Kelet-Magyarország, 2002. május (62. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-04 / 103. szám

2002. május 4., szombat HÉTVÉGE /8 Reviczky Gyula Május Fénynek, melegnek ájulása van, Virág a földön, új remény a szívben, Elhagyja ágyát a nehéz beteg, Hogy e szép földön még körültekintsen. Eldobja mankóját a csüggedés, Megszűnnek a bajok, a veszteségek, Mikor a gyönyörű május van itt, Mikor a békák brekkekéznek. Erdő, mező, ég, föld úgy csalogat, Mint nevető lány ünneplő ruhában. Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör Pacsirtadalban, illatos virágban. Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya, Ki az egész világot megigézed!... S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya, Ahol a békák brekkekéznek. Nevezetességeink A vásárosnaményi Babus Jo­lán Középiskolai Kollégium 1989-ben épült, 200 gimnazis­ta, szakközépiskolás és szak­munkás diák biztonságos, nyugodt, szeretetteljes ottho­na. A Megyei Közoktatási közalapítvány bázisintézmé­nyeként a kollégiumi nevelő­munka szakmai centruma. Babus Jolán egykori tudós tanár, akinek egyénisége, szelleme, pedagógiai tevé­kenysége, tudományos mun­kássága, Bereghez, Vásáros- naményhoz való kötődése példakép a tanároknak, diá­koknak egyaránt Elek Emil felvétele Alkotó pedagógus Baráz János grafikusművész 1963-ban született Kisvárdán. Általános és középis­kolai tanulmányait Nyíregyházán végezte. 1981-ben érettségizett a Vásárhelyi Pál Épí­tőipari és Vízügyi Szakközépiskola magas­építő szakán. Innen a Bessenyei György Ta­nárképző Főiskola földrajz-rajz szakára került, ahol 1986-ban diplomázott. Azóta folyamatosan pedagógusként dolgozik. 1999 szeptemberétől a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában tanít rajzot, betűraj­zot és ábrázoló geometriát. 1995 óta tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egye­sületének. A mi sorsunk már így volt megírva Igaz történet egy négytagú családról, akiket nem a vér szerinti kötelék fűz össze Ősöreg Elek Emil felvételei CSERVENYÁK KATALIN Mama, anya, anyuci - hol­nap őt köszöntjük, a legdrá­gábbat. Akitől az életet kap­tuk, aki felnevelt; aki a be­tegágyunknál virraszt, aki vigasztal, aki feltétel nélkül szeret... Margó felvette a legszebb ru­háját, fényesre törölt két piros almát és útnak indult. Elmúlt negyven, tudta, saját gyerekük nem lehet. Pedig egész életében kicsikre vigyázott. Másokéra. Hozták reggel, elvitték munka után. Estére a párjával mindig magukra maradtak... A portás nem akarta beenged­ni, hiába erősködött, hogy neki az igazgatóval kell beszélnie. Végszóra jött egy kocsi, s míg a portás a vezetővel volt elfoglal­va, addig ő belógott a kapun. Kiviszlek innen Ahogy haladt felfelé a lépcsőn, szembejött egy asszony. Mondta neki: az igazgatóhoz jött. Én va­gyok - hangzott a válasz. Margó eltökélten előadta, hogy minde­nük megvan, szeretetben, szépen élnek a férjével, csak hiányzik a gyerekzsivaj. Ha lehet, mind­járt kettőt is vinne...- Nem lesz az sok?- Nekem nem.- Milyen korú?- Teljesen mindegy...- Sosem felejtem el - folytat­ja a visszaemlékezést Tálas Mi- hályné -, azt mondták: van itt egy testvérpár. Aranyosak, oko­sak, csak nagyon betegesek. Óv­tak: gondoljam meg... Azt felel­tem: ha bent maradnak, az éle­tüknek itt vége. Előbb Norbit mutatták meg. A 22 hónapos kicsi fiú épp a fűtő­test csövén csimpaszkodott, ami­kor beléptek a szobába. Margó felé nyújtotta az almát:- Ő nézett rám a gyönyörű, fe­kete szemével, és azt mondta: mamma... Az. asszony ölbe kapta, csókol­gatta: A 15 éve készült kép hátán ez áll; ekkor egy éve voltak nálunk, szeretem őket nagyon vállalni a kockázatot, mert eltö­kélte, embert farag belőlünk. S ezt a mai napig lankadatlan energiával teszi. Igazából nagyon ritka család vagyunk. Mi sokkal jobban kötődünk egymáshoz, apukánkhoz és anyukánkhoz, mint az átlagos gyerekek. Talán épp azért, mert első anyukánkat elveszítettük, s a másodikat már nem szeretnénk. Aki ezt nem él­te meg, felfogni tudja, de érezni nem. Az élet rendje, hogy min­denkinek van apukája és anyu­kája. Nekünk ez nem így volt. Mégis nagyon büszkék vagyunk arra, hogy példát mutathatunk másoknak: négy ember szerethe­ti egymást vér szerinti rokonság nélkül is. A mi sorsunk úgy volt megírva, hogy az anyukánk ránk találjon. Elíz 3, Norbi 4 éves volt, ami­kor megtudta, nem az anyuká­magzatát. Nem méltó arra, hogy anyának nevezzék - szögezi le nagyon határozottan Norbi. - Nem tudom, mit érez, amikor tü­körbe néz, vagy amikor lát egy anyát a gyermekével kézenfogva az utcán. Vajon gondol-e arra, hogy ez neki is megadatott vol­na?- Néha nem az számít, ki szü­li meg a gyereket, hanem az, ki neveli fel - magyarázza őszinte szemeit rám emelve a kishúg, Elíz. - Amikor elkezdtem járni, amikor beteg voltam, anyuka volt mellettem, és nem az, aki megszült. Nagyon betegesek vol­tunk, rengeteget virrasztottak mindketten az ágyunknál. A sze- retetet nem lehet szavakkal kife­jezni, azt belülről kell érezni. Szerintem mi már amikor elő­ször megláttuk, akkor szerettük őket. Ha valami történne velük, nem bírnám ki, se én, se a bátyám. De ez fordítva is igaz. Nem fiatalok már, és elég nehéz lehet nekik tinédzserekkel bán­ni. Mégis minden gondunkat meg tudjuk beszélni velük, ha valahová este elmegyünk, addig virrasztanak, míg haza nem érünk. A gyerekeket szüleik sosem tudták örökbe fogadni, anyjuk nem mondott le róluk. Az eltelt hosszú évek alatt egyetlen egy­szer kereste őket, szerencséjük­re (ők mindenképp ennek tart­ják) előtte negyedórával utaztak el nyaralni... Soha többet nem jött. S ha most mégis betoppan­na?- Elég felkészültnek, érett­nek érzem magam, hogy meg­mondjam: amit ő tett, arra nincs szó. Neki azóta nincs köze hozzánk, hogy elhagyott min­ket. Számunkra idegen - s a szó, idegen, mintha nagyot kop- panna az asztalon, ahogy Elíz ki­mondja. Elíz egyszer maga is anya lesz:- Olyan szeretnék lenni, mint anyuka. Mindent meg fogok ad­ni a gyermekeimnek, amit tu­dok. De legfőképpen szeretetet. Úgy fogom nevelni, hogy min­denkit szeressen és tiszteljen. Szeresse a nagyapját és a nagy­anyját, és soha ne alázza meg a nála szegényebbet, de a gazda­gabbat se. Nevet választanak A Bozsányi testvérek, amint betöltik a 18. évüket, nevet vál­toztatnak. Ők döntöttek így, sen­ki sem kérte őket. Norbi mind­két szülője nevét felveszi: Tálas B. Norbert lesz, és reményei sze­rint sikeres riporter valamelyik kereskedelmi tévében. Húga anyukája lánykori vezetéknevét választotta: másfél év múlva már Bistyei Elizként mutatkozik be. S addigra azt is kitalálja: a fod­rász vagy a ruhakészítő szakmát választja.- Kiviszlek innen titeket, édes csillagom. Téged és a testvéredet is. Férje a szomszédasszonytól tudta meg, hogy Margó a város­ban járt. Az asszony előadta, mivégre. Mesélt a két gyerekről, kérdezte, akarja-e őket.- Hát hogyne akarnám? - fe­lelte a férfi sírva-zokogva. Más­nap már együtt mentek látogat­ni a félénk, gyűrűs szőke hajú kislányt és a szénfekete szemű kisfiút.- December 15-én hoztuk ki őket. Amióta a világon vagyunk, nekünk olyan gyönyörű karácso­nyunk sosem volt, mint akkor. Ő ült az ágyamnál Norbi most 18, Elíz rövidesen 17 éves. Mintha csak ikrek len­nének: arcuk, a szemük csillogá­sa, mimikájuk, gesztusaik kísér­tetiesen hasonlítanak egymás­hoz. Még az is, ahogyan a ven­déget betessékelik az ajtón és hellyel kínálják. Hogy anyák napján kit kö­szöntének? Hát anyukát.- Tálas Mihálynét, az édes­anyámat - mondja Norbi. - Ne­kem már teljesen olyan, mintha ő szült volna. Két vadidegen gye­reket magához fogadott, merte juk szülte őket. Nem rázta meg őket, soha nem gondoltak arra, hogy vér szerinti anyjukat meg­keressék.- Az egyik legszentebb dolog, hogy a nők gyerekeket szülnek és felnevelik őket. Vannak, akik betegség miatt nem tudnak gye­reket szülni, rámegy az életük, a házasságuk. Más egészségügyileg alkalmas, mégis eldobja magától Anya és fia A szerző felvételei Tél \pa és lánya

Next

/
Oldalképek
Tartalom