Kelet Magyarország, 2015. december (72. évfolyam, 281-305. szám)

2015-12-24 / 301. szám

2015. DECEMBER 24., CSÜTÖRTÖK Szeretetküzdelem a háború borzalmával KARÁCSONYI TÖRTÉNET. A hábo­rú már Magyarországon pusz­tított, 1944-et írtunk. Csalá­dunk a menekülők sorsára jutott, Nagyváradról Veszp­rémbe telepítették át édes­apám hivatalát. Októbertől a menekülteket szállító vonat vagonjában laktunk mind­addig, amíg a több hetes út végén a veszprémi pénzügy- őrség helyiségében szállást nem kaptunk. A front vészesen közele­dett. Falragaszon és a rádió­ban hirdették, hogy a meg- tébolyodott nyilas kormány mozgósítást rendelt el. Min­den férfinak, 18 és 50 között be kellett vonulni a legköze­lebbi katonai parancsnokság­ra. A parancsot megtagadókat felkoncolással fenyegették. Édesapám a tatabányai ro­konokhoz vitt el bennünket, édesanyámat, öcsémet és a nagymamánkat. A bizonyta­lanság, a félelem és a fájda­Az ima erőt adott a legnagyobb fájdalom és kétség leküzdéséhez is lom egyszerre bénított, ami­kor édesapám mint tartalékos hadnagy bevonult. Rövidesen ránk köszöntött az advent. A kapucinusok templomában minden haj­nalban megszólalt a harang, amely roratéra hívogatott. Édesanyám a rokonokkal ott könyörgött édesapám mi­előbbi viszontlátásáért. Erre nem sok remény látszott a közeljövőben, a front egyre közelebbi rémséggé vált. Karácsony hetében csalá­dunk felnőtt tagjai mindent elkövettek, hogy a gyerme­kek örömmel várhassák a szentestét. Ma úgy érzem, hogy megszállott szeretet­küzdelem volt ez a borzalom­mal. December 24-én légoltalmi okok miatt délután négy óra­kor tartották meg az „éjféli misét”. Amint a templomból kitódult az embertömeg, egy katona érintette meg a válla- mat: - A hadnagy úr még ma hazajön! De mielőtt bármit kérdezhettem volna tőle, el­tűnt a tömegben. Hazaérve beszámoltam a találkozásról. Könnyes mo­sollyal fogadták a hírt. Már éppen a fenyőfa gyertyáinak meggyújtására készültünk, amikor férfias, csizmás lép­tek roppantak az épület fo­lyosóját. Amikor édesapám belépett, azt a zokogva kitört örömöt ma már nehéz leír­ni. S amikor felgyulladtak a gyertyafények, már nemcsak annak örültünk, hogy „gyer­mek született nekünk”, ha­nem hogy visszakaptuk épen és egészségesen, akire vára­koztunk, akire vágyakoztunk. CSERMELY TIBOR KEUT Karácsonyi történetek 5 A kis Zsuzska őszinte imája „Kis Jézuskám, már ha kenyeret nem adsz, legalább csizmát adjál, mert nagyon fázik a lábam.” KARÁCSONYI TÖRTÉNET. A mai napig örömmel és fülig érő mosollyal gondolok vissza azokra a szentestékre, amikor kislányként a Jézuskát várva, csillagszóróval a kezemben, olyan óvatosan, mint egy kö­téltáncos, a feldíszített fát kör­bejárva énekeltem a Kiskará­csony, nagykarácsonyt. Aztán tátott szájjal, lélegzetvissza­fojtva hallgathattam családom többi tagjával közösen nagy­mamám történeteit azokról az évekről, amikről mi már csak a történelemkönyvekből tanulhattunk. Szinte az ösz- szes elbeszélése beivódott az emlékezetünkbe, és olyan szorosan hozzátartozik a ka­rácsonyainkhoz, mint a diós bejgli vagy a mézeskalács. A kedvencem a kicsi Zsuzskáról szól, aki tulajdonképpen az én üknagymamám volt. Fényes érme A kis Zsuzska 1865-ben szü­letett egy nagyon szegény családba. Az egyik évben ret­tenetesen hideg telük volt, a kis Zsuzskának pedig nem volt csizmája. Karácsony estéjén az egész gazdaság elment az éjfé- I li misére, kivéve a kislányt, aki pesztonka volt, és a gazda leg­kisebb gyermekére vigyázott. Mikor a baba elaludt, Zsuzska gondolt egyet: „Istenem, mi­lyen is lehet az a kis Jézuska? En elmegyek és köszönök neki.” Felvette rossz, vékony ruháját, vett rá egy nagy ujjast, felhúzta a gazdura nagy csiz­máját, és báránybéléses sapkát tett a fejére. A templomban már csak egy üres hely volt egy gyö­nyörű fiatalasszony mel­lett. A kis Zsuzska odasétált. Elimádkozta a Miatyánkot, majd letérdelt az oltár előtti jászolhoz. Még a tiszteletes úr is abbahagyta a prédikációt, kíváncsian figyelve ezt a fura kis jövevényt. Ekkor a kislány így szólt: „Kis Jézuskám, már ha kenyeret nem is adsz, leg­alább csizmát adjál, mert na­gyon fázik a lábam. Most is a gazduram csizmáját húztam fel.” Miután elmondta az imá­ját, megszólalt a tiszteletes úr: „Kislányom, Isten hall­gassa meg az imádat. Szívből mondtad.” A gyönyörű asszony, a tisz­teletes felesége volt, aki köny­nyeit törölgetve kivett egy fényes pénzt a zsebéből, meg­simogatta a gyermek fejét, és hazaküldte, mert félt, hogy ilyen kevés ruhában megfá­zik ez a bátor kislány a nagy hidegben. Mielőtt elengedte volna, ezt mondta neki: „Drá­ga gyermekem, add oda édes­apádnak ezt a pénzt, vegyen neked csizmát.” Mosoly a felhők között A kis Zsuzskának könnybe lábadt a szeme. Szerencsé­re a baba még akkor is aludt, mikor hazaért. Mikor a gaz­da megérkezett a miséről, nagyon mérges volt Zsuzs- kára. Már hozta is a vizes madzagot, hogy jól elveri, mert engedély nélkül ment el otthonról. Amikor a gazda felemelte a madzagot, ő félve megszólalt: „Hoztam valamit gazduram­nak” - és odaadta neki a pénzt, amit kapott. A gazdának meg­enyhült a szíve, elszállt a ha­ragja, és nem bántotta Zsuzs- kát. Vett viszont neki csizmát, hogy ne fázzon többet a lába. Valóra vált a kívánsága. Csak elképzelni tudjuk, mi­lyen lehetett akkoriban gye­reknek lenni. Mert bizony nagyszüleink gyerekkorában egy kicsit kopott, de sehol nem lyukas csizma, egy ünneplő ruha, rongybaba, tehénszőrrel kitömött labda, nádi hegedű, pár szem cukor, néhány dió vagy alma a legszebb ajándék volt, amit csak kérhettek kará­csonyra. Biztos vagyok benne, hogy nagymamám valahol a felhők között, az égi karácso­nyi vacsorára készülődve, két bejgli megsütése közben szemeit törölgetve mosolyog ránk, unokáira, gyermekeire. BREZNYIK ORSOLYA A legbeszédesebb csend az esti hóesésben „Mintha valaki meg­érintette volna a karját. Körülnézett, de nem látott senkit.” KARÁCSONYI TÖRTÉNET. A kül­város e negyedében kertes házak voltak. Édes illatok terjengtek mindenfelől, je­lezvén, hogy a ház asszonya a szentestére készül. Az egyik ház nappalijában két fiú ren­dezte a fenyődíszeket, füzé­reket. A sarokban már állt a fenyőfa, és alig várta, hogy ünneplőbe öltöztessék. Az egyik fiú 16 lehetett, a másik 14 éves. Az anyjuk egyedül nevel­te őket tiszteletre, őszinte, becsületes életre. Amikor az apjuk elment, nagyon nehéz volt az asszonynak. Sokat kel­lett dolgozni, hogy mára idáig értek. Most is elkészítette á fiúk kedvencét, a rakott ma­karónit. Természetesen nem maradhatott el a hagyomá­nyos karácsonyi menü sem: a sütőben a töltött kacsa ser- cegett, a tűzhelyen a halászlé rotyogott. Miután az apa vállalkozása öt éve megbukott, nem bírt a családja szemébe nézni, in­kább elhagyta őket és elbuj- dokolt. Azóta sem tudtak róla semmit, de kimondatlanul mindenkinek hiányzott. Nem volt rossz ember, éjjel-nappal dolgozott, de az uzsoraköl- csön, a piac hiánya mindent elvitt. Azóta így élnek hár­masban, szeretetben, békes­ségben. A kis ezüstcsillag A nagyobbik fiú, László, az izzókat próbálta végig, míg a kisebbik, Jocó a régi díszeket rendezgette. A kezébe akadt egy kis csillag ezüstpapírba csomagolva. Rajta kinyitható kis ablak, benne egy pici fény­kép, amin még mind a négyen boldogan mosolyogtak. 0 csi­nálta első osztályos korában. Most addig nézte, míg a sze­me könnybe lábadt.- Mit találtál? - kérdezte a bátyja. Jocó odaadta neki a kis díszt. Laci nézte egy darabig, majd visszaadta és elfordult. Nem akarta, hogy öccse lássa, az ő torka is elszorult. Mata­tott tovább, hogy leplezze a feltörő boldog emlékek okoz­ta szomorúságot. A férfi a belváros sétálóut­cáján állt. Vastag, kockás kabát volt rajta, fején ócska svájcisapka, lábán kopott, viseltes bakancs. Kezét a zse­bébe süllyesztette, mert nem volt kesztyűje. Lába mellett egy koszos reklámszatyor, benne minden vagyona. Már több éve, hogy elhagyta a családját. Most a menhelyen lakott, napi egy tál meleg étel és ami rajta van, jelenti a hol­napot. Kicsit irigykedve, szomo­rúan nézte az utca vásári for­gatagát, az óriásfenyő előtt csodálattól csillogó szemű gyermekeket, a ráérősen né­zelődő férfiakat, akik nagy gonddal válogattak az aján­dékok között, az anyuká­kat, akik az utolsó pillanat­ra hagyták a bevásárlást. A menhelyen ők is kaptak az ebéd mellé egy narancsot két szaloncukorral. Rögtön a csa­ládja jutott eszébe, amikor bontogatták az ajándékokat a fa alatt. Ahogy így elgondol­kodott, észre sem vette, hogy sötétedik. A korzó kezdett kiürülni, az árusok sem lát­tak már fantáziát a vásárban. Lassan kezdték összepakolni portékáikat. A férfi is elin­dult, de nem a lábai voltak nehezek, hanem a szíve, teli bánattal, szomorúsággal. Az éjjeli menedék csak hat óra­kor nyit, addig nem engedik be. Sárgarézcsengettyű Céltalanul bolyongott a kihalt város utcáin, csak néha talál­kozott egy-egy sorstársával, aki ugyanúgy cipelte lelki ter­heit, mint ő. A nagy templom előtt elhaladva arra gondolt, hogy el fog jönni éjféli misé­re, ha kiengedik. Felnézett a torony tetején lévő keresztre, őszinte sóhaj szakadt ki belő­le: „Istenem segíts, hogy én is újjászülessek. Még fiatal va­gyok, nem késő mindent újra kezdeni.” Könny futott a sze­mébe, és céltalanul tovább­indult. Egyszer csak valami furcsa érzés fogta el. Mintha valaki megérintette volna a karját. Körülnézett, de nem látott senkit. Most újra elindult, de már úgy, mintha valami haj­totta volna egy láthatatlan cél felé. Ment ki a városból, mintha az is ki akarná taszí­tani magából. Egy csendes kis utcába ért. Az egyik ház előtt hirtelen melegséget ér­zett. A fiúk a feldíszített fa előtt álltak, alatta ajándékok. Ko­rán szoktak gyertyát gyújtani, hogy az ünnepi vacsora utáni békés beszélgetések, emléke­zések minél tovább tarthas­sanak. Már az anyjuk meg­terítette az ünnepi asztalt, s most bejött ő is a nappaliba. Laci tiszte volt a kis sárgaréz­csengettyűt megrázni. Jocó az ablakon át látta, hogy szál­lingózni kezdett a hó. A han­gulathoz már csak egy valaki hiányzott. Ahogy így elgon­dolkodott, észrevette, hogy egy alak álla a kiskapu előtt. Apa! - szakadt ki önkénte­lenül belőle. Mindenki kiné­zett. Az anya mintha megé­rezte volna, futott ki a házból, át a havas kerten. Feltépte a kiskaput, és egy percig né­mán néztek egymásra. Ez a csend beszédesebb volt min­den szónál. Átölték egymást forrón és őszintén. Akkorra már a fiúk is odaértek, ők is sírva ölelték szüleiket. Az ál­dott karácsony esti hópihék lassú, néma tánccal takarták be a négy boldog embert. ONCZ ILLÉS Nincs szebb ajándék, amit ember kaphat, mint az élete Meglepetés a szülőszobából KARÁCSONYI TÖRTÉNET. Az ün­nepekre és a szülésre is ké­szülve mindent beszereztem, de azért reméltem, hogy mi­vel január 9-ére volt kijelölve a szülés ideje, a karácsonyi ünnepeket a férjemmel tölt- hetem. 1969. december 24-én bekerültem alhasi fájdalmak­kal a kórházba, ahol közölték: még nincs itt az idő, de bent kell maradnom, szigorú fek­vést, pihenést javasolt az or­vos. Két nap múlva megszüle­tett a lányom. Örülve az anya­ságnak, kértem a nővéreket, ha a családom érdeklődik, ne árulják még el, hogy köz­ben megszültem. Meglepe­tést akartam szerezni nekik. Akkoriban délelőtt volt csak látogatás. Amikor a kórterem ajtajában megláttam anyu­kámat és a férjemet, azt sem tudtam, hogy melyikőjüknek szóljak először. Azt sem vár­tam meg, hogy az ágyamhoz érjenek, elkiáltottam magam, hogy kislányunk született. Nem hitték el, kitakartak és akkor szembesültek a való­sággal... A legszebb ajándékot adtam: férjemnek egy kis­lányt, Andrea lányomnak az életet. UNGVÁRI SÁNDORNÉ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom