis huzatot is kaptunk. Egészségtanóra következett, és a szünetben behozták az iskolai szertárból a műanyag csontvázat. Először valameny- nyien idegenkedtünk tőle, egy ideig én is nézegettem, aztán felbátorodva kezet fogtam a csontvázzal azzal a felkiáltás­sal, hogy: „Szevasz, Gyuri!” A nyitott ablaknál pont ebben a pillanatban ment el Kovács tanár bácsi. Behajolt, benyúj­totta a jobb kezét.- Szevasz Marika! - mondta, majd a tárt ajtón bejött az osz­tályba megtartani az órát. HANKÓANDRÁS A fekete „képkeret” esete Szerzőnk egy humoros karácsonyi történetet küldött ne­künk. NYÍREGYHÁZA. Előrebocsátom, hogy életkorom­nál fogva nem vagyok túlságosan képben a virtuá­lis világban. Kará­csony este együtt volt a család, az ajándékok átadása következett. Utol­jára maradtam a bontásban, figyel­ve az unokáimat és a fiaimat. Nagy kíváncsisággal vetet- t e m Nagy volt ti meglepetés FOTÓ:NET bele magam a meglepetésbe, igyekeztem kideríteni, mit rejt a szépen becsomagolt do­boz. Egy fekete képkeret? Kicsit csalódott voltam, mert nem szeretem a fekete színt. Ez biztosan látszott rajtam, mert a fiam megkérdezte: - Nem örülsz, anyu?- Dehogynem! - hangzott a válaszom. - Csak tudod, kisfi­am, arra gondoltam, választ­hattál volna valami szebb színűt is...- De anyu, ez digitális képkeret! Fényképeket lehet vele nézegetni! - mutatta ne­vetve. BOTRÁGYITIBORNÉ

Next

/
Oldalképek
Tartalom