Kelet Magyarország, 2014. december (71. évfolyam, 279-303. szám)
2014-12-01 / 279. szám
2014. DECEMBER I., HÉJFŐ Tolipróba 5 mir Hmm ■■■■■■■■ ■■ — Kokas Bálint: Éjjel-Nappal Nyíregyháza Ha a város megigéz, Szemedben ott a szenvedély. És tudnod kell: Itt barátokra lelsz Bármikor. Hozzád még üres pad is szól: Hát ne félj, Mondd, mi fáj? És nem felejtelek el! Tudod: a világ mindig vár. Közös szív, egy szívdobbanás. És nevetünk majd, ha harc van. Nyíregyháza Éjjel-Nappal Hív. Ha a tűz beléd mar, Mikor mindent felkavart, Tudd, hogy élni így is édes, Lehetetlen nincs, Csak érezd, Te győzöl, sorsod te írod, A holnap szebb lesz, ki kell bírnod. Csak végre hidd már el! Tudod: a világ mindig vár. Közös szív, egy szívdobbanás. És nevetünk majd, ha harc van. Nyíregyháza Éjjel-Nappal Hív. És ha jő az alkony, Boldogság az ül az arcon. Hogy éltél, voltál És szerettek. Könnyezve majd eltemetnek, És emlékeznek rád! Tudod: a világ mindig vár. Közös szív, egy szívdobbanás. És nevetünk majd, ha harc van. Nyíregyháza Éjjel-Nappal Hív. Könyvajánló Alkalmi mesék idegbeteg f ölnőtteknek Egy kötet, amiben Micimackó székely góbévá vedlik, a kis herceget pedig jól fenéken billentik. TOLLPRÓBA. Orbán János Dénesnek, a javíthatatlan akasztófavirág író-poétának kétségkívül az Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek a legkomolytalanabb kötete az eddigiek közül. Bár a tőle megszokott módon a könyvben csak úgy sorjáznak az irodalmi és nyelvi bravúrok, a felnőttmesék elsődleges és vállalt célja a polgárpukkasztás és a könyörtelen ka- cagtatás. Micimackó székely góbévá vedlik, a kis herceget kíméletlenül hátsón billentik, a népmesék hősei irdatlan férfiasságukkal forgatják föl a világot, mindent megtudunk a poétaóriások „ivargerendájáról”, és végül Jessica Albát is beszippantja a pajzán költői örvény. Nem feltétlenül egy nőegyleti olvasmány, s ha véletlenül ép idegrendszerű olvasója akad, mire a végére ér, garantáltan (ideg)betegre kacagja magát. KM http://www.szon.hu Hírek. A régió és a világ hírei. Holttest a teáscsészében „Ismertem egy jósnőt, aki a pohár alján maradt teafűből jósolt...” tollpróba. Reggel a teámat kortyolva aprócska, néhány centis meztelen női hullára bukkanok a bögre alján. Fehér teste egybeolvad a porcelánnal, csomós teafíí darabkák borítják a mellét. Riadtan csapom az asztalra a poharat, és néhány perc döbbent mérege- tés után tárcsázom a rendőrség számát. Eszembe sem jut ellenőrizni a testet, hogy valóban halott-e a lány, persze ha nem is lenne az, fogalmam sincs, hogyan adhatnék neki akár szájból szájba lélegeztetést, hiszen olyan kicsi. Zavartan ugrálok egyik lábamról a másikra. Hamarosan csöngetnek, két nyomozó érkezik, s már első pillantásra gyanakodva méregetni kezdenek. Betessékelem őket, és az asztalra mutatok, azok pedig unottan, hümmögve vizsgálgatják a pohár alján kiterült csöppnyi testet.- Ismeri? - kérdezi az idősebbik. Válaszolok neki, hogy soha sem láttam még, és megkérdezem, hogy fulladás okozta-e a halálát. A nyomozó elővesz egy fényképezőgépet, csinál néhány képet, majd azt motyogja: - Azt a boncolás hamar kideríti. A fiatalabb nyomozó körömollót kér, és bezárkózik az aprócska hullával a fürdőszobába. Idegességemben teával kínálom a másik detektívet.- Ismertem egy jósnőt, aki a pohár alján maradt teafűből jósolt - magyarázza később, az italát kavargatva. - Lehet, hogy nem is hülyeség. Az újságban írtak valamikor egy fickóról, aki a lottó számokat látta meg a teásbögre alján. És tudja mit? Be is jött neki.- A lottó számok- nak én is jobban örültem lapját. Mindez tegnap történt. A konyhaasztalt azóta is sárga szalag veszi körbe, a nyomozó azt mondta, nem szakíthatom át, amíg a nyomozás tart, és a takarítást is hanyagoljam inkább addig a konyhában. Azóta nem volt erőm teát főzni magamnak. Valahányszor eszembe jut, a bögre alján fekvő aprócska test képe is megjelenik előttem, és elfog a rosszullét. Leugrok hát inkább a sarki teázóba, és rendelek magamnak egy bögre feketét. A különösmód ismerős pincérnő kajla mosollyal az arcán hozza V ki. V O 1 na - jegy- --—zem meg, mire a rendőr röhögésben tör ki. Eközben kilép a fürdőszobából a társa, aprócska vérfolt vörösük az ingén, a kezében a nájlonba csomagolt test, és a körömolló, amit - riadtan veszem észre - felém tart. Nem nyúlok utána, mire leteszi az asztalra.