Kelet-Magyarország, 2015. január (72. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-26 / 21. szám
2015. JANUÁR 26.. HÉTFŐ KELET Egy szeletnyi gyümölcskenyérláb Az anya folyamatos „Lehet még szedni!” felszólításai törik meg a csendet ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK „Az apa kezdi a sort- lenyes a nő fejéről egy barnára sült combot.” tollpróba. Barátnőm elérkezettnek látja az időt, hogy bemutasson a szüleinek. Ebédmeghívást kapunk vasárnapra. Amikor becsöngetünk, az apja nyit ajtót - hatvan év körüli fickó, a fején elnyűtt matrózsapka, minden erejét beleadva rázza a kezem.- Jó anyád még az ebéddel pepecsel - motyogja, mi pedig elindulunk a konyha felé, ahonnan sülő hús illata terjeng. Belépve egy nőt pillantok meg, a kövön térdepel. Először azt hiszem, imádkozik, csak utána tűnik fel, hogy valójában a sütőbe dugta a fejét. Egy pillanat alatt mögötte termek, megpróbálom kihúzni, ám az asszony nyöszörög és ellenkezik. Erre még erősebben ráncigálom, és azt kiabálom barátnőmnek, hogy hívja a mentőket. De ő csak áll ott és értetlen arccal néz rám. Ekkor az anyjára pillantok - a feje helyén egy félig átsült bontott csirke serceg.- Nézzenek oda, milyen türelmetlen a barátod! De egy kicsit még várnia kell, ültesd addig az asztalhoz! - a csirkefejű asszony hangja valahonnan a piruló baromfibőr alól érkezik, gőz kíséretében - majd négykézláb visszamászik a sütőhöz, és újra bedugja a fejét. Betámolygok a nappaliba, ahol terített asztal fogad. Leülünk, az apa régi bálnavadász történeteivel próbál szórakoztatni, de ettől még kényelmetlenebbül érzem magam.- Ön matróz volt?- Dehogyis. Sosem láttam a tengert - feleli s rosszallóan néz rám, majd elmeséli, hogyan ölt meg egy három méteres szigonnyal egy tizenöt tonnás tengeri emlőst ifjú korában. Hamarosan betoppan az anya. Kellemes illat lengi be a szobát. A feje helyén lévő csirke láthatóan teljesen átsült. Az asztal mellé térdepel egy székre, fejét - mintha csak a nyaktilóba dugná - a középen lévő tányérra hajtja.- Lehet szedni! - közli. Az apa kezdi a sort - lenyes a nő fejéről egy barnára sült combot. Miközben reszkető kézzel vagdosok a madár gőzölgő melle húsából, az asz- szony arcát keresem a madár mélyén, de sehol se találom. Csöndben eszünk, egyedül az anya folyamatos „Lehet még szedni!” felszólításai törik meg a csendet. Hamar lefosztjuk az összes húst - az asztalon kiterült asszony nyakán már csak egy üres madárcsontváz díszeleg.- A kutyát se hagyd ki a jóból! - emlékezteti az apa, mire a nő a földre fekszik, és fütyülni kezd. Egy guvadt szemű tacskó ront be, hangosan ugat, és nekiesik a nyakon lévő csontváznak. Miközben a porcokat ropogtatja, imádkozom, nehogy legyen desz- szert. De késő - így szól az asszony: - Ki kér süteményt?- és lassú mozdulatokkal kezdi felhúzni a szoknyáját, a lába helyén egy-egy vastag rúd gyümölcskenyér.- Elnézést, de teli vagyok...- mentegetőzöm, mire az apa feláll, a vállamra helyezi széles lapáttenyerét, és így szól:- Sebaj, akkor megmutatom neki a családi fotókat! A szomszédos szobában bekeretezett régi képek csüngnek a falon. Felismerem rajtuk az apát - arca nem sokat változott az évek során. A legtöbb fényképen egy halott, kivérzett bálna mellett áll, a kezében szigonnyal, de akad néhány, amin csónakban ül, vagy a tengerésztársaival áll vállvetve - a háttérben jégsziklák koccintanak egymással.- Szép dolog lehet... - motyogom. - Mármint a tenger. Mármint a tengerészet.- Fogalmam sincs - vallja be az apa. Ekkor a karórámra nézek, és megpróbálom kimenteni magunkat a desszert alól.- Akkor legalább hadd csomagoljunk be egy kevés gyümölcskenyeret! - érkezik az anya hangja a fej nélküli nyakból, majd még feljebb húzza a szoknyáját. A férjét sürgeti, aki rögtön alufóliát kerít, és egy hatalmas kést forgat szőrös ujjai között.