Kelet Magyarország, 2014. január (71. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-02 / 1. szám

Nyéki Zsolt Zászlóerdő a megmaradásért A hit feltétlen tisztelőjeként sem vagyok gyakorló hívő, de az áhitat a legjobb szó arra, milyen érzés lett úrrá rajtam, amikor életemben először ju­tottam el Erdélybe. Valahogy minden olyan torokszorító volt: a fenséges táj, a Kárpátok gyönyörű vonulatai, a felhők­be vesző fenyvesek - no meg a magyar írás és szó, amivel fogadták a távolról érkezett embert. Nem az idegent - a testvért. A hosszú út egyes szakaszain felhúzott ablakokkal robog­tunk át, hogy minél kevesebb részünk legyen a lapos, leple­zetlenül ellenséges pillantá­sokból, és ne is lássuk a falakra firkált „bozgor” (románul: ha­zátlan) üzeneteket. Ám aztán mintha épp a névtelen üzenők­Isten hozott! fotó: a szerző Csáki Alexandra Hovátűnt a vidámság? Kiszökött a városból a derű. Mintha a Vidor Fesztivál végével a nyár is elköszönt volna, Szolnce kisasszony elfáradt, utolsó sugarai nem melegítenek már fel igazán, érezhetően közeleg az ősz, a természet körforgása nem áll le még az én kedvemért sem. Lassan minden reggel fázós lesz, koszos, szürke párában indulnak a napok, aminek csak a száraz, ezerszín leve­lek megállíthatatlan hullása ad kontúrt. Visszatérnek a zenei és színházi élményt adó programok a falakon belülre, ahogy az emberek is vissza­húzódnak a lakásba, szobába. Néhány hónapra eltűnik a vidámság a terekről. Az el­múlt néhány nap hangulata semmihez sem hasonlítható. Sokak számára csupán a te­levízióból ismert színészek, zenészek sorakoztak fel a ren­dezvény mögött, elérhető kö­zelségbe kerülve ahhoz, hogy úgy érezzük, ez a soha vissza nem térő pillanat most csak nekünk szól, és senki nem ve­heti el tőlünk: sem a villany- számlás, sem a bank, a gyerek rossz jegyei, a rengeteg mun­ka fáradtsága mind kiszorul­2014. JANUÁR 2., CSÜTÖRTÖK KELET re cáfolt volna minden, egy­szer csak haza értünk, otthon voltunk: a táblákról hangosan olvastam fel minden kis falu nevét, fejtegettem mellette a rovásírást, és ott, a Bucsin-te- tőn, Borzont határát átlépve, a Basa csárdában a Ghymes egyik szép dalát hallgatva tele­pedtünk asztal mellé. A varázslat sehogy sem akart elmúlni, sőt, egyik ámu­latból ejtett a másikba. A hely­béli vendégek óvatos tisztelet­tudással érdeklődtek, honnan érkeztünk, szó szót követett, s mire az udvar páros kemencé­jében frissen sütött kenyérrel kikotortuk a tepsiből a pazar csülök utolsó darabkáit, már megszólalt a hegedű is. Jöttek a vidám, a keserédes, s bús nóták, az éjféli búcsúzkodás pillanataiban pedig hirtelen megállt az élet, mert a zenész rákezdett a Himnuszra. Előbb a magyarra, aztán a székelyre. Mondom, testvérek találkoz­tak ott, akik nem tagadták meg egymást. Sem ott, sem máskor előtte, s utána. A székely zászlók ezt a kö­tődést üzenik a világnak, leg­főképpen azon szegletének, ahol emiatt botrányt csapnak, holott az üzenet egyértelmű: nem valami ellen, hanem vala­miért gyarapszik ez a zászlóer­dő Székelyföldön s idehaza. Van, aki megérti az idők szavát román oldalon is. Egy újságíró, Lucian Mandruta a jelképek csatájában úgy fogalmazott: „Számomra Románia csak ve­letek együtt teljes (...), ma én is székely vagyok...” Talán