Kelet-Magyarország, 2015. január (72. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-05 / 3. szám
2015. JANUÁR 5., HÉTFŐ KELET A mesék varázslatos világában kevesebben mehetnek be a magyar-finnre... Logikus, nem? Ötvenezer tomboló, a Himnuszunkat őrjöngve kifütyülő, a magyarokat provokáló román csak kétezer eurónyival követett el nagyobb bűnt, mint ezerötszáz, emberi méltóságában megsértett, négyszeri, az alsóruházatot is érintő motozáson is átesett - és nyilván azért a hangját kieresztő - vendégszurkoló. Voltam világszép nádszál- kisasszony, Hüvelyk Panna, Kolontos Palkó, Többsincs királyfi, rút kiskacsa, ólomkatona és Holle anyó is. Kicseleztem az ördögöt, legyőztem a sárkányt, megtréfáltam a királyt, eljött értem a királyfi és bejártam az Óperenciás tengeren túl minden szegletét. Belebújtam a mesebirodalom valamennyi szereplőjének a bőrébe, s rendíthetetlenül hittem, hogy a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, sőt a fele királyságot is. A kis gyufaárus lány sorsa már figyelmeztetett arra, nem csak a rosszaknak jut tragikus sors. Az élet nem mese, olykor (szerencsés esetben) meseszerű történés. Színes történeteket imádó gyerekből lettem betűfaló felnőtté. Egyetlen dologban azonban nem ingathatott meg semmi, még a valóság sem, hogy az igazság mindig kiderül, ahogy nem maradhat titokban az árulás, csalás és intrika sem, s nem a megszerezhető koronáért kell jónak lenni, érteni, átérezni mások életét, fájdalmát, botlásait és sikereit. Hihetetlenül szegény lennék Benedek Elek, Andersen vagy a Grimm testvérek elkápráztató, édes, bús, megható, elvarázsoló fantáziavilága nélkül, mert ha ismerjük is a valóságot, jó hinni, s ismét átlényegülni hőssé, egy olyan (nem) létező világban, ahol újra értelmet nyer és tartalommal telik meg a jó, a szeretet, a barátság és a bölcsesség fogalma. Ezt az élményt minden gyermeknek át kell élni, hogy ne egy mesevilágban létezve, de szárnyaló képzelettel élje túl a való világot! monika.bednarik@kelet.hu Valamiről majdnem megfeledkeztem. Az UEFA azt is felrótta nekünk, hogy játékosaink öt sárga lapot is kaptak. Ja, kérem, ezek után még legyünk hálásak, hogy a jövő évi románok elleni visszavágót nem kell megint zárt kapuk mögött rendeznünk... tibor.bodnar@kelet.hu Marihuána: legalizálni vagy sem? | Lehet, hogy a következő kijelentésem miatt sokaknak nem leszek szimpatikus, de vállalom, mert vannak érveim, melyek mellette szólnak: támogatom a marihuána legalizálását. I -.1 ' .1 • A törvényhozók több nyugati országban fejet hajtottak már az orvostudomány előtt, mely bebizonyította, hogy a fű csökkenti a fájdalmat, a daganatos betegek kezelésével járó mellékhatásokat, megnyugtat, a legújabb kutatások szerint pedig a pattanásokat is eltünteti. Az orvosi marihuána - ami természetes, nem tartalmaz szintetikus anyagokat- kiválthatná a fájdalomcsillapítókat, amelyek nagy része roncsolja a májat és a vesét. Nem misztifikálpm túl, a rákot nem gyógyítja, de megkönnyíti a kemoterápiások életét, sőt, azokét is, akiknek már ez az agresszív beavatkozás sem használ. Jegyzet Dankó Mihály Nem éltek hiába Ha az ember elér egy bizonyos kort, óhatatlanul egyre többször gondol az elmúlásra. Mert sehogy sincs jól kitalálva ez a dolog. Élünk és meghalunk. De miért? Örök kérdés, örök rejtély. Azóta kutatja az okot, az okozatokat az első ember, mióta tudatára ébredt ennek a csodának és fájdalomnak. Sok mindent hívott támaszul, hogy legyőzze félelmét. Vallások, eszmék, dogmák, tudományok nyújtanak utat, segít a hit, de tény: aki elment, tovább már csak az emlékezetünkben, a szívünkben él. A fájdalom, a gyötrelem különösen akkor erős, ha közvetlen hozzátartozónktól kell végső búcsút vennünk. Mi itt maradunk. Hitetlenkedünk, hogy ez megtörténhet. Emlékeket idézünk, összeszoruló szívvel jutnak eszünkbe az együtt töltött évek, s ott motoszkál lelkünk mélyén a kérdés: mindent megtettünk? Melyik kívánságát lehetett volna még teljesíteni? Nem bántottuk meg egy-egy rosszul megfogalmazott szóval? Mi segít? A méltó gyász mellett a tőlük tanultak megerősítése, azon értékek elraktározása, melyeket ők adományoztak nekünk - így nyerhet bizonyságot, hogy nem éltek hiába. Amíg létezünk, mindig itt lesznek velünk, ha nem is fizikai valóságukban, de segítenek lélekben, megóvnak, irányt mutatnak, erőt adnak, hogy méltók legyünk mi is a végső megmérettetésnél. S ha rohanunk is, ha agyunkat, szívünket megbénítják a hétköznapi gondok, legalább ilyenkor, október végén álljunk meg egy sóhajra, egy fohászra. A virág, a gyertyák apró lángja idézze meg a sírban nyugvót. S jusson eszünkbe, mi a dolgunk, mit kell másként tennünk, hogy az utunkon felemelt fejjel végig tudjunk menni, mert a gránit sírkövek is elporladnak egyszer. Ilyen a mi sárgaságunk Ha ezért sem kapnak zárt kaput, akkor semmiért - állapítottam meg az október ll-ei román-magyar Euró- pa-bajnoki-selejtező alatt, miközben hanggránát- és petárdarobbantástól volt zajos a televíziós közvetítés és a rendőrség is gyakorta betört a román szurkolók közé a bukaresti Nemzeti Stadionban. Ehhez képest íme az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) „szigorú” ítélete: 32 ezer eurós pénzbüntetés és némi szektorbezárás. De van tovább is, hiszen a magyarok is kaptak 30 ezres megrovást és mintegy 2500 nézővel Pozitív tulajdonságai közé sorolnám még, hogy beszívott fiatalokhoz még nem kellett soha rendőrt hívni, ellentétben azokkal, akik néhány sörtől és felestől erősre isszák magukat, hőzöngenek, kárt tesznek magukban és másokban. A négy fal között tütükéző és a családjukat kékre-zöldre verő apukákról már nem is beszélve. Nem mondom, hogy átmenet nélkül írják alá a politikusaink a fű legalizálását, mert arra még nem vagyunk felkészülve - pontosan a felelőtlen kölykök miatt. Az orvosi vényre kapható marihuánára azonban nagy szükség lenne, már csak azért is, mert rosszindulatú daganatos megbetegedésekben a világelsők között állunk. Persze, ezek csak ideák, hiszen mihez kezdenének akkor a gyógyszergyártó cégek? A lélek fájdalmának enyhítésére mondjuk tömhetnének egy pipát... alexandra.csaki@kelet.hu mihaly.danko@kelet.hu Szabályokon innen és túl Ha én egy jótékonykodó szervezet lennék, bizony kitennék néhány gyűjtőt a közterületi ételosztás helyszínén, s minden delikvensnek felhívnám a figyelmét a porció átadásakor: a használt műanyag tányért, evőeszközt papírszalvétástól legyenek szívesek bedobni a szemetesekbe, melyeket az akció végén elviszünk. Ám ha azt tapasztalnám, hogy a terep minden osztást követően mégis úgy fest, mint tájkép csata után, akkor meg gondoskodnék a szemét összeszed(et)éséről, netán némi