- Kemény dolog - dörmögi az orra alatt a felesége sütemény-lábait tanulmányozva.- De egyszer én amputáltam egy matróz karját, akit megsebesített egy bálna. Jobb, ha erre most ráharapsz, anyjuk! - Azzal a nyakába dug egy villát az asztalról.- Igazán nem akarunk kellemetlenséget okozni... - motyogok, a kezemet tördelve, de hamar leintenek.- Ugyan! Dehogyis... kellemetlenség ez nekünk - sziszeg az apa. Majd elkezdi szeletelni a süteményt. Az anya ordít, a padlót kaparja, én pedig a rosszulléttel küzdve nézek félre, barátnőmre, aki unott arccal forgat az ujjai között egy szalvétát. Hazatérünk. Nejlon szatyorban az alufóliába tekert süteménnyel és egy befőttes üvegnyi bálnaolajjal, amit még a kezembe csúsztatott búcsúzáskor apósjelöltem.- Szerintem megkedveltek!- közli velem a barátnőm.- Gondolod? - De nem hiszek igazán benne. KOMOR ZOLTÁN Vágföldi Júlia: Közfogi Múzsának és Pegazusnak nagy ellenség a kapanyél, a kapavágás ritmusára nem születnek új versikék. Utcát seprő seprűnyélen nem lovagolnak boszorkák, a boszorkány magam vagyok, egy kócos hajú közmunkás. A zsebemben érettségi, a hátamon hátizsák, a vállamra nehezedik kőkoloncként a két szakmám. Elvesztettem hitem, vágyam, a szívem alig dobbanik, kéregető, kérges lelkem a szerencsére szomjazik. Seprűnyélen lovagolva söprőm végig a főutcát, „csókolom” az Illetékes kezét, lábát, s lábnyomát... írogatsz? Akkor itt a helyed! nyíregyháza. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Akkor a Tollpróba-oldalt neked találták ki! Ha megmutatnád másoknak is, mire vagy képes, küldd el verseidet, novelláidat (max. 3000 karakter) az alexandra.csaki@ kelet.hu e-mail címre. km Pagonyi Szabó János Farsangi hangsor Dóra szeszélyes leikéből fakaDÓ, REgi királynőként mórikálegyRE, Milán mosolya álarcán csak talMI, FÁta irigykedve válik oly’ csúfFÁ, SZÓrád fülében kondul a harangSZÓ, LÁzár napja válik tüzes pokolLÁ, Tina még meglévő igéjét menTI, DÓcira marad a visszhangos fogaDÓ. Török! Papp Erzsébet: Egyetlen kérés Fekete ruhában, vitte el, reszketeg léptekkel másikat háború, támolygott ki s ki tudja, merre lel. azon a sötét éjjel. S lesz e még erő, ha látni kell? Flintájába ülvén megdermedt arcán Hajts! Hajts kocsis! egy könnycsepp folyt végig, Ne kíméld lovaid! s szétfröccsent ajkán. Frontról várok hírt, ne kísértsen e sötét itt! Hajts! Hajts kocsis! Egy fiam még oda van.-kiáltott erőből, Hazát védi - más hazáját, s lelkét is kitépné, Gyerünk kocsis! Rajta hát! ha volna még miből. Hadd lássam végre őt, De ott hagyta akkor, hadd lám mihamarább! azon az éjjel fia mellett pihenni, Hajts! Hajts kocsis! s apja után őt is De a hintó nem repült, hideg sírba temetni. Halálszárny lebbent, s az ifjú szív rég kihűlt. Hajts! Hajts kocsis! S mennyi, mennyi szív Még szeretni kéne, dobogna, de nincs már senki, ha a fegyver rég nem volna, kit szívéhez ölelne. Minden a miénk és semmi sem. Egyiket hideg sír, Óh, Uram az égben fenn! hosszú szenvedés Békét adj vagy semmit sem! Porfogó porcelán-emlékek között Attól válik igazán meghitté egy otthon, hogy a családi történelem darabkái töltik meg a szobáit. tollpróba. A vitrinben szem- magasságban egy hattyúpár. Maroknyi fehér porcelán nipp, kecses, szépen megmunkált, diszkréten festett. Néhány éve kaptam egy pár háznyira lakó szomszéd bácsitól. Feleségével együtt szerették a szép, régi dolgokat. Majdnem minden vasárnap kisétálok én is a bolhapiacra, hogy legeltessem a szemem a portékákon, vagy találkozzak ismerőseimmel. A minap is így történt, a fiam kíséretében éppen oda igyekeztünk, amikor a mellettünk elhaladó pár szavai megütötték a fülemet: „Remélem nem veszel semmi porfogót” - mondta a férfi a párjának. „Jó, csak nézegetni fogok.” Elgondolkodtam rajta, mennyi porfogó van odahaza. Mindegyikről tudom, honnan van, kitől kaptam, milyen alkalomra. Őrizgetjük, majd szeretteinknek