ez az igazi megbékélés első jele. Mi beletörődünk, hogy minden rossz döntésünkért a sors ve­lünk tízszeres árat fizettetett meg, mások pedig elfogadják, hogy ez nem a megadás, ha­nem a megmaradás tanúbi­zonysága. Bednárik Mónika Beszédes csendesség Elmenekültem a világ zaja elől. Barátaimmal úgy döntöt­tünk, a csendes Tisza-parton töltünk néhány napot. Ott, ahol még zöld a fű, csendesen csordogál a szőke folyó, ahol még hallani a madarak csicser­gését, s millió csillag aranyló fénye ad hangulatvilágítást az esti beszélgetéshez. Nem kap­csoltuk be a tévét, nem vettük fel a telefont, így nem hallot­tam, hogy a pártok éppen mi­lyen mennyiségben dobálják egymásra a sarat, próbálják megkérdőjelezni a másik (vélt vagy valós) tisztességét, nem tudtam, mi lesz a MOL-vezér sorsa, hogy az USA lehallgatási botránya végleg megrenget­te-e a világot. Mentes volt ez a pár nap mindattól, ami megöli a lelket, felháborítja az igazság­érzetet, gyanút ébreszt, és el­távolítja embert az embertől. Voltak viszont nagy beszél­getések, valódi egymásra fi­gyelés, amikor a szavakat nem fújta el a szél, a mosoly igazi volt. Az őszinteség újra visz- szanyerte értelmét, az „együtt csináljuk” pedig nem széthú­zást, hanem nagyszerű dolgo­kat eredményezett. Kedves politikusok! Mind­annyiunk érdekében nem mennének el pár napra a bará­taikkal egy olyan helyre, ahol a csendben meghallani az em­beri szót, hogy majd visszatér­ve emberséggel, tiszta szívvel és lélekkel valóban ránk fi­gyeljenek? Bodnár Tibor Véletlen utazás Nem tudom, hogy van ez, de neked könnyű lehet onnan fentről figyelni, hogy mi itt lent azt várjuk, egyszer csak azt mondod: hoppá, hoppá, hopp, hopp, és indul a man­dula. Ahogy szokott, a telt házas Budapest Sportcsar­nokban, bármelyik nagyvá­rosban, vagy éppen szűkebb pátriádban, Kisvárdán. Azt is te költötted, hogy a föld majd mindent visszakér, és már abban is igazad van, hogy a csend beszél tovább. Tavaly nyáron nem arról volt szó, hogy az érpataki lesz az utolsó koncerted Szabolcs­ban, a következő találkozási helynek sem a kistarcsai te­metőt jelölted meg. Mi történt, Cipő? Túl va­gyunk március 15-én, az egyedüli ünnepen, amit a zenekarod, a Republic kon­certtel ünnepel, és nem az első idei fellépésre hoztad össze a rajongókat, hanem... Múlt hétfő óta esik az eső, és épp csak nem mennydörög, miközben havat is hordott a szél. Azt énekled: elmegyek innen, nekem ebből elég. Ko­molyan gondoltad... Pedig le­hetett volna az egész egy vé­letlen utazás azon a bizonyos lassú vonaton. De valamiért nagyon felgyorsultak az ese­mények, most meg csak ég a gyertya, ég! Szeretünk vala­kit, valamiért! Mán László Robbant a focibomba! Csütörtökön megnevezték az új focikapitányt, az ötvene­diket. Az is meglepetést je­lentett, hogy nem egy neves, vagy kevésbé jegyzett külhoni szaki ül majd a válogatott ro­zoga kispadjára, hanem egy, a magyar bajnokságban edzős- ködő szakember. Az igazi dur­ranást mégis inkább a tréner személye, azaz Pintér Attila je­lentette. Az immáron exgyőri mester előtt húsz határon túli jelölttel tárgyalt az MLSZ ve­zérkara, végül Pintérre tette le voksát Csányi Sándor elnök. Akit a president a taktikailag legjobban felkészült magyar trénernek minősített. Az