- Megfulladt - mondja, s a másik bólint, majd veszi a ka- A férfiak olyan ritkán teáznak - csivitel, miközben leteszi az asztalra a bögrét. Hirtelen rájövök, honnan olyan veszettül ismerős nekem. Tegnap reggel láttam, a bögrémben feküdve. Hirtelen kifut a vér az arcomból, és a legostobábban reagálom le a helyzetet: felpattanok az asztal mellől, veszem a kabátom, és kihátrálok a teaházból. Meg sem állok hazáig. Ott a bejárati ajtót tárva-nyitva találom. Három férfi fogad a konyhában, gőzölgő bögrékkel a kezükben. Ebből kettőt rögtön felismerek: a rendőrök tértek vissza, ám ezúttal egy régimódi parókás fickót is hoztak magukkal, valami öreg bírót.- Rossz hírem van - közli az idősebb rendőr. - Úgy tűnik, hogy a lányt megfojtották. Lehuppanok a székre, szólni akarnék, de még mindig kapkodom a levegőt az előbbi rohanás után. Néhány szófoszlány azért sikerül a teagőzös levegőbe motyognom: A teaházban... a lány... a sarkon... a lottószám... Ennek persze semmi értelme.- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felgyűljenek az ügyek - magyarázza szigorú tekintete alatt a rendőr, és vállon veregeti a bírát, aki épp kiitta a poharából italát. - Most rögtön megejtjük a tárgyalást. Ez őrület. Tiltakozni szeretnék, de persze hiábavaló lenne. Helyette könyörgően nézek az öreg bíróra, aki el- mélyülten lögyböli a kezében lévő bögrét. Alighanem az ítéletet készül kiolvasni a pohár alján keringőző tealevelekből. Izgatott csend telepszik a konyhára, minden szem reszkető, szürke kézére szege- ződik, ami látszólag sohasem hagyja már abba a körkörös mozgást. KOMOR ZOLTÁN <§> Irodalmi elismerések Pagonyi Szabó János, rovatunk szerzője nemrégiben két megtisztelő elismerésben is részesült: elnyerte a Batsá- nyi-Cserhát Művészkör „Lírai-Nagydíját", a Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társaság pedig „Társaságunk költője" címet adományozott a nyíregyházi szerzőnek. FOTÓ: CSÁKI ALEXANDRA Sepsi Sándor Mindenki vágyik valamire Mindenki vágyik valamire, van aki pénzre, s egy jobb életre, van aki társra, szerelemre, vagy munkára, és sok gyermekre. Mindenki bízik a szerencsében, a hit ott van, gazdagságban, szegénységben, mindenkinek kell egy hőn áhított cél, amitől boldog lesz, ha elér. Mindenkinek kell, amiben hinni tud, talán így minden bajból van kiút, kell valami, ami boldoggá teszi, s a rossz dolgokat, ettől elfeledi. Mindenki vágyik valamire, van aki utazásra, van aki ételre, vagy fűtött lakásra, melegre, de van aki csak, egy csöppnyi szeretetre. utolsó levele szerelméhez Egy férfi „Ne hátrálj meg, keresd a boldogságot, mert ha valaki megérdemli, akkor az csakis te lehetsz!” TOLLPRÓBA. A fiatal nő boldogan szaladt fel a lépcsőn. Belépett a lakásba, ahol pedáns rend, tisztaság, friss kávéillat fogadta, de a férfi sehol. A konyhapulton egy boríték, a férfi erősen dőlt kézírásával: „Olvasd el, kérlek!” A nő kíváncsian kinyitotta, kivette a levelet, s olvasni kezdett. „Kedvesem, amikor ezt olvasod, még nem járok túl messze, de már úton vagyok egy olyan új élet felé, amelyben sajnos nélkülöznünk kell egymást. Nem tehetünk róla, nem vagyunk hibásak, egyszerűen el kell ezt fogadnunk. Neked is és nekem is. Tudnod kell, hogy az elmúlt két év volt életem legszebb időszaka, amely csakis miattad lehetett olyan szép és jó, mint amilyen volt! Nem veszekedtél velem, megadtad nekem a kellő szabadságot és teret, azt hiszem, ennél többet nem kívánhatna egy férfi egy nőtől. Most biztosan azt kérdezed magadtól, hogy ha ez így van, s minden ilyen tökéletes, akkor miért megyek el. Nem azért, mert elmúltak az érzéseim, hanem azért, mert te jobbat érdemelsz nálam. Nem tudtam elválasztani a munkámat a magánéletünktől, folyton dolgoztam, de nem azért, hogy nekem, hanem hogy nekünk jobb legyen. Ez így is volt, de sajnos csak „A nő arcán végigszaladt az első könnycsepp, majd sorban a többi iS...” ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK anyagilag. Nem tudtam kellően viszonozni az érzéseidet, bármennyire is igyekeztem, pedig kezdettől fogva tisztában voltam azzal, hogy menynyire komolyan veszed a kapcsolatunkat. Nem fáradtam el, nem találtam mást, egyszerűen elmenekülök, mert nem tudlak annyira szeretni, mint te engem. Nincs mód rá, hogy megállíts, érted teszem, amit teszek, és nem ellened. Tisztán látom, nem foglak tudni felhőtlenül boldoggá tenni, de talán valaki más igen. Nem könnyű leírnom ezeket a gondolatokat, de a döntést még nehezebb volt meghoznom, hidd el. Lehet, hogy nem tudlak any- nyira szeretni, mint te engem, de annyira szeretlek, hogy elengedlek. Találj egy olyan férfit, aki többet és jobbat adhat nálam, és ugyanúgy tud szeretni, mint te. Légy erős, tedd meg a kellő lépéseket, még akkor is, ha először nehezek lesznek és botladozni fogsz! Ne hátrálj meg, keresd a boldogságot, mert ha valaki megérdemli, akkor az csakis te lehetsz! Mondhatnám végszóként, hogy ne haragudj rám, de tudom, hogy ezt most nem kérhetem tőled, hisz csalódott vagy, s nem tudsz hideg fejjel, objektiven tekinteni kettőnkre. Pedig ha elmúlik a fájdalom, tisztán fogod látni, hogy te jobbat érdemelsz... Ölellek, csókollak, légy mindig vidám, és ne veszítsd el a hited! Isten veled...” A nő arcán végigszaladt az első könnycsepp, majd sorban a többi is. Zokogott. Pár perc elteltével leült a konyhai bárszékre, s míg a levelet szorongatta, kezdett megnyugodni. Átfutotta még egyszer a sorokat, és egy gondolat szaladt át az agyán, melytől egész teste megremegett és libabőrös lett. Egy mélyről jövő gondolat, mely azt sugallta neki, hogy ez volt eddigi életében a legőszintébb vallomás, amit kapott. Ekkor keserűséggel teli mosoly futott át arcán, sóhajtva csak ennyit mondott, mielőtt újra zokogásban tört volna ki:- Nincs igazad, kedvesem! Te érdemelsz jobbat... GUTIÁDÁM A második - részlet a Nagy Legendáriomból tollpróba. Partra éviekéit, s földre rogyott. Arca ájultan fúródott a halszagú fövenybe. Ködös reggelen ébredt. A tajtékok mellésodortak egy ládát, egy elrongyolódott szürke kabátot, s egy hordó rumot. Kinyitotta a ládát. Búzát talált benne, egy kést, kötelet, kovát, s majd’ másfél tucat aranytallért. Ivott a rumból, s mihelyst a köd osz- lani kezdett, a ládát s a hordót elrejtette a bokrok közé, majd elindult élelmet keresni. Bozóton át, fák közt, hűs patakok medrén gázolt. Bogyókat talált, almát, sőt a patakból két halat is sikerült fognia. Estére visszatért a partra, s tüzet rakott. Negyednap, miután körbejárta a szigetet, egy elhagyott kunyhóra lelt. Odavonszolta, a ládát, odagörgette a hordót, beállította azokat a többi közé, ágyat vetett, berendezkedett. Nappal gyűjtögetett, vadászott, esténként gyertyák fényénél a valamikor ott élt ismeretlen iratait, feljegyzéseit olvasta. Már majdnem két hete, hogy a szigetre ért, mikor megmarta egy skorpió. Lázálmai voltak, hideg veríték mosta ráncos arcát. Harmadnap mekegésre ébredt. Rosszulléte elmúlt, de azt hitte, álmodik talán. Úgy döntött, a kecske nyomába ered. Ahogy követte, észre sem vette, hogy sötétedik. Koromfekete éj borult reá, mire a sziget közepére ért. A holdfényben már el is veszítette az állat nyomát, csak az ösztöne vezette. Ekkor szétnyíltak a fák, s a levegő tágabb lett. Lába megbicsaklott egy kőben, s ő gördült, gördült alá, vizek felé. A sziget tava tükrét törte szilánkokká zuhanó testének száz kavicsával. Feje hínárpárnán nyugszik azóta, illés zoltán <§> Sonja Pepperdine: Gyermeki vágy Nem akarok felnőni, inkább gyermek maradok! Álomvilágban meséket szövök, kis kertemben pillangót figyelve ücsörgők. Onnan a világ hívogató, békéje, biztonsága bársonyosan simogató, kevésbé komoly és riogató. Hol képzelet és valóság egy és ugyanaz, álom és realitás egybeolvad.