továbbadjuk. Gyermekkoromból emlékszem nagymamám nagy, kerek, ibolyás porcelán tálcájára. A készletből már csak ez maradt. Eljött egy jeles nap, ház- avatóra készült a család. Anyukám a féltett relikviáját az öcséméknek ajándékozta. Mindannyian örültünk, hogy ők is örülnek, hisz egy darab családi történelmet kaptak örökül, és remélhetőleg sokáig őrzik és használják még, hisz nagy a család, szíves a házigazda és szorgalmas a ház asz- szonya. Nem lesz porfogó soha. VEZSÉNÉGERZON ILONA Repülni fel a magasba, fel, az ég felé „Szeretné még nézni a madarat, mielőtt megriadva messze száll.” tollpróba. A kisfiú érdeklődve néz. A szemében kíváncsiság csillog - sose látott még ennyire közelről madarat. Csak nézi, mozdulni nem mer. Még levegőt sem vesz. Nézi a madarat. A tollakat. Ilyen közelről nem is szürke, hanem ezüstös színük van. A napsugarak megülnek a lágyabb pihéken. Szeretne hozzáérni, szeretné megtudni, milyen, mikor az ujjai végigsimítanak az ezüstpuha tollakon. De nem teszi meg. Nem meri. Fél, hogy elriasztja a madarat. A szél remegve végigszalad az utcán. Porszemek táncolnak a szemében. Pislog. Szeretné még nézni a madarat, szeretné még nézni, mielőtt megriadva messze száll. Mert A madár nem mozdul, csak figyel a madarak mindig messze szállnak. Nem érheti őket utol. Nincsenek szárnyai. Áll tovább mozdulatlanul. Mintha megdermedne a tér. Mintha megdermedne az idő. Semmi sem mozdul. Ő sem, a madár sem. Oly mozdulatlanok ők ketten, figyelő némasággal, mint a madár szemében a valóság. Hirtelen - bele sem gondolva, mit tesz - széttárja a karját. Szeretné, ha a madár vele tartana. Szeretné, ha a madár repülne. De a madár nem mozdul. Csak nézi őt, pont úgy, mint ahogy az előbb még ő figyelt mozdulatlanul. A madár talán olyan szeretne lenni, mint ő. Talán járni szeretne, nem pedig repülni. Nézik egymást mozdulatlanul. A kisfiú kitárt karral, élénken csillogó, okos, éber tekintettel. A madár mereven, üres, élettelen gombszemmel. A kisfiú ajkára csalódottság ül. Haragszik a madárra, amiért nem repül. Nem érti, hiszen megtehetné, hogy megriadva messze szálljon, ahogyan mindig messze szállnak azok a csodálatos, furcsa madarak. Fel a magasba. Mindig a magasba. Az ég felé. A kisfiú megfordul. Aztán mégis visz- szanéz. A madár nem mozdul, csak figyel. A kisfiú közelebb lép, és leguggol. Felemeli a kezét, ujjai a madárhoz érnek. A madár merev. Mozdulatlan. A kisfiú riadtan felugrik, hátralép. Végre megérti. A madár halott. A kisfiú most találkozik először a Halállal. A Halállal, amiről csak suttogva lehet beszélni, amiről nem is lehet beszélni, csak zárt ajtók mögött. A Halál nehéz, idegen. A kisfiú még nem érti, nem érti igazán. Csak azt tudja, hogy a madár nem repülhet. Soha többé nem repülhet. Megsajnálja a madarat. Újra közelebb lép, leguggol. Megsimogatja az ezüsttollakat.- Repülök majd én, helyetted is - súgja a kisfiú félrebillentett fejjel. - Az ég felé... TOMKU KINGA Vészhelyzet, avagy a hatalmas f ületlenség tollpróba. Furcsa jelenséget észlelnek a napokban az ékszerboltosok és bizsuárusok. A betérő vásárlók csak egy darab fülbevalót, fülékszert vesznek. Ezután megindult a pusmogás arról, hogy hol van a legszebb, legolcsóbb, és hol cserélik vissza akadékoskodás nélkül? A plasztikai sebészek meglepődve, kissé zavarodottan tárgyalták, először csak egymás között, majd tudományos fórumokon is, hogy megnőt egyoldali fülamputációk iránti igény. Egyre-másra jelentkeznek a kis-, közép-, és nagyfü- lúek, hogy szeretnének egyik fülüktől gyorsan megszabadulni. Ugyanakkor városszerte a vájt fülűek, a fúlbesúgók és a „fülbegyónók” kis csoportokba verődve súgják meg kétfü- lú barátainak, ismerőseiknek: gyorsan, hatékonyan, nem kételkedve, irány a plasztikai sebészet! Elsejétől bevezetik a DR.DOLINAY TAMÁS Bevezetik a füladót, irány a plasztikai sebészet! Tollpróba 5
