Kelet-Magyarország, 2015. szeptember (72. évfolyam, 204-229. szám)
2015-09-21 / 221. szám
2015. SZEPTEMBER 21.. HÉTFŐ 4 Tolipróba Pagonyi Szabó János A tarka ősz Készülget lassan a Nyár is, vele tart millió madár. Ritkul a hangos majális, levél hull, üres a határ. Beássák maguk a békák, gólyaraj magasan repül. Játékos, cikázó fecskék csevegni, a drótokra ül. Tobzódik már a tarka ősz, színes ruhába öltözik. Hívó hangra figyel az őz, s anyjától messze költözik. Vánnyadó, kurta nappal után korán gyúlnak csillagfények. Árnyéka követi csupán, s hosszúra nyújtózik éjjel. Bujkál a Hold... indul a srác, libbenő függönyön beles... Párjára lel az árva lány, hajnalig marad a becses. Űrömtáncot jár az utcán, hogy elindul tőle haza. Köd szitálgat lázas arcán, s várható december hava. Szabó Marcell Nem vagyok sokkal másabb nálad Nem vagyok sokkal másabb nálad, csak ritkán látsz ilyet. Nem tudom, lehet a világ hibája, de az is lehet, hogy a tied. Mindent ugyanannak látok, csak van egy régi eszközöm. Én is folyton csodát várok, de én egy barlangban rejtőzöm. Míg te a szép villádban arany villáddal reggelizel, én a napomat őszinte imával, és koszos kézzel kezdem. De én is tudom, mi folyik kint, és ezért nem is vágyom oda. Csak hallom, mindig óva int, ez is biztos Isten dolga... Talán ugyanazt mondom, mint te, csak te máshogy fogalmazol. Másképp érzek dolgokat, mert itt benn ezekkel a sorokkal magam oltalmazom. Nem vagyok sokkal másabb nálad, csak ritkán hallasz ilyet. Nem tudom, megtalált-e lelkem tanyája, de ez a vers már a mienk. Vers mindenkinek, de elsőként nekünk SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG. Vége van a nyárnak, (hamarosan) hűvös szelek járnak, nagy bánata van a tollpróbás firkásznak. Szeretne tördelni, verset olvasgatni, de az alkotások nem akarnak jönni. Kapkod fűhöz-fához, fűzfapoétához, szól az íróhoz, kezdő rímbányászhoz: túrjanak mélyen az asztalfiókba, hátha akad ottan használható próza! Ne legyenek restek, küldjék csak el bátran, ígérjük, nem végzi egy sem a kukában! Villámpostaládánk éhezik a szépre, ímélezzék el a következő címre: alexandra.csaki@ kelet.hu. Mint azt már tudjuk, rég fontos a mérték, a kevesebb néha több - évszázados érték. Gondoljanak arra, ez „csak” újság, nem regény, a tömörség itt a legnagyobb erény. Számolják meg jól, mennyi a leütés, 3500 a maximális, és (!) innentől kezdve nincsenek szabályok, írjanak nekünk fiúk, cserfes lányok, reszkető kezű, kedves nagymamák, s erős szívű, bátor, mosolygós nagypapák. km KELET Tudni kell - bármi áron! „Mikor lett az ő erős, kemény apjából ez a megtört ember? Ő az egyáltalán?” tollpróba. Mintha a lelkiállapotát akarta volna másolni a kinti időjárás. A hegyoldalban épült klinika fölött még sütött a nap, de a völgyben a házakra már sűrű felhők vetettek árnyékot. Nehezen cipelték terhüket. Mire felkapaszkodnak a hegyre, úgy fogja őket nyomasztani a rengeteg vízpára, ahogy Heinrich vállát nyomták a gondok. A felhők kirázhatják terhüket, az ember olykor hordozni kénytelen egy életen át. A némaságot az ágyon fekvő emberi roncsra kapcsolt gépek pittyegése enyhítette. Akkor is ez lett volna a klinika legcsendesebb szobája, ha a beteg magánál van, és a beszédközpontját sem tépázza meg az újabb stroke. Sosem volt a szavak embere, a kedves szavaké végképp nem. Heinrich félórája állt az ablaknál mozdulatlanul. A lelke mélyén még reménykedett, ahogy a nap is sütött még az épület fölött. Ám tudta, hogy közeleg az a sötét óra, ahogy a völgy felől a viharfelhők. Az ágy végéhez lépett. Az aszott test elveszett a takaró alatt. Mikor lett az ő erős, kemény apjából ez a megtört ember? Ő az egyáltalán? Mintha egy idegenre nézne. Apja mindig is az volt a számára. Egy makacs zsarnok, aki korlátok közé szorította a világát. Anya. A maga szabályait ő is felállította. A bigottan vallásos asszony szinte gúzsba kötötte a dogmáival. De tudott szeretni. Moccanás. Ébredezik? Küzd? Ahhoz nagyon ért. Hány csatát vivtak ők ketten! A sovány kézfejre esett a pillantása. Hányszor csapott ez az ököl az asztalra ingerülten! Olyankor Heinrich tudta, hogy azt az ütközetet elvesztette. Az ágy széléhez merészkedett és leült. Volt valaha ilyen közel az apjához? Fogta meg így a kezét? Száraz volt, mint a pergamen. Heinrichet meglepte saját zokogása. Alig vette észre az ujjak rebbenését. Felnézett. A bal szem csukva, az arc élettelen, de a másik szem kék tekintete rezzenéstelenül szegeződött rá. Követte a mozdulatát ahogy közelebb hajolt. Egy szó bukott elő alig érthetően az eltorzult ajkak közül.- Martin...- Az unokádat akarod? - kérdezte Heinrich, de apja ép szeme erélyesen villant. Még itt is, most is, ebben az állapotban is.- Ma... Martin - küszködött az öreg a szavakkal -, nem a... tied... Az egyik gép hirtelen felvisított. Pillanatokon belül rá sem lehetett ismerni a szobára. Hagyta, hogy kitessékeljék. Letaglózták a történtek. Mi akart ez lenni? Apja a halálos ágyán is újabb éket akart verni közé és felesége közé? Hangosan morajlott az ég. Felhők, amerre a szem ellátott, és cikázó villámok. Kitört a vihar. Háborgott az ő lelke is. Képes lenne az apja ilyet kitalálni? Hazugsággal az ajkán állni az égi ítélőszék elé? Tény, hogy Heinrich házassága nem volt felhőtlenül boldog, de náluk nem volt divat a válás. A világ elől elrejtették a problémáikat. Bármi áron. „Martin nem a tiéd” - ismételte magában egyre apja szavait. Egy pillantás elég volt a közeledő orvosra, és tudta, mit fog hallani. Vége. Arra gondolt, hogy haza kell mennie. Látnia kell a fiát. Tudnia kell az igazat! Alig látta az utat a szakadó esőben. Az autó csúszkált alatta. Ujjai elfehéredve markolták a volánt. Valami képtelen módon azt hitte, elég ránéznie a fiára.- Még nincs vége. Utána kell járnom. Bármi áron! B. Az Üveghegyen túl, ahol léteznek csodák... „Más világokba menekülök, hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal” tollpróba. Szétolvadni a világot betöltő ködben, amitől semmit se látunk. Porrá zúzódni a jéggé fagyott szíveken. Úgy behunyni a szemem, hogy tudjam, nem nyitom ki többé. Talán egy töltés oldalában fekszem az éjtől véres füTöröki Papp Erzsébet Ölelj! Ölelj, míg tart az éjjel, s a távoli messzeség furcsa zenével felénk közeleg. Felettünk a csillagok tűnő fényekként ragyognak, nem tudhatják ők sem, mit hoz a holnap. Ölelj, míg tart az éjjel, minket a sír válasszon el, s ha ott leszek, veled nem félek. Ott érjen majd a halál, ölelő karjaid mélyén, ha nem jön a holnap, így aludjak én. vön. Tücskök ciripelnek, egy kis patak kacag mellettem, mind csak azért, hogy a csillagok ránk mosolyogjanak. De mindegy is, hiszen talán csak a takaróm alá bújva rejtőzködöm a világ éles, mindent látó tekintete elől. Más világokba menekülök, hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal. A minap például angyal voltam. Hófehér tolláim csil„... annyit mondanék a Szélnek, köszönöm, hogy elmondta, én is szél vagyok ” TOLLPRÓBA. Néha megállítanám a Földet a forgásában. Jó lenne leszállni róla egy kicsit. Megállítani az időt, és várni az időtlenségben. Várni valami megváltó gondolatra, mely újra felemel magához vagy szárnyakat ad. Egyszerre vágyom megállni és szárnyalni. A vánszorgást nem bírom. A kevés nem elég, a szürke még üres. Nem találom a leszállást jelző gombot, pedig most megnyomnám. Egyszer szerelmes lettem a Napba. De csak úgy, menet közben. Lassítani sem lassított a Föld a forgásában, én meg nem is kerestem azt az ajtónyitó, leszállást jelző gombot... Egyszerűen csak hagytam, hogy arcomat simogassa a melegség. Mert egyszer szerelmes lettem a Napba, de kiderült, hogy nem a fényébe, a tüze érintett meg. Elengedtem a Napot. lógtak a bágyadt napfényben, és én ezüstös villanásként szeltem ketté a bársonyfelhőket. A szél dallamokkal terített be, olyasmit súgott a fülembe, amit alig tudtam elhinni. Meséket mondott távoli emberekről, tájakról... talán az Üveghegyen túlról. Ahol az álmok valóra válnak és léteznek csodák. Aztán egy virágos réten jártam. Felettem kék Aztán - mivel úgysem tudtam megállítani - szerelmes lettem a Földbe. Hagytam, hogy forgasson körbe és körbe... Beleszédültem. A Földet is elengedtem, de a leszállást jelző gombot akkor sem leivolt az ég és nagy, kövér felhők úsztak rajta lomhán. Én pedig a puha füvön, mezítláb, kitárt karral pörögtem-forog- tam, míg már a szívem olyan hevesen dobogott, hogy nem is éreztem. A színek összefolytak és zöld illatok kerítettek a hatalmukba. Tiszta szívből, önfeledten kacagtam. Ma... ma nincsenek szárnyaim. Nem is voltak soha. tem... hát tovább forogtam. Hogy ne nagyon szédüljek, hanyatt feküdtem a földön, és messziről kerestem a Napot, de ekkor esni kezdett... így hát beleszerettem a Vízbe. Mert ő volt az egyetlen, Ma az éjszaka árnyai elől menekülök, és arra gondolok, hogy szeretném, ha végre vége lenne. Szeretném tudni, hogy ha behunyom a szemem, többet nem sebzi meg a fény. Szeretnék nem lenni. S hiába kémlelem a csillagokat, nem mosolyognak rám... Talán mert már rájuk sem mosolyog senki... TOMKU KINGA aki a Föld okozta szédületét, a Nap okozta égéseket le tudta hűteni. Élveztem, ahogy az arcomat hűti a finom zápor. Mindig megnevettetett. De már a nagy forgástól nem tudtam, nem bírtam felállni. Csak feküdtem a földön, néztem a Napot, és hagytam, hogy vigasztaljon az eső. Vártam. A nagy várakozásban észre sem vettem, hogy mellém heveredett a Szél. Megfogta a kezem. Belém szeretett. Én meg csak néztem a Napot, kapaszkodtam a Földbe, és hagytam, hogy Víz az arcom tisztára mossa. A Szél nem szólt, csak feküdt és ott volt. Én sem szóltam hozzá. Ha megállíthatnám a Földet a forgásában, és leszállhatnék egy pillanatra, csak annyit mondanék a Szélnek, köszönöm, hogy elmondta, én is szél vagyok. Ha csak egy percre megállna az idő, a szürke kékké válna, mert elrugaszkodnék és elszelelnék. Meg kell találnom a leszállást jelző gombot. VASKÓ ILONA BenczikGréta Túlmelegített fröccs Érzelmekkel dúsított palacsinta, piacon vásárolt, akciós ihlet, rosszul művelt metafora, Laci bácsi pedig jobbról kibillent. Leszakadt árcédula a leárazott terméken, üres sörösüveg a turkáló előtti téren, megjátszott szerep, kukacos alma eszménye, két vénember iszik egy ezeréves képen. Jól mulatnak, szépet muzsikálnak, élvezik az életet, melyet ingyen kaptak. Házsártos asszonyok egymással kiabálnak, fiatalok egymással jó nagyot hálnak. Pirosító a kiflin, a zsömlén túl sok púder, észre sem veszi, de a nadrág rajta hal el. Együtt háltak, ma meg imádkoznak, a lány reméli, betegséget nem visz haza. Földest Sándor Hogyan lehet? Minden szó, mely bántó és sírásra késztetett, egy életen át visszhangozza a „Mondd, miért?”-eket. Mert a szív nem érti, hogyan is lehet, hogy az okoz fájdalmat, ki valaha szeretett. Hisz’ neki tudni kell, aszóisegyátkos, szívölő fegyver, melynek oly’ halálos mérvű, gyilkos az ereje, nincs az a megbocsájtás, ami elbírna vele. Néha még... Még felparázslunk néha, még tiszta fénnyel égünk, még egybeolvad gondolatunk, ha néha összeérünk. De az izzó tűz felett már pernyenyomok szállnak, hamvadást jelezve azalkonylobogásnak. Aztán - mivel úgysem tudtam megállítani - szerelmes lettem a Földbe A kevés nem elég, a szürke még üres Az egyik gép hirtelen felvisított... illusztrációk: thinkstock
