Kelet Magyarország, 2014. szeptember (71. évfolyam, 203-228. szám)
2014-09-22 / 221. szám
2014. SZEPTEMBER 22., HÉTFŐ Tollpröba Kolbász Tamás Én vagyok az, aki tegnap voltam. Hidegen sajtolt érzelmektől - mentes. Szociális zsákutca. Fájdalmas sírásod markomban tartom. Könnycseppjeid kortyolom. Kell ez a magány... A szabadság az én börtönöm. Rabja vagyok minduntalan. Eretnek lennék? Hitevesztett tétova. Félelmednek angyala. Borúlátó sötétség. Mindennek halk szava. Kínzóan közel édes a mámorság. Add nekem, mi vagy, ki voltál! Sorsomat utad szegezze! Legyen a semmi a távolság. Börtönöm légy Vágyaim építette rácsok közt. SoniaPepperdine Nyári varázs Meleg nyári nap süt le rám, szivemet szabadság járja át, a nyár körém fonja karját. Gyermeki érzés fog el. Teljesen elvarázsol aranyló tündöklésével, gondtalanságot áraszt jelenlétével, reményt ad lényével. Angyal A szürke utcák ködösek, az eső egyre jobban csepereg, aranyló hajadról az eső lepereg. Az utcák üresek, körül ölelnek fehér épületek. Mosolyodból árad az emberek elfogadása, szemedből a feltétel nélküli szeretet ritkasága, angyali természeted bizonysága. A természet is felvirul, fa levele kizöldül, a napfény kiszökik a felhők mögül. Az eső elköszön, most már a fény üdvözöl. A fekete kabátos és én: találkozás a kaszással TOLLPRÖBA. Forró napmelegben megálltam a piros jelzésű gyalogos átkelőhelyen. Melegem volt, pihegtem, s fáradtan a hazaérkezés járt eszemben. A Nap fénye vakítóan sütött szemembe. Kezemmel árnyékolót takartam, hogy jobban lássam a lámpát, mely majd indulást jelez, amikor egy alak mellém lebegett. Hosszú, fekete kabátban volt, csontos arca erősen hasonlított a kaszásra. Már nem volt melegem, mi több, reszkettem, dideregtem. Ketten voltunk, csak ketten, kik akkor azon az oldalon álltak. Arrébb húzódtam volna, de megbénult a lábam. Lopva még egyszer végignéztem a fekete kabátos emberen. A férfiből nem láttam mást, mint fekete kabátját, csontos arcát, ritka, gyér haját. Kezeit a kabát alá rejtette. Valamit fogott, hogy el ne ejtse. Rám nézett. Azt hittem, összeesek ijedtemben, de nem tettem. Mélyen a szemembe nézett. Arca öreg, ráncos, ezeréves. Szája befelé görbült, mintha sohase lettek volna fogai. A szemek mély gödrükben visz- szavonultan néztek engem. Tekintetétől még jobban fáztam. Mintha jégveremben lettünk volna e forró, tüzes nyárban. Amilyen hirtelen rám nézett, oly váratlanul vette le rólam tekintetét. Mereven én is előre néztem. Megkaptuk a zöld jelzést és elindultunk. Sietősre vettem volna lépteim vagy lemaradtam volna, de nem tudtam. Nyugodtan mentünk a zebracsíkokon által: a fekete ruhás ember és én. Kürtszó hallatszott oldalról, fékcsikorgás, sikoly, csattanás. Épp előttem történt a gázolás. A ráncos ember megmozdult, kezét kivette a kabát alól, s kiemelte azt is, amit eddig a kabátja alatt tartogatott. Suhintott egyet és vállára fektette. Meredten néztem. Egy fiatalember tőlem kétméternyire feküdt, a halál pedig közvetlenül mellettem. A földről felkelt az átlátszó figura, s ment a halálnak nyomába. Némán néztem utánuk. Talán csak én láttam egyedül, hogy a halál mint arat kegyetlenül. Suhogott hatalmas kaszája, hűvös szelet csapva utána. Egy pillanatra megállt a menet. Körülöttünk néma csend remegett. Hátranézett, s mindent tudón így szólt hozzám: - Vigyázz! Egy napon majd te is kaszám nyomában jársz. TÖRÖKIPAPP ERZSÉBET A lap szélén megpihenő vándor Török! Papp Erzsébet és a Vándorúton szerkesztőségünkben FOTÓ: RACSKÓ TIBOR Megjelent állandó szerzőnk, Töröki Papp Erzsébet első novellás kötete. tollpróba. - Húsz év munkája van ebben a könyvben, amit magam talán ki sem adtam volna, ha a párom nem biztat erre. Általában meséket írok. Egyik este odaadtam neki a füzetemet, hogy olvassa el a legújabbat. Egy fél éjszakán át lapozgatta, majd amikor visszaadta, arra kért, ne hanyagoljam el az elbeszéléseket sem, amik egy-egy mese között bújnak meg - idézte fel a néhány hónappal ezelőtti párbeszédet Töröki Papp Erzsébet, aki szeptember 29-én délután fél öttől mutatja be Vándorúton című első novellás kötetét a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban. Valahol mindig süt a Nap- A könyv végül is úgy született meg, hogy több fejezete megjelent a Kelet-Magyar- ország Tollpróba-oldalán, amire a család mellett a barátok is felfigyeltek, többen megdicsértek, a férjemmel pedig úgy gondoltunk, hogy ha ilyen sok embernek tetszik, kötetbe rendezzük az írásokat. Egy budapesti kiadó gondozásában jelent meg, az első bemutató pedig a Tokaji írótáborban volt, ahol nagyon jól fogadták, tetszett nekik a gördülékenysége, hogy minden történet végén ott a tanítás, az életre nevelés. Azt tapasztaltam, hogy az embereknek erre szüksége van, hogy tudják, nincsenek egyedül a problémáikkal, és mindig van kiút, valahol mindig süt a Nap, és ezt észre kell venni - mosolygott Erzsébet, s egyértelmű: úgy él, ahogy az írásaiban „tanítja”, és ebben a szellemben neveli a gyermekeit is.- Számtalan tanácsot kaptam a férjem édesanyjától, amelyeket érdemes volt megfogadni, ilyen volt a könyv mérete (pont akkora, mint anyósom kedvenc szakács- könyve) vagy a formai jegyek. A Tábortűz című novellám is róla szól. Amikor olvasta, könnybe lábadt a szeme, sokéves emlékek elevenedtek fel benne. Nem kell tehát kimondanom, látom rajta, és a családom többi tagján, hogy sikerült életszerűen visszaadnom a történeteket és a tanulságokat. „Nem írni, varrni!” Töröki Papp Erzsébet Nyíregyházán él, eredeti szakmája divat- és stílustervező, varrónő, erre utal a nemrég megjelent kötetben is.- Varrás közben gyakran jegyzeteltem, volt olyan főnököm, amelyik meg is jegyezte, hogy „Nem írni, varrni! Már megint hol jár az eszed?”, de olyan monoton munka volt állandóan a gépet nyomni, nem csoda, hogy gyakran elkalandoztam - legyintett nevetve a kétgyermekes anyuka, aki úgy tervezi: ha a Vándorúton nem lesz kudarc, azaz az első nyomás 300 példányának nagy része gazdára talál, ösz- szeállít egy verses- vagy meséskönyvet is.- Remélem, ez a kötet csak az első lépés volt... - sóhajtott szerényen állandó szerzőnk, Töröki Papp Erzsébet. Mi is reméljük! km-csa A sziget rejtélyes tornya Híre ment, hogy rejtélyes torony állt egykor valahol nem messze a tó vize mosta kopár sziget közepén... tollpróba. ...A szigetnek emberöltők óta senki a lábával nem érintette partjait; úgy hitték átkozott sziget az, hiszen egy szál fű, annyi sem nő rajta, csupa terméketlen kő az egész. És úgy döntöttek a város férfiúi, hogy csónakokon most általeveznek, s végre felépítik újra a tornyot. Két hétig tartott míg a gondosan formára faragott kövek rendjét megtalálva újra felhúzták az ódon pompázatosságban tündöklő falakat, mely falak - úgy tetszett - az égig érnek, tetejük felhők homályába tűnt. A kövek oly pontosan illeszkedtek egymáshoz, hogy cement s habarcs nélkül is biztosan tartották egymást. A város lakói három napig tartó ünnepséget csaptak örömükben, ám a harmadik nap végén azt látták, a torony eltűnt, s kövei mintha ugyanúgy hevernének szanaszét, mint azelőtt. Nekiláttak hát, s most már másodszor rakták öpsze a tornyot, mely torony - úgy tetszett - kisebb lett, mint azelőtt volt, nem ért immár az égig. Ám a toronyból három nap múlva megint csak formátlan kövek kusza összevisszasága maradt. Mikor ismét felhúzták falait, már csak pár méter magasan volt csúcsa, de a felhők - úgy tetszett - most is simogatják. S a torony ismét eltűnt helyéről, ám köveit most mintha elnyelte volna a tó vize. Csupán egy kő maradt az apró szigeten. Ezt az egy követ most sorsára hagyták a férfiak. Engedelmeskedjen immár önmagának. ILLÉS ZOLTÁN Kató Mariann Haldokló Angyal tegnapok koldusa holnapok szegénye szárnyatlan vergődő jelennek reménye haldokló angyal csendfátyol hajnal mámorban úszó utolsó hanggal fényért könyörgő erében pezsgő felhőkből hulló vérvörös eső minden zord hűvös lelkében bűnös tűzzel tisztuló válik ártatlan száll fel az égbe hófehér fénybe tegnapok koldusa holnapok szegénye <§> Demeter Sándor: Őszi merengés Lassan az őszi szél ködöt kavar a lehullott holt levelek között, az őszi nap még csak sejlik lágyan, s csillog a tükre hidegen... Ezüst harmat vetett rám szellemként csillogó ruhát, annak ragyog fényalakja rám az erdő sötétlő fái alatt, s mint leplet, úgy viselem, mely áttetszőn rám hullott az éjben, csillog a harmat rajtam, de nem vehetem le mégsem, amíg járom az utam az éjben, e szép, bűvös, köd-szűrte fényben. ILLUSZTRÁCIÓK: INTERNET Tábori Zoltán Ülök most itthon és csak bámulom a gépet, akárcsak egy teljesen ismeretlen térképet, bizonytalan a jövő, keresem innen a kiutat, de hamar megöregszik, aki kincsek után kutat. Nekünk is a sors Írja töretlenül az életünket, talán így is fogja beteljesíteni a végzetünket. Senki nem tudja azt, hogy mi lesz majd holnap, de hátha besikerül hamarosan egy jobb nap. Mindenki csak bízik és reménykedik a jövőben, de én nem hiszek másban, csak a saját bökőmben. A falak építése, működése Végül magad is melléjük állsz, szorosan a legszélső vállához préseled magad. tollpróba. Ez a néhány fickó most a legszemtelenebb játékba kezd: miközben sétálsz, szorosan egymás mellé állnak, utadat állják, s közben azt mondják - lásd, még az ajkuk is együtt mozog - hogy ők a fal, amin most át kell törnöd. Próbálod persze kikerülni őket, de lehetetlen: olyan ügyesen és összehangoltan mozognak, hogy ismét csak utadat állják. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve - vagy csak tehetetlenségből - végül magad is melléjük állsz, szorosan a legszélső vállához préseled magad, s így szólsz: - Mi vagyunk tehát a fal! A fickók értetlenül néznek össze, majd bólintanak, s megismétlik a mondatot. Álltok hát, teljes egyetértésben, s vártok valami érkezőre. Széles fal előttem. A falon egyre mélyülő üreg. Hosszú ideje mélyítem. A metronóm egyhangúságával újra és újra nekimegyek a falnak. Tegnap leálltam megszemlélni ezt a fejem mélyítette gödröt. Valaki hatalmas vérző homlokát látom. Lehet, hogy Istené. KOMOR ZOLTÁN Tégla a falban? Hogy az emlékek ne tűnjenek el nyomtalan tollpróba, Eltelt egy nyár, közeledik az idő, amikor a természet megpihen, s vele együtt az emberi gondolatok is meglassúdnak. Ilyenkor könnyebben születnek a rímek, jobban fog a toll is, amivel a novellák, rövid történetek íródnak. A szürke egyet kémlelve újraéljük a színes emlékeket, fel-felnevetünk egy elfeledett viccen, kicsordul a könnyünk egy szép emlékre gondolván. Papírra vetjük a gondolatainkat, és a legtöbbször az asztalfiókba rejtjük őket - pedig ott csak porosodnak, kifakulnak, elfelejtődnek. A Tollpróba-ol- dal azért jött létre, hogy a lap hasábjain megjelent kedves történetek örökké az emlékezetünkbe vésődjenek. Küldjék el ezeket az Alexandra. Csaki@kelet.hu e-mail címre, hogy mások is elolvashassák! Bessenyeiné Zita: Lilivel a Sóstón Áttűnik a szürke ködön az ősz öreg-estje. Halványlila égbolt borul ágra és gyökérre, Gesztenyefa elengedi barna fénylő gyöngyét, Barnán hullnak alá, mint a téli esték. Ősznek szele kapaszkodik fákra és bokrokra, Simogatva érlelik a gyümölcsöt bordóra, Csupa színes e táj, mint a virág kelyhe, Átitatja telkemet e csodás mester műve. Meseszerű hangulatban járjuk az út szélét, Csodáljuk e gyönyörű ősz kápráztató színét, Halkan lépek, együtt érzek, beszívom erejét, Ősz múzsája mutogatja gyönyörű kendőjét. Ökörnyál tekereg az őszi délutánra, Halk szavú éjszakák fáradt magányára, Lilikém kergeti az őszi szélt dúdolva, Átölel és ringat e táj hangulata. Csokrot kötünk falevélből csodálva e percet, Hárman együtt sétálgatva áldva öreg-estet, Bezárom a gyöngykagylóba e csodás napok izét, Hogy emlékembe megmaradjon e gyönyörű szín-kép.