új kapitány tavaly a dobogó te­tejére dirigálta a győrieket, most a harmadik helyen álló csapatot hagyja utódjára. Bi­zonyára lesznek olyanok, akik a szakmaiságát megkérdője­lezik, ám személyisége még inkább megosztó. Kedvelői szókimondónak, egyenesnek, nyerő típusnak mondhatják, a másik oldalról jöhetnek a parádriposztok: goromba, nyers, verbálisán agresszív. Személyesen nem ismerem az új kapitányt, így botorság lenne róla véleményt formál­nom, ám a sajtóban olvasott, a tévében látott nyilatkozatai alapján nem lesz könnyű dol­ga a kollégáknak, ha mondjuk (ne így legyen) egy vesztes meccs után kell majd szóra bírni, esetleg szemtől szembe kritizálni. Van kapitányunk, ez már tény, ám ezzel tovább­ra sem változott semmi a ma­gyar fociban. Ez a poszt csak a jéghegy csúcsa, a piramis jelentős részében nem történt változás. Amíg az utánpótlást nem rakják, rakjuk rendbe, amíg nem lesznek megfelelőn felkészült, és nem eredmény­centrikus szakemberek, sok­sok megfelelő minőségű füves pálya, addig minden hiába. Amíg az élvonalban nem lesz színvonalas a bajnokság, amíg a klubokban hemzseg­nek a szerény képességű légi­ósok, amíg nem lesznek meg­felelő minőségű edzőpályák, stadionok (ebben már van előrelépés), amíg nem lesznek a nemzetközi kupákban nem csak két meccset bíró csapa­taink, addig szinte mindegy, hogy ki vezeti a zászlóshajót. Addig úgy is az elsüllyedésre van ítélve... tak ebből a kultúrspirálból, s csak az élmény marad, és az energia, ami a színpadokról ad erőt a monoton hétközna­pokhoz. Jó lenne tudni, hová tűnik ilyenkor a vidámság... Talán a kopottas télikabátok mély zsebeibe, a lehullott geszte­nye bámuló, tüskés burká­ba, esetleg a zsúfolt, foszlott buszok hátsó ülése alatt bú­jik meg? Ó, nem! Ott van az, bent, abban a kamrában, ahol a szépet rejtegetjük. S ha nem felejtjük örökre a hátsó pol­con, elővehetjük néha, ami­kor tényleg nincs minek örül­ni, s kedvünkre ízlelgethetjük ezt a kis emlékbefőttet, míg újra ki nem süt a nap. Ladányi Tóth Lajos Ha én irka volnék... Ha én irka volnék, sosem unatkoznék. Nem csak egy­szer nyílnék. Mindenféle grafit sercegne rajtam, érez- ném a folyamatos törődést. Nyílnék a fiúnak, nyílnék én a lánynak, tapasztalnám, hogy nem hiába vett a gazdám, és hozzájárulhatnék sokak bol­dogulásához. Ha én irka volnék a kis ve­gyesboltban, mindig nyitva állnék. Tisztában lennék a va­lósággal. Akárhonnan jönne, bárkit _ beengednék. Mond­hatnának bármit a jólétről, én csak magamból indulnék ki: csak gyűlnének rajtam a ne­vek és az összegek. Nem hor­ribilis tételekről lenne szó, csupán a kenyér, a vaj, a zsír és egyéb betevők áráról, hogy betéve tudnám: nem szép bevallani, de hó végére a mó­dosaknak tűnőknél is kiürül a kassza, ők is hitelből töltik a gyomrukat. Ha én irka volnék, semmin se csodálkoznék. Mindenféle szélnek haragosa sose vol­nék, mert a harag nem old meg semmit. Az lenne a jó, ha mindenki emberi módon él­hetne, nem kölcsönből, hitel­ből, egyik napról a másikra. Esküszöm, el is hinném, hogy ma ennyiből meg lehet élni. Ha én birka volnék... Palicz István Vissza az iskolapadba Huszonnégy milliárd forint. Ennyit költünk december­től az „Újra tanulok” projekt keretében arra, hogy amíg odakint fúj, esik, havazik, derék közmunkásaink egy része (mintegy 100 ezer) fű­tött tantermekben, elhivatott pedagógusok segítségével, munkaidőben (tehát munka helyett) megtanulja, amit már régen tudnia kellene: írni, ol­vasni, számolni, normálisan beszélni és viselkedni. Közelebb állna a valóság­hoz a „Végre tanulok” pro­jektcím, hiszen az, aki ilyen alapkompetenciáknak sincs a birtokában, gyanítható, hogy tizenéves korában az iskola mellé járt, vagy csak melege­dőnek tekintette az oktatási intézményt. Erős a gyanúm, hogy a tanárokra olyan arcok fognak visszamosolyogni - immár nagycsaládos szülők­ként -, akiktől annak idején alig várták, hogy megszaba­duljanak. Egyszer már etette és tanít­tatta őket az állam - a jelek szerint feleslegesen -, most pedig újabb esélyt kapnak, hogy jobban, többet teljesít­hessenek, s idővel képesek legyenek kitörni a közfog­lalkoztatásnak nevezett, alulfizetett kényszermunka világából. A célt megértem, a módszert is elfogadom, a bőkezű dotációval azonban sehogy sem tudok kibékülni. A téli közfoglalkoztatást kiegészítő képzési program másik két pillérjébe (OKJ-s és a betanító képzések) kapasz­kodókkal ellentétben, szerin­tem a funkcionális analfabé­ták java része önhibájából nem jutott egyről a kettőre az évek, évtizedek alatt. Fizetett iskolapad-koptatás helyett tehát örülniük kelle­ne, hogy „újra” ingyen tanul­hatnak, sőt, átvállalhatnák a felmerülő képzési költsége­ik egy részét - mondjuk egy számukra létrehozott öregdi­ák-hitel segítségével... ti) http://www.szon.hu Hírek. A régió ás a világ hírei. Galambos Béla Ráadásként bizalom jár Harapok egyet a mangalica disznósajtos, lilahagymás, kecskesajtos szendvicsemből. Hosszan ízlelgetem számban a pompás falatot, amely ifjú korom falusi disznótorosai és Saci mama mátészalkai kam­rájában lógó vászonzacskó­ban friss sajttá érlelt házi túró csodás ízharmóniáját idézi. Közben jó szívvel gondolok a helyi kistermelők hamisítatlan hazai termékeinek, zamatos zöldségeinek, mézédes gyü­mölcseinek kavalkádját kíná­ló, nyíregyházi piacra. Arra a jóízű beszélgetések­Megszépült a Búza téri piac re is alkalmat adó közösségi helyre, amely most három hónapnyi „albérlet” után visz- szaköltözhetett felújított, régi helyére. A termelői piacok - a közvetlen élelmiszer-értéke­sítés - ma már Európa-szer- te, szerencsére hazánkban is reneszánszukat élik, egyre népszerűbbek a magyar vá­sárlók körében. Nem vélet­lenül, hiszen az ennivalónkat gondos hozzáértéssel meg­termelő gazdákkal kialakuló jó személyes kapcsolat azt az elveszített fogyasztói bizal­mat állít(hat)ja helyre, amitől a gátlástalan, profithajhász, globalizált világnak sikerült az embereket megfosztania. Az étkeik minőségére, ugyanakkor a gazdaságosságra is sokat adó franciáktól nagyon okos dolog volt átvennünk azt a szemléletet, miszerint a tra­díciók egyik legjobb megőrzési módja a közvetlen értékesítés támogatása. Ráadásul az élel­miszerek értékesítési útjának ilyen módon történő rövidí­tése, általa pedig a gazdaság „zöldítése” lehet az egyik le­hetséges válasz a gazdasági és környezeti válság kihívásaira. Ezért aztán hajrá, Búza téri piac, és hajrá, hajrá, nyírségi kistermelők! ILLUSZTRÁCIÓ SIPEKI PÉTER

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom