Kelet-Magyarország, 2001. december (61. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

2001. december 24., hétfő HÁTTÉR /3 HÍREK íjWSWSWWWW 0 Zenés áhítat December 25-én 17 óra­kor kezdődik az evangélikus nagytemp­lomban a karácsonyi zenés áhítat. 0 Pásztorjáték A görögkatolikus temp­lomban 25-én pásztorjátékot adnak elő a Görög Katolikus Iskola tanulói. 0 Közmeghallgatás Eperjeske önkor­mányzata 27-én 17 órakor közmeghall­gatást tart az általános iskolában. Különös, éppen ma, szenteste előtt jut eszembe, hogy gyerekkoromban mi nem mondogattuk annyiszor, mint mostanság szokás: karácsony a szeretet ünnepe. Ne­künk ez ott, a távoli Szatmárban természe­tes volt; nekünk nem kellett ahhoz ünnep, hogy szeressük egymást, hogy próbáljunk örömet szerezni a másiknak. Meghát ez az örömszerzés is azóta jött divatba, amióta rogyadoznak a multik polcai, hogy az em­ber lassan már azt sem tudja, Kaliforniában van-e, vagy itt a Kárpátok ölelésében, ahol télen a mínusz húsz fok sem ritka, mert annyi az áru, hogy az Isten pénze is kevés volna hozzá. Üzlet (is) lett a szeretet. (Erről jut eszembe, hogy egyszer jó volna össze­számolni azokat is, akik még életükben nem voltak ezekben a nagy áruházakban, mert félnek tőle, nincs rá elég pénzük.) A szeretet, a másik megbecsülése, az összetartozás érzése olyan volt a mi népes családunkban, mint a szempilla rezdülése: természetes. Mert ma sem mondhatja el senki önmagáról, hogy karácsonykor csakis a szeretet érzése hatalmasodik el rajta. Ezt a napot sem lehet kikapcsolni a többiből, az ember cipeli magával az örömök mellett a gondokat, a fájdalmakat is. A karácsonyt - túl ennek vallási jelentő­ségén, a megváltó Jézus születésén - az ember alkotta meg önmagának a szeretet jelképévé. Nyilvánvalóan a szeretetlenség vetette fel ezt az igényt, hogy fedezzük fel az értéket a másik emberben, hátha akkor könnyebben el tudjuk majd viselni egy­mást. Legújabbkori történetünk eseményei bizonyítják, szükség volt erre az emberi döntésre. Nem kell mindjárt pusztító hábo­rúkra, tömeges mészárlásokra, diktatúrákra gondolnunk, ha ennek okát keressük. Elég, ha csendesen bevalljuk önmagunknak, bi­zony ártunk mi egymásnak elégszer, több­ször a kelleténél és nem számolunk a kö­vetkezményekkel. Fellelhető ez a magán­életben éppúgy, mint a nagypolitikában, a kis marginális érdekekben éppúgy, mint az elsíbolt milliárdokban. Mindennek a követ­kezménye lehet a sértettségben, a bánat­ban, a szegénységben, az elesettségben megnyilvánuló boldogtalanság, ami így már egyáltalán nem elvont kategória. Világosítson rá minderre ma este a fe­nyőfán felvillanó gyertyák fénye. Tenyerünkben megbúvik a simogatás Tartozni kell valakihez - ezért klub működik magányosoknak, egyedül élőknek Racskó Tibor illusztrációja Szőke Judit Nyíregyháza (KM) - Ami­kor nincs egy fontos másik az életünkben, akkor ott a választás lehetősége: magá­nyossá válunk vagy pedig él­vezzük a szabadságot, amivel az egyedüllét ajándékoz meg bennünket. Aki elvesztette életének társát vagy házasságában nem társas lény, akkor az kapcsolatokat ke­res. De hogyan? Telefonos vagy levelezős társkereséssel? Vagy menjen oda a vágyott nőhöz, fér­fihoz és szólítsa le? Hordjon egy táblát nyakában: kellene valaki, legalább egy szabad váll, amire néha lehajthatom a fejem?... A kiválasztás alapjai Különösen élénk a forgalom a gyertyafényes szenteste előtt, az év fordulóját sem keserűen tölte­ni kívánóknak kitalált Cronos társkereső klubban. Akik idejön­nek, bánhatják, hogy nem hama­rabb próbálkoztak. Nem egy ügy­fél már csalódottan érkezik. Aki ugyanis bekerül az adatbázisba, annak nem kell magyarázkodnia, sem hazudnia, sem hebegnie-ha- bognia, a másik ugyanolyan cipő­ben