repeta kilátásba helyezésével. Hát, ez lehetne az a megoldás, ami nem bő- szítené a környéken lakókat, akik minden egyes ilyen - egyébként nemes - cselekedet másnapján bosszúsan takarítják el az ablakuk alá, netán szándékosan a bokraik közzé hajigáit, ételmaradé- kos eszcájgot. Arról nem beszélve, hogy ez a fantáziámban fogant megoldás az együttélés elemi szabályainak is megfelelne... Apropó, szabályok. Az egyik belvárosi közlekedési lámpánál jól öltözött fiatal anyuka, kislányát kézen fogva „ónezsenír” húz át a piroson. Hallom a gyereket: „De anya- aa! Az iskolában azt tanultuk, ha a lámpa piros, elindulni tilos! Ez a szabály!”. Mire az anyja (a köznevelők nehezen elért eredményét földig rombolva): „Mit érdekelnek engem a szabályok!?” Az eset után felmerül a kérdés: az emberi együttélés írott s íratlan szabályainak betartása terén akkor mit várhatunk el az ingyenkonyhára sereglő, az egész k... világra dühös lecsúszottaktól? Nos, mivel a törvénykövetők tábora úgy tűnik, ritkul, nincs más megoldás, mint magunkon kezdve, s másokkal is betartatni a szabályokat. Egyébként pokollá lesz az életünk. bela.galambos@kelet.hu Jegyzet Nyéki Zsolt Üzentek a választók Maratoninak bizonyult ez az év a politika mezején versenyzőknek: az elmúlt bő fél esztendőben a hatalmát közvetve gyakorló nép képviselőket delegált a nemzeti és az uniós parlamentbe, most hétvégén pedig eldőlt, hogy a helyi önkormányzatokban kiket ruház fel döntési jogkörrel az elkövetkező öt évre. Az eredmény tükrében vesztesnek és győztesnek egyaránt érdemes leltárt készítenie - persze, hogy milyen relatív módon lehet értékelni egy szereplést, főleg egy csúfos kudarcot, arról az év eddigi választásait követő (olykor vicc kategóriába hajló) reagálásokból már képet nyerhettünk. A sorok rendezése most kötelező feladat, függetlenül az elért eredménytől. A vesztes oldalon át kell gondolni azt, miért nem sikerült elnyerni a szavazók bizalmát, s hol keresendő a kudarc oka - programban, taktikában, netán személyekben? Különösen a kampány hevében mutatkozott meg, hogy ki képes a higgadt és hiteles érvelésre, s ki az, aki szakmai felkészültségben, emberi kvalitásokban komoly hiányokkal küzd. Ha van kellő bátorság ennek mérlegeléséhez, az sokat lendíthet a jobb sorsra, ígéretesebb politikai karrierre érdemes társakon. A kampány a győztes oldal Achil- les-sarkát is megmutatta, és vétek lenne nem megvizsgálni azt, hogy a felmerült kritikák közül melyek azok, amelyek valós hibákra utaltak - olyanokra, amelyekért legközelebb talán büntetnek a szavazók. Fontos, hogy a megválasztott képviselő se öt év múlva keresse meg legközelebb a választópolgárait - ha a szavazatukat kérve meg tudta szólítani őket, akkor tegye meg ciklus közben is, kérdezze meg, hogyan teheti szebbé, nyu- godtabbá hétköznapjaikat. Különös, érdekes színt hoztak az önkormányzati választásokon váratlanul, mondhatni a semmiből felbukkanok - no de hát maratoni versenyt nem lehet úgy megnyerni, hogy valaki a célegyenes előtti kanyarban próbál beállni a mezőnybe. Nem fair, és a közönség sem vevő az ilyen próbálkozásra - s ezen nem segítenek vélt, valós vagy remélt mecénások sem a háttérből. Különös, érdekes színt hoztak az ön- kormányzati választásokon váratlanul, mondhatni a semmiből felbukkanok. Nem árt tudni azt is, hogy a kudarcért vállalt felelősség olyan erény, amely szimpátiát ébreszt - aki ezt fel- és elismeri, az hosszabb távon teremt esélyt saját magának a folytatáshoz. Azt is láthattuk ebben az évben, hogyan szigetelődnek el szép csöndben (olykor épp ellenkezőleg: bántó harsánysággal) azok, akik a gyenge szereplésért kizárólag másokat okolnak: a választókat, a médiát vagy az egész társadalmat kárhoztatják, s válnak rögeszméjük rabjaivá. Rájuk az eszmélés vagy a meg nem értettség örök fájdalma vár - de addig is jó munkát mindenkinek, aki a közjóra, a köz szolgálatára esküdött fel, és a választók bizalmát is elnyerte ehhez! zsolt.nyeki@kelet.hu Szőnyegre kerül A magyar nyelv igerendszere természeténél fogva aktív. Magyarán: annak az igének, mely cselekvést, bármiféle aktivitást fejez ki, nincs természetes - csak idegen nyelvek hatására ráerőltetett - passzív formája. Régi nyelvbetegség ez, hiszen már eleink is azt mondták: „a -tátik, -tetik nem használtatik”. De a „meg lett mondva” sem igazán magyaros. A passzív igealakkal ma is küszködünk. Néhány évtizede vált divatossá a „kerül”. Szinte már klasszikussá vált a „megrendezésre, felosztásra stb. kerül”, s a sor szinte végeláthatatlan. Ezzel csak az a bajom, hogy az ilyen szókapcsolatot derűre-borúra használók aktív cselekvést próbálnak erőszakkal pasz- szívvá tenni. Ugyanis nem az esemény szenvedi el, hogy megrendezik. Ilyen esetekben mindezt kifejezhetjük magyarosan is: „megrendezik, felosztják” stb. Tehát, ha cselekvő igéből képzett főnév mellé illesztjük a „kerül”-tét, az bizony magyartalan. De hogy mennyire arat a „kerül”, élő szem- és fültanúja voltam annak, amikor egyik felkent korifeusunk előbb megfogalmazta mondanivalóját magyarosan, majd „kijavította” egy „került”-tel. Idegen nyelvi hatást vélek felfedezni néhány sportriporterünknél is. Bár lehet (sőt, biztos!), hogy ők maguk észre sem veszik. Újabban futótűzként terjed a „remek (rossz) csel (passz) a csatártól” szókapcsolat. Itt a -tói, -től-lel van gondom, hisz annak idején Szepesi György még ezt így mondta: „Egy csel, két csel, lő, gól!”. Bár ma is így lenne... laszlo.gyorke@kelet.hu Saller Kati nénitől Égett az arcom. De nagyon. Katika néni olyan büdös nagy frászt kevert le a délutáni napköziben, hogy amikor hosszú órákkal később hazaállítottam, édesanyám csak annyit kérdezett: „A párját nem kaptad meg?” Naná, hogy megkaphattam volna... Tanulás helyett inkább húztam volna le a csíkot az udvarra - focizni. Fájdalmas tény volt ugyanakkor, hogy Katika néni különleges technikát fejlesztett ki a sallerek kiosztására. Addig húzta a pájeszünket, amíg már lábujjhegyen állva csaknem elszálltunk, aztán durr - jött a nyakleves. Azt nem mondanám, hogy röhögtünk az egészen, mindazonáltal nem is csináltunk drámát belőle. A nagyfiúk így is „kal- mopyrin nemzedéknek”, hívták minket, elvégre ők még körmösöket kaptak, sőt, kukoricán térdepeltek. Megnézném, ma mit szólnának ehhez... Lenne ne mulass. Az tuti, hogy az ombudsman három sajtótájékoztatón sírná el bánatát. Ez csak onnan jutott eszembe, hogy a soros megyei futballforduló előtt az edzők rendre azon morfondíroznak: vajon a csapatba állított fiatalok mennyire lesznek másnaposak a szombat esti mámor után, miként fogják bírni a gyűrődést? Gyanítom, Kati néni tudta volna a megoldást... tibor.koncz@kelet.hu
