Kelet Magyarország, 2015. április (72. évfolyam, 77-101. szám)
2015-04-11 / 85. szám
2015. ÁPRILIS 11., SZOMBAT KELET Az öreg könyv halk sóhaja A gerince ropogott, a lapjai susogtak, s a téli hideg mintha eltűnt volna a semmiben. TOLLPRÓBA. A téli fagy utolsó erejével csikorgatta meg a padlás gerendáit. Meg-meg- erősödő széllel támadt, bebújva minden zugba, hogy még a porcicák is vacogva hön- görödtek egymáshoz. Az öreg diófa szekrény is recsegett, ropogott, s ahogy megimbolygott, a tetejéről leesett egy könyv. Nagy puffanással hullt a padlóra, s kinyílt. Mintha a téli szél is megijedt volna, nyomban eliszkolt, s néma csend borult a limlomokra. A könyv pedig ott pihent mozdulatlan. A copfos baba odaballagott halkan, félénken.- Na, mit látsz? - érdeklődött a félfülű műanyag kosár.- Képeket - válaszolt a baba, fel sem nézve, úgy elmerült a könyv nézegetésében. Ekkor a félfülű műanyag kosár is odagurult, s a többiek is követték. A könyv alig hallhatóan felsóhajtott, s lapozott.- Tetszik? - kérdezte a copfos babát, de az az ijedtségtől hirtelen válaszolni sem tudott. Az öreg könyv igazából egy képes album volt, megsárgult, fakó lapokkal, itt-ott megszakadt képekkel.- Érdekes - szögezte le száraz tényként a görbe ruhafogas. Túl magas volt, hogy tisztán lássa a képeket, csak formákat, körvonalakat tudott kivenni. Igazából egy képes album volt, megsárgult, fakó lapokkal, itt-ott megszakadt képekkel illusztrációk: thinkstock j j „ 7 ,&** V, •- k" v . •% -> «. h V- "-N \ ;- Nagyon szép! - válaszolt végre a copfos baba- Boldogok! - jegyezte meg csodálkozva a csorba kancsó.- Miért boldogok mindegyiken? A könyv ismét sóhajtott, s egy másik lapot mutatott.- Talán azért - kezdte fáradt, halk hangon -, mert a szomorú dolgokat nem érdemes megörökíteni. Amikor viszont valami szép dolog történik az emberekkel, szeretnének rá sokáig emlékezni.- Akkor most miért vagy itt •a padláson? - kérdezte a kopott falovacska szomorúan.- Miért nem vagy lent a többi könyvek között, féltve, óvva, időnként elővéve, fellapozva? Miért hagyják, hogy megkopjon a borítód, s tönkremenjen minden kincsed? Talán már nem akarnak emlékezni a boldogságra?!- Nem - sóhajtott lapozva ismét a könyv. - Nem erről van szó. Az évek telnek, az emberek öregszenek, s új generáció cseperedik fel, akik már nem ismerik a képek szereplőit, vagy saját albumot nézegetnek. Akárhogy is alakul az élet, valamikor valakinek fontosak voltak ezek a képek. Azzal az öreg könyv ismét sóhajtott egy mélyet, s becsukódott. A copfos baba némi szomorúságot érzett a hangjában.- Mesélnél róluk? - kérdezte halkan. Az öreg könyv csodálkozva nézett körbe.- Tényleg érdekel? - kérdezte bizonytalanul, de válasz helyett csak kíváncsi tekinteteket kapott.- Hát jól van - sóhajtotta érdes, mély hangján, s kinyílt az első oldalon. A gerince ropogott, a lapjai susogtak, s a téli hideg mintha eltűnt volna a semmiben. Helyette vidámság költözött a padlásra, s ahogy a történeteket hallgatták az egyes képekről, mintha a boldogság meleg fuvallata ölelte volna körbe őket, s az öreg könyv is mintha megfiatalodott volna. Mindenki igyekezett elképzelni, megismerni a képek szereplőit, s velük együtt átélni az élményeket. Az öreg könyv szívébe ismét öröm költözött, s ahogy mesélt a megfakult képekről, eltűnt a szomorúság a hangjából. Öreg, sárga lapjai újra visszaadtak egy kis boldogságot a világnak. TÖRÖKIPAPP ERZSÉBET Bessenyeiire Zita: Mélykék Átszőtte a Hold az est homály-leikét, kékesszürke színnel locsolgatta fényét, didergő könnyével gyógyította szívét, mélabús éjszakák őszi, nedves kékjét. Hold fénye simogat, átkarol, elringat, elsirat, megnyugtat, megcsókol, elaltat, csendben rám nehezül, kék fénnyel betakar, vigyázó csillaggal körbezár fényporral. hitelt adó, esti csendet várva, visszatérni újra a régmúlt boldogságba, de őszkönnye rádermedt a hajnali tájra, fekete éjszakák fehér mámorára, színes falevelek elsárgult harmattal hullanak rozsdásan, békés alázattal. Igéző szemével hat a mély lélekre, betereli lelkem, vissza, a helyére, szeretem a Holdnak színpompás kék színét, előhozza álmom igazi reményét. Vágyakozva, nyugodt szívvel várva, áldásért kiáltva, könyörögni állva, Pagonyi Szabó János: Költő! Ha írod... Költő! Ha írod a versedet, A lírák húrjai zengjenek. Tintád hadd éljen tollad hegyén, Szántson papírod végtelenén. Mondat-barázdák rengetege: Szellemiséget vessél bele. Vetés, ha termőtalajt fogott, Csak értő módon ápolhatod! Termésed úgy lehet biztató: Szavaid forrása tiszta tó... Táplálják hitük, s magvaid Szivárvány-ívelő napjait. Beérve, aratni kezdheted, Ha értők szavalják el neked. Ha szellemiséged záloga: Növekvő olvasók tábora. Mielőtt megírnád versedet, Mint rangos elődök, mesterek: Mérd föl Olümposz magaslatát: Lelkedet alázat hassa át! © Jeanette Winterson gondolata A széppróza és a vers gyógyír, orvosság. A valóság előidézte szakadást gyógyítja a képzelet szövetén. Az öntudatlanság békéje Az álom még messze járt, csak a fáradtság forgolódott üresen, tétován az ágyban. tollpróba. Először csak az utcákat kebelezte be, a járdák repedéseit, a naplemente óvatlan kezéből elgurult napsugarakat, a fák összebújó, didergő ágait. Aztán felkúszott a házak falán, beszivárgott a lépcsőházakba, be az ajtók rése alatt, mígnem láthatatlanul kikönyökölt az ablakok fényes üvegszemén is. Úgy járt észrevétlen a megfáradt tekintetek között, a lámpafény melegében, mintha nem lenne több egy félbehagyott mozdulatnál, egy megkezdett, de soha be nem fejezett mondatnál. Meglapult a szőnyeg ráncai alatt, a függöny szelíd hullámaiban. Nem látták meg őt, nem érezték a jelenlétét, nem tudta senki, hogy már majdnem, majdnem megérkezett. A régen elmondott szavak nyughatatlanul tovább csengtek a kiüresedett magányban, tovább vívták néma harcaik. Az álom még messze járt, csak a fáradtság forgolódott üresen, tétován az ágyban. A szempillák meg-megremeg- tek, így hívták, várták az öntudatlanság csendes békéjét. Akkor már ott járt a hálószobák ajtajában. Nem kopogott, nem dörömbölt, nem kérte, hogy bocsássák be. Csak szelíden, mintha máshogy nem is lehetne, egyszerűen megérkezett. TOMKU KINGA © ATollpróba-oldalon megjelenő verseket, novellákat, rövid történeteket elolvashatják a www.kelet.hu weboldalon is. Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? NYÍREGYHÁZA. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Szeretnéd, ha mások is elolvasnák, amit papírra vetsz? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor a Kelet-Magyarország Tollpróba-oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakteres terjedelemben) az alexandra.csaki@ke- let.hu e-mail címre. km Lőrincz Andrea Régi gondolatok Minden olyan más, Ha jobban megnézem, Úgy változnak az idők, Mint a festő kezében Az ecset, ami mindig más tájat fest. Más a szín, mint ahogy mások az emberek, Régi idők ünnepei már rég odavesztek. Hiába az imádság, ami ajkunkat elhagyja, • Semmibe veszett gondolatok, És keserű ránc ülepszik megfáradt