jár, csak meg kell találni. Né­miképp megnyugtató érzés az is, hogy „lám, lám, más is van ilyen helyzetben”. A Cronos három éve működő, negyven irodával, orszá­gos hálózattal rendelkező társke­reső klub. Nyíregyházán Dán Péterné, Ibolya személyében fél éve mű­ködik. Az eredetileg pedagógus, rendszeres pszichológiai tovább­képzésen részt vevő, igen nyitott, kellemes nő azonnal felkelti a bi­zalmat. Úgy beszél a klubtagok­ról (országosan ötezren, Nyíregy­házán ma már több mint százöt­venen vannak, s ahogy közeled­nek az ünnepek, hetente tíz-ti- zenkettővel gyarapodik a szám), mint legszemélyesebb jóbará­tairól. A megye legeldugottabb helyéről is fordultak már meg a Westsik Vilmos utcai barátságos szobában, ahol központi, de nem a legfontosabb kellék a számító­gép. Ezen csak nyilvántartanak, fotók vannak, adatok, akár be­szédhangok találhatók, hiszen ezek a kiválasztás alapjai. Nem egy ügyféllel órákat be­szélget, s gyakran azonnal tudja, kit fog ajánlani. Egy évig lehet valaki az országos, s lassan kül­földre is terjeszkedő nyilvántar­tás része, választó és választha­tó. Nem informatikai kartotéko­kat lát Ibolya a munkája mögött, hanem társra vágyó embereket, fiatal és idősebb férfiakat (20 és 70 év között), és nőket egészen fiataltól az érettebb korosztályig. Félszegek, gátlásosak vagy épp talpraesettek... Bizalmas, szemé­lyes információk birtokába jut, sorsok feslenek fel a szavak mö­gött, s remények visszhangoz­nak: hátha..., ha tud, segítsen. A klubtagok fele diplomás, ne­gyedük középfokú végzettségű. Jólszituáltak, akikről nem is gondolnánk, hogy nincs minden rendben... Nekik megy a legne­hezebben, elfoglaltak, nemigen tudnak a környezetükből tartós kapcsolatra találni - hallom a magyarázatot. Aki az első beszél­getésen és adatfelvételen túljut, adja vagy nem a fotóját, máris keresgélhet. Csak meg kell adnia a kritériumokat. Ibolya azt mondja: általában tudják, kit akarnak, a realitás ta­laján maradnak, de előfordul, kü­lönösen a férfiaknál, hogy a kül­ső tulajdonságok iránti elvárás­ban „elszalad a csikó”. Ritkán, de előfordul, hogy valaki nem a nyo­masztó magány elől menekül, pusztán alkalmi szexpartnert ke­res. Ez azonban szerencsére már a telefonálási küszöbön kiderül, s udvarias elutasításra talál. Várnak a rendezvények A magány nyomasztását meg- unókat rendezvények is várják, melyek szintén alkalmak az is­merkedésre. Minden eset más, és szerencsé­re sok a sikerélmény. Egy nő és egy férfi fiatal korukban szerel­mesek voltak, de a sors úgy ren­dezte, hogy messze kerüljenek egymástól. Évtizedek teltek el, mindketten egyedül maradtak és a klubhálózaton keresztül, noha az ország két különböző csücské­ben éltek, és semmit sem tudtak egymásról, újból összetalálkoztak. Van, aki kifejezetten az ünnepe­ket szeretné egy kellemes sze­méllyel tölteni, mások életre szó­ló kapcsolatot keresnek. Egy 65 éves, aki nehezen szánta rá ma­gát a bekopogtatásra, néhány hét alatt egy „annyira olyan nőt” ta­lált magának... Pedig már le is mondott a társról. Most pedig fel­hívta Ibolyát: olyan boldog va­gyok! Egy két gyermekét egyedül nevelő negyvenéves férfi tudta, hogy csak ki kell várni és eljön... A 37 éves elvált családanya a hir- detéses keresgélést hatalmas ku­darcként élte meg, a Cronos-nál jelentkezve négy telefonszámot kapott, amiből csak a negyedik mögött lévő személy hozta meg számára a várva várt örömöt. A lehetőséget az irodának köszönhe­ti, de tudja a folytatás már kette­jükön múlik. A remény lehetősége Nagyon sok a magányos em­ber. És vajon kiből és mennyi lesz holnap? A remény lehetősé­ge, a tartozni valakihez, a „szük­ségem van valakire, akinek szüksége van rám” varázsa azon­ban életben tart. Hány úton ban­dukolunk a tenyerünkben meg­búvó simogatással?... Négy pár újra igent mondott Sényő (DM) - Sényőn az idén négy házaspár is ünnepelte egy­szerre házasságkötésük ötvene­dik évfordulóját. A jeles évfordu­ló jegyében bensőséges megem­lékezést tartottak nemrégiben a községházán. Pehely Zoltán pol­gármester köszöntötte Auxi Ist­vánt és feleségét, Bíró Istvánt és feleségét, Pataki Ferencet és fele­ségét, illetve Zilahi Imrét és fe­leségét. A szép számú vendégse­reg előtt meleg szavakkal beszélt arról a szeretetről és békesség­ről, amit a négy házaspár élete jelképez. Az egymás mellett jó- ban-rosszban kitartásuk példa­ként szolgálhat a fiatalok számá­ra. Kifejezte reményét, hogy Sényő lakossága a jövőben még sok ilyen csodálatos ese­ményt élhet meg. Az aranylakodalmasok a községházán Amatőr felvétel ELETKEPEK * ........"”,,iYA"fjWíHPHPP mám A tigris Tóth-Máthé Miklós A nappali szoba sarkában kis „dzsungel” déli növényekből. Csaknem a szoba negyedét elfog­lalja, így valóban találó ez az el­nevezés, amit az ötesztendős kis­fiú, Dani ragasztott rá. Most is ott játszik. Nem éppen stílsze­rűen az irányíthatós autóval.- A majmodat vidd oda - mondja nevetve az apja, aki új­ságot olvas a fotelban. - Vagy a kis elefántodat. A dzsungelben nehéz autóval közlekedni.- De én tudok - mondja Dani.- Ha tudsz, akkor az nem is dzsungel.- De dzsungel - mondja Dani csak itt már kivágták a fákat. Nagy területen. Építkeznek.- Mit építenek?- Toronyházakat. Lesz köztük százemeletes is.- Úgy már egészen más. Ak­kor nem szóltam semmit. Csend van. Dani tovább au­tózik, aztán hirtelen abba­hagyja.- Apa! Leállítottam az építke­zést.- Leállítottad? Miért?- Mert ez mégiscsak dzsungel, és itt nem szabad bántani a fá­kat. Azon a területen, ahol ki­vágták, már ültetnek is máso­kat. Sok kis facsemetét.- Remek - mondja az apja.- Visszatértek az állatok is - mondja Dani -, meg a madarak. Mert egy időre elmenekültek.- Nem csodálom - mondja az apja -, hiszen megzavarták a nyugalmukat.- A dózerekkel?- Azokkal is. Meg más mun­kagépekkel.- Bizony - mondja Dani -, nagy zaj volt, de most már csend van. Illetve nem egészen, mert most már a madarak meg az ál­latok beszélgetnek.- Miről? Te érted?- Persze, hogy értem. Minden­féléről, de leginkább csak örül­nek, hogy visszatérhettek.- Mind visszatért?- Nem mind. A tigris az nem. Ennek is örülnek.- Érthető. Én is örülnék a he­lyükben.- Hát igen - mondja eltöp­rengve Dani -, nagyon félnek a tigristől. Sokáig lesben ül és úgy csap le az áldozatára.- Ez igaz. Jó, hogy nem jött vissza.- Nagyon jó - mondja Dani. Kis ideig nem szól, majd hir­telen felkiált:- Apa! Baj van! Visszajött a tigris!- Hol van? Mutasd.- Ott... ott... az egyik fa mögött. Látom a csíkos bundáját! - Dani rémülten bújik az apjához. - Lődd le! Azonnal lődd le!- Mivel? Nincs nálam puska.- Akkor áss neki csapdát. Még messze van, elkészülhetsz vele. Az apa óvatosan lépked az i ŰM ■ j j j j yß'ii j J 'T J j jjj Itt egyik szobapálma mögé. Csapdát ás. Aztán visszamegy a fiához. Figyelnek.- Most ér oda - suttogja Da­ni. - Megáll. Ki fogja kerülni. Apa, ki fogja kerülni.- Nem biztos. Várjunk még. Várnak. Lélegzet-visszafojtva.- Elhallgattak a madarak is - súgja Dani. - Ugye, te sem hal­lod őket...?- Én sem. Csend. Nézik a csapdát.- Sikerült! - kiált fel Dani. - Oda nézz apa, sikerült! Most esett bele! Gyere, gyorsan takar­juk be ágakkal. Odasietnek, befedik a csapdát. Apa átöleli Danit, érzi, hogy reszket, de azért mosolyogva néz fel rá.- Klassz vagy, apa!- Ugyan, én csak a csapdát ás­tam, de a tigrist te vetted észre. Egymásra néznek, nevetnek. Körülöttük mintha valóban a dzsungel suhogna, zúgna és vi­dám majmok hintáznának az in­dákon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom