Kelet-Magyarország, 2015. szeptember (72. évfolyam, 204-229. szám)

2015-09-21 / 221. szám

2015. SZEPTEMBER 21.. HÉTFŐ 4 Tolipróba Pagonyi Szabó János A tarka ősz Készülget lassan a Nyár is, vele tart millió madár. Ritkul a hangos majális, levél hull, üres a határ. Beássák maguk a békák, gólyaraj magasan repül. Játékos, cikázó fecskék csevegni, a drótokra ül. Tobzódik már a tarka ősz, színes ruhába öltözik. Hívó hangra figyel az őz, s anyjától messze költözik. Vánnyadó, kurta nappal után korán gyúlnak csillagfények. Árnyéka követi csupán, s hosszúra nyújtózik éjjel. Bujkál a Hold... indul a srác, libbenő függönyön beles... Párjára lel az árva lány, hajnalig marad a becses. Űrömtáncot jár az utcán, hogy elindul tőle haza. Köd szitálgat lázas arcán, s várható december hava. Szabó Marcell Nem vagyok sokkal másabb nálad Nem vagyok sokkal másabb nálad, csak ritkán látsz ilyet. Nem tudom, lehet a világ hibája, de az is lehet, hogy a tied. Mindent ugyanannak látok, csak van egy régi eszközöm. Én is folyton csodát várok, de én egy barlangban rejtőzöm. Míg te a szép villádban arany villáddal reggelizel, én a napomat őszinte imával, és koszos kézzel kezdem. De én is tudom, mi folyik kint, és ezért nem is vágyom oda. Csak hallom, mindig óva int, ez is biztos Isten dolga... Talán ugyanazt mondom, mint te, csak te máshogy fogalmazol. Másképp érzek dolgokat, mert itt benn ezekkel a sorokkal magam oltalmazom. Nem vagyok sokkal másabb nálad, csak ritkán hallasz ilyet. Nem tudom, megtalált-e lelkem tanyája, de ez a vers már a mienk. Vers mindenkinek, de elsőként nekünk SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG. Vége van a nyárnak, (hama­rosan) hűvös szelek járnak, nagy bánata van a tollpróbás firkásznak. Szeretne tördelni, verset olvasgatni, de az al­kotások nem akarnak jönni. Kapkod fűhöz-fához, fűzfa­poétához, szól az íróhoz, kez­dő rímbányászhoz: túrjanak mélyen az asztalfiókba, hátha akad ottan használható pró­za! Ne legyenek restek, küldjék csak el bátran, ígérjük, nem végzi egy sem a kukában! Villámpostaládánk éhezik a szépre, ímélezzék el a követ­kező címre: alexandra.csaki@ kelet.hu. Mint azt már tudjuk, rég fontos a mérték, a kevesebb néha több - évszázados érték. Gondoljanak arra, ez „csak” újság, nem regény, a tömör­ség itt a legnagyobb erény. Számolják meg jól, mennyi a leütés, 3500 a maximális, és (!) innentől kezdve nincsenek szabályok, írjanak nekünk fiúk, cserfes lányok, reszkető kezű, kedves nagymamák, s erős szívű, bátor, mosolygós nagypapák. km KELET Tudni kell - bármi áron! „Mikor lett az ő erős, kemény apjából ez a megtört ember? Ő az egyáltalán?” tollpróba. Mintha a lelkiálla­potát akarta volna másolni a kinti időjárás. A hegyoldalban épült klinika fölött még sütött a nap, de a völgyben a házak­ra már sűrű felhők vetettek árnyékot. Nehezen cipelték terhüket. Mire felkapaszkod­nak a hegyre, úgy fogja őket nyomasztani a rengeteg víz­pára, ahogy Heinrich vállát nyomták a gondok. A felhők kirázhatják terhüket, az em­ber olykor hordozni kényte­len egy életen át. A némaságot az ágyon fek­vő emberi roncsra kapcsolt gépek pittyegése enyhítette. Akkor is ez lett volna a klini­ka legcsendesebb szobája, ha a beteg magánál van, és a be­szédközpontját sem tépázza meg az újabb stroke. Sosem volt a szavak embere, a ked­ves szavaké végképp nem. Heinrich félórája állt az ab­laknál mozdulatlanul. A lelke mélyén még reménykedett, ahogy a nap is sütött még az épület fölött. Ám tudta, hogy közeleg az a sötét óra, ahogy a völgy felől a viharfelhők. Az ágy végéhez lépett. Az aszott test elveszett a taka­ró alatt. Mikor lett az ő erős, kemény apjából ez a megtört ember? Ő az egyáltalán? Mint­ha egy idegenre nézne. Apja mindig is az volt a számára. Egy makacs zsarnok, aki kor­látok közé szorította a világát. Anya. A maga szabályait ő is felállította. A bigottan vallá­sos asszony szinte gúzsba kö­tötte a dogmáival. De tudott szeretni. Moccanás. Ébredezik? Küzd? Ahhoz nagyon ért. Hány csatát vivtak ők ketten! A sovány kézfejre esett a pil­lantása. Hányszor csapott ez az ököl az asztalra ingerül­ten! Olyankor Heinrich tudta, hogy azt az ütközetet elvesz­tette. Az ágy széléhez merészke­dett és leült. Volt valaha ilyen közel az apjához? Fogta meg így a kezét? Száraz volt, mint a pergamen. Heinrichet meg­lepte saját zokogása. Alig vet­te észre az ujjak rebbenését. Felnézett. A bal szem csukva, az arc élettelen, de a másik szem kék tekintete rezzenés­telenül szegeződött rá. Kö­vette a mozdulatát ahogy kö­zelebb hajolt. Egy szó bukott elő alig érthetően az eltorzult ajkak közül.- Martin...- Az unokádat akarod? - kérdezte Heinrich, de apja ép szeme erélyesen villant. Még itt is, most is, ebben az álla­potban is.- Ma... Martin - küszködött az öreg a szavakkal -, nem a... tied... Az egyik gép hirtelen felvi­sított. Pillanatokon belül rá sem lehetett ismerni a szobá­ra. Hagyta, hogy kitessékel­jék. Letaglózták a történtek. Mi akart ez lenni? Apja a ha­lálos ágyán is újabb éket akart verni közé és felesége közé? Hangosan morajlott az ég. Felhők, amerre a szem ellá­tott, és cikázó villámok. Ki­tört a vihar. Háborgott az ő lelke is. Képes lenne az apja ilyet kitalálni? Hazugsággal az ajkán állni az égi ítélőszék elé? Tény, hogy Heinrich há­zassága nem volt felhőtlenül boldog, de náluk nem volt di­vat a válás. A világ elől elrej­tették a problémáikat. Bármi áron. „Martin nem a tiéd” - ismételte magában egyre apja szavait. Egy pillantás elég volt a kö­zeledő orvosra, és tudta, mit fog hallani. Vége. Arra gon­dolt, hogy haza kell mennie. Látnia kell a fiát. Tudnia kell az igazat! Alig látta az utat a szaka­dó esőben. Az autó csúszkált alatta. Ujjai elfehéredve mar­kolták a volánt. Valami kép­telen módon azt hitte, elég ránéznie a fiára.- Még nincs vége. Utána kell járnom. Bármi áron! B. Az Üveghegyen túl, ahol léteznek csodák... „Más világokba mene­külök, hogy ne kelljen szembenéznem a való­sággal” tollpróba. Szétolvadni a vi­lágot betöltő ködben, amitől semmit se látunk. Porrá zú­zódni a jéggé fagyott szíve­ken. Úgy behunyni a szemem, hogy tudjam, nem nyitom ki többé. Talán egy töltés oldalá­ban fekszem az éjtől véres fü­Töröki Papp Erzsébet Ölelj! Ölelj, míg tart az éjjel, s a távoli messzeség furcsa zenével felénk közeleg. Felettünk a csillagok tűnő fényekként ragyognak, nem tudhatják ők sem, mit hoz a holnap. Ölelj, míg tart az éjjel, minket a sír válasszon el, s ha ott leszek, veled nem félek. Ott érjen majd a halál, ölelő karjaid mélyén, ha nem jön a holnap, így aludjak én. vön. Tücskök ciripelnek, egy kis patak kacag mellettem, mind csak azért, hogy a csilla­gok ránk mosolyogjanak. De mindegy is, hiszen talán csak a takaróm alá bújva rej­tőzködöm a világ éles, min­dent látó tekintete elől. Más világokba menekülök, hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal. A minap például angyal voltam. Hófehér tolláim csil­„... annyit mondanék a Szélnek, köszönöm, hogy elmondta, én is szél vagyok ” TOLLPRÓBA. Néha megállíta­nám a Földet a forgásában. Jó lenne leszállni róla egy kicsit. Megállítani az időt, és várni az időtlenségben. Várni valami megváltó gondolatra, mely újra felemel magához vagy szárnyakat ad. Egyszerre vá­gyom megállni és szárnyalni. A vánszorgást nem bírom. A kevés nem elég, a szürke még üres. Nem találom a leszál­lást jelző gombot, pedig most megnyomnám. Egyszer szerelmes lettem a Napba. De csak úgy, me­net közben. Lassítani sem lassított a Föld a forgásában, én meg nem is kerestem azt az ajtónyitó, leszállást jelző gombot... Egyszerűen csak hagytam, hogy arcomat simo­gassa a melegség. Mert egy­szer szerelmes lettem a Nap­ba, de kiderült, hogy nem a fényébe, a tüze érintett meg. Elengedtem a Napot. lógtak a bágyadt napfényben, és én ezüstös villanásként szeltem ketté a bársonyfelhő­ket. A szél dallamokkal terített be, olyasmit súgott a fülem­be, amit alig tudtam elhinni. Meséket mondott távoli em­berekről, tájakról... talán az Üveghegyen túlról. Ahol az álmok valóra válnak és létez­nek csodák. Aztán egy virágos réten jártam. Felettem kék Aztán - mivel úgysem tud­tam megállítani - szerelmes lettem a Földbe. Hagytam, hogy forgasson körbe és kör­be... Beleszédültem. A Földet is elengedtem, de a leszállást jelző gombot akkor sem lei­volt az ég és nagy, kövér fel­hők úsztak rajta lomhán. Én pedig a puha füvön, mezítláb, kitárt karral pörögtem-forog- tam, míg már a szívem olyan hevesen dobogott, hogy nem is éreztem. A színek összefolytak és zöld illatok kerítettek a hatal­mukba. Tiszta szívből, önfe­ledten kacagtam. Ma... ma nincsenek szár­nyaim. Nem is voltak soha. tem... hát tovább forogtam. Hogy ne nagyon szédüljek, hanyatt feküdtem a földön, és messziről kerestem a Napot, de ekkor esni kezdett... így hát beleszerettem a Víz­be. Mert ő volt az egyetlen, Ma az éjszaka árnyai elől me­nekülök, és arra gondolok, hogy szeretném, ha végre vége lenne. Szeretném tudni, hogy ha behunyom a szemem, többet nem sebzi meg a fény. Szeret­nék nem lenni. S hiába kémlelem a csil­lagokat, nem mosolyognak rám... Talán mert már rájuk sem mosolyog senki... TOMKU KINGA aki a Föld okozta szédületét, a Nap okozta égéseket le tud­ta hűteni. Élveztem, ahogy az arcomat hűti a finom zá­por. Mindig megnevettetett. De már a nagy forgástól nem tudtam, nem bírtam feláll­ni. Csak feküdtem a földön, néztem a Napot, és hagytam, hogy vigasztaljon az eső. Vártam. A nagy várakozás­ban észre sem vettem, hogy mellém heveredett a Szél. Megfogta a kezem. Belém szeretett. Én meg csak néz­tem a Napot, kapaszkodtam a Földbe, és hagytam, hogy Víz az arcom tisztára mossa. A Szél nem szólt, csak feküdt és ott volt. Én sem szóltam hoz­zá. Ha megállíthatnám a Föl­det a forgásában, és leszáll­hatnék egy pillanatra, csak annyit mondanék a Szélnek, köszönöm, hogy elmondta, én is szél vagyok. Ha csak egy percre megállna az idő, a szürke kékké válna, mert el­rugaszkodnék és elszelelnék. Meg kell találnom a leszállást jelző gombot. VASKÓ ILONA BenczikGréta Túlmelegített fröccs Érzelmekkel dúsított palacsinta, piacon vásárolt, akciós ihlet, rosszul művelt metafora, Laci bácsi pedig jobbról kibillent. Leszakadt árcédula a leárazott terméken, üres sörösüveg a turkáló előtti téren, megjátszott szerep, kukacos alma eszménye, két vénember iszik egy ezeréves képen. Jól mulatnak, szépet muzsikálnak, élvezik az életet, melyet ingyen kaptak. Házsártos asszonyok egymással kiabálnak, fiatalok egymással jó nagyot hálnak. Pirosító a kiflin, a zsömlén túl sok púder, észre sem veszi, de a nadrág rajta hal el. Együtt háltak, ma meg imádkoznak, a lány reméli, betegséget nem visz haza. Földest Sándor Hogyan lehet? Minden szó, mely bántó és sírásra késztetett, egy életen át visszhangozza a „Mondd, miért?”-eket. Mert a szív nem érti, hogyan is lehet, hogy az okoz fájdalmat, ki valaha szeretett. Hisz’ neki tudni kell, aszóisegyátkos, szívölő fegyver, melynek oly’ halálos mérvű, gyilkos az ereje, nincs az a megbocsájtás, ami elbírna vele. Néha még... Még felparázslunk néha, még tiszta fénnyel égünk, még egybeolvad gondolatunk, ha néha összeérünk. De az izzó tűz felett már pernyenyomok szállnak, hamvadást jelezve azalkonylobogásnak. Aztán - mivel úgysem tudtam megállítani - szerelmes lettem a Földbe A kevés nem elég, a szürke még üres Az egyik gép hirtelen felvisított... illusztrációk: thinkstock

Next

/
Oldalképek
Tartalom