arcunkra. Elveszett az idő és benne mi is tűnőfélben, De mosolyogva éljük a jelent, mi vezet a jövőbe. Régi gondolatok, merre barangoltok? Vagy az idő rögös útján Valahol lemaradtatok? Csak tűnődve állok, Két szemem könnyes, Nincsen már erőm, így továbbállok csendben. Kvízmegfejtés A településnek 1341-től 1910-ig vámszedésl joga volt. c) Vámosatya Megtanultam megszeretni a hirtelen halált. Becsülni kezdtem, hogy milyen kegyes. tollpróba. Éjjel a falnak fordultam, mint régen, gyermekkoromban. Homlokomat a hideg vakolathoz hajtottam, lehunytam a szemem. Féltem. Mint régen. Ott. Gyermekkoromban. Csörög a telefonom. Az otthonból hívnak, anyám megint elesett. Minden újabb esése valósabbá teszi bennem a rettegést az elmúlástól. Az ő elmúlásától. Pedig az én anyám egykor valódi forradalmár volt. De kemény és zsarnoki is tudott lenni. Az én anyám most valahol egy folyosón megint elesett. Nem tudom megszokni ezt, ahogy a hirtelen feltörő, nehéz sóhajait sem. Megrémít. A napi energiaszükségletem megnövekedett. Kell, hogy ne lássa senki, hogy azt láttassam, amit látni akarnak. Nehéz öltözetté vált mostanra a vidámság. Elvégzem a munkámat, mert ezek a szabályos ismétlődő szakaszok legalább adnak egy-egy olyan pillanatot, amikor nem gondolok az elmúlásra és nem félek. Néha mégis tolakodást érzek a gyomorszájamban. Fullasztó a sok feltörni kívánkozó érzelem. Még van az a sóhaj, mellyel vissza lehet kényszeríteni a mélybe... Harminc évig nem is találkoztam a halállal. Azt sem tudtam, mit jelent elmúlni. Dédanyám temetésén jártam utoljára, tán négyéves koromban. Úgy döntött, nem ébred fel többet a mindennapi munkák hosszú sorára. A kapát megtakarítva hagyta a sufniban. Az ágya mellett a pohár víz érintetlen maradt. Apám még felköszöntött harmincadik születésnapomon. Egy tavaszi reggelen, miután lefőzte anyámnak a kávét és bevitte neki az ágyba - mint ahogyan azt minden reggel megtette -, visszafeküdt Néha látom szembejönni velem... és meghalt. A szétpattanó ér, mely elborította apám agyát, vörös szőnyeget terített, ajtót nyitott a hozzánk betoppanó halálnak. Még kalapot sem emelt, még be sem mutatkozott, csak jött és vitte. Szidtam és átkoztam ezt a hirtelenséget, kerestem, kutattam apámat minden mozdulatomban, a bátyáméiban. Évekig megálltam hátvakarás közben. Apa is így vakarta. De megtanultam megszeretni a hirtelen halált. Becsülni kezdtem, hogy milyen kegyes. Akit elvitt, nem szenvedett. Anyámra nézve egy másfajta elmúlást látok, olyat, amely felemészti a testet. Még beszélgetünk. Az új vízforraló, amit kért, márt ott lapul a kocsim csomagtartójában. Még minden hétvégén megkapom a listát, hogy mit kell vásárolnom, ha megyek hozzá. Szeretem ezeket a vásárlásokat. Olyan, mint amikor nagyon régen a tenyerembe nyomott egy marék aprót, és átszalaj- tott a két házzal távolabb lévő Zsuzsika nénihez a boltba. Hozzál két tejet és egy cukrot, mondta, én meg nagylánynak éreztem magam. Mostanában pedig kislánynak érzem magam ilyenkor, mert végre megint utasít valamire. Néha látom szembejönni velem az utcán. Én az óvoda kerítésén egy botot húzok, és ő mosolyogva, könnyű léptekkel szalad felém. Megölelem. De anyám most meztelen. Megölelem, hogy kiemeljem a kádból. Magam is majdnem meztelen vagyok, hiszen be kell szállnom mellé, mert nem bírom el másként. Nem látom már a könnyű léptű anyámat, eltűnőben van ebben a hirtelen jött tavaszban. Homlokomat inkább a falnak szorítom, és nem érdekel már semmi. Lehunyom a szemem. VASKÓ ILONA
