Kelet-Magyarország, 2001. december (61. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

2001. december 24., hétfő KARÁCSONY /9 Görögül ír regényt, de Szabolcs nem engedi Szőke Judit Harminchét évvel ezelőtt „a világ végén”, Nyírkércsen látta meg a nap­világot, majd ahogy felnőtt lett, elju­tott Ausztriába, Németországba, Dél- Amerikába. S szerelmére, a Balkánra. Ennél szebbet soha sem látott, ott ugyanis a szenvedély megrázó, s ha nem figyelsz, könnyen a személyisé­gedbe kerül. A tények Donáti Istvánról szólnak, a gondolattöredékek szintén az övéi. Meg az övé Athén is. Ottragadt - négy évre, s ahogy mondja, egy csöndes vasárnap dél­előtt nagyon megbántották.- Bánatomat nem csitította sem könny, sem harag. Tennem kellett valamit, hogy a szívem meg ne hasadjon. Ezért kezdtem írni. Ekkor volt 27. Első novellája görögül jelent meg, de egyszer sem gondolt arra, hogy író. Beszél németül, angolul, spanyo­lul és görögül, most olaszul tanul. A he­lyét sohasem találja, hol Nyíregyházán, a Kelet-Magyarország szerkesztőségében biz­tonságiőrködött, hol a fővárosban élt, majd jöttek a külföldi utak, ahol tolmácsolt, for­dított, dolgozott, jelenleg egy nyíregyházi intézménynél dolgozik, ahol hagyják for­dítani, nyelvet tanulni. Donáti István fordításában most jelent meg Alkoyni Papadaki: A Hold színe című regénye, amely a Görög Irodalmi Akadé­mia elsődíjasa. A belső oldalon a szöveg: Hungarian translation Donáti István. A mi viszonylatunkban leginkább Szabó Magdá­hoz hasonló stílusú írónő szörnyű dolog­ról, a szegénységről ír gyönyörűen. Ta­vasszal gyermekkönyvfordítása lát napvi­lágot, majd saját görögül írt regénye lesz kapható az üzletekben odakint. A címe: Az árva szaxofon, már van kiadója is. Felkérésre írt színdarabot. Az éjszaka tapintása vak színházként a világon a má­sodik próbálkozás. Fél év alatt készült el vele, Vangelis zenéje ihlette. Az Akácos udvarban játsszák nap mint nap, februá­rig minden jegy elkelt, Brnoba is meghív­Donáti István: a nyelvtanulás ablak ták az előadást, foglalkozott vele a hazai sajtó. Megjegyzi, ha időben megtudja ezt, megtanult volna csehül. Rádiónovelláit su­gározták, lapunkban is megjelentek írásai. Úgy véli, a fordításhoz kreativitás kell és irodalmi affinitás is jócskán, a nyelv- tanuláshoz pedig semmi más, csak moti­váció.- A nyelvtanulás olyan ablak, amiből tá- gabb kitekintés nyűik a vüágra. És én sze­retek kinézni ezen az ablakon - így a hit­vallás. Vállalkozóként biztonsági őr, így nincs függő helyzetben, szellemi szabadfoglalko­zású. Kell a biztos forrás, a honorárium bizonytalan dolog. Megkérdezték már tő­le, hogy nem „égő-e” ez a foglalkozás egy fordítónak. Szerinte semmilyen munka nem szégyellnivaló. S hogy meddig ma­rad idehaza az, aki Görögországot is ott­honának tartja? Nem tudja. Ám azt igen, hogy Szabolcs hátrány, és olyan póráz, amiről nem tudni, meddig ér el, meddig enged, de ami elszakíthatatlan. Álom? Tervek?- Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de minden vágyam, hogy a nyíregyházi szín­háznak írjak darabot. A nyíregyházi Benc&villa háziasszonya Soltészné Pádár Ilona az őszinteségről, a közéletről, a feladatvállalásról vallott Elek Emil felvétele Marik Sándor Kilencévesen kérvényt írt, hogy diákotthonba mehes­sen, mert a tanulásra remé­nye sem volt másképp: „Apá­mat nem ismerhettem meg, nagyapám korán meghalt, anyámmal, nagyanyámmal és öcsémmel éltünk - én nem mások elbeszéléséből tu­dom, mi a szegénység.” Soltészné Pádár Ilona hökken­tett meg ezekkel a szavakkal, amikor arra kértem, mondjon el valamit életének arról a részé­ről, amikor még nem volt nyír­egyházi. Mert azt követően nyitott könyv volt az élete, hiszen film­klubok szervezőjeként, népfront- és szakszervezeti vezetőként, or­szággyűlési képviselőként évtize­dekig reflektorfényben élt. A pesti asszony- A megyébe „a pesti asszony­ként” jöttem, Sényőn sokáig így ismertek - emlékezik a hatvanas évekre. - Jót mosolyogtam ezen időnként, de nem mesélhettem el mindenkinek életem történetét, és az sem volt jellemző rám, A család- Nagyobbik fiam, Kell­ner Zoltán trombitaművész Ausztriában él, a Badeni Színház zenekarában dolgo­zik és koncertekkel járja a világot. Felesége szintén művész. Immár két unoká­val ajándékoztak meg. Ki­sebbik fiam, Attüa elsőéves főiskolás. Férjem, Soltész József ügyvezető igazgató Nyíregyházán. Sorházi öröklakásban élünk. hogy a régi dolgokért sajnálta- tom magam. A lényeg: tízéves koromtól szinte önálló életet él­tem, Szolnok megyében, ahol születtem, gyermekéveimet töl­töttem és tanultam. Egy rokon segítségével kerültem Pestre, ahol dolgozni kezdtem. Fiatalon kipróbáltam a vitorlázórepülést, a népi táncot, kiszeztem is, mint a korombeli fiatalok. Korán be­kötötték a fejem, s férjemet he­lyezték a megyébe, én pedig - mivel közgazdasági technikumot végeztem - könyvelőként helyez­kedtem el a sényői tsz-ben. Igye­Soltészné Pádár Ilona keztem szót érteni mindenkivel, úgy éreztem, hamar befogadtak. Mégis kevés ideig maradtam ott, mert olyan munkakörbe hívtak a moziüzemi vállalathoz, amire vágytam: mai szóval PR-os let­tem. A Tízezer nap emléke Ez újabb fordulópont lett a fia­talasszony életében, mert kinyüt előtte a világ.- Imádtam szervezni a film- bemutatókat, a filmklubokat - akkoriban virágkorát élte a mo­zi. Olyan emberekkel ismerked­hettem meg, mint Herskó János, Kovács András, Makk Károly, Nemeskürty István - az értelmi­ségi elit legkiválóbbjaival. Meg­szervezhettem Kosa Ferenc Tíz­ezer nap című filmjének nyíregy­házi ősbemutatóját, aminek él­ménye ma is él bennem. Még harmincéves sem volt, amikor közéleti tisztségre válasz­tották, városi népfronttitkár lett. Majd néhány év a Közalkalma­zottak Szakszervezeténél, 1984- ben pedig, amikor visszahívták a népfrontba, immár a megyei közélet első vonalába került me­gyei titkárként, ráadásul parla­menti képviselő, az országgyűlés jegyzője lett. Megkérdeztem, sze­rinte mi volt a titka ennek a majdnem üstököskarriemek?- Én mindegyik munkámat szerettem, és a lehető legjobban akartam végezni. Talán ösztönös bizonyítási vágy élt bennem. Meglehet, azért jelöltek újabb feladatokra, mert mindig őszin­te voltam és nyíltan megmond­tam a véleményem, ezt sokan megbecsülték. Ráadásul, amióta csak dolgoztam, a munka mellett mindig tanultam; a nyíregyházi tanárképző főiskolán biológiát, a debreceni egyetemen néprajzot, de még „a foxi-maxi”-tanulmá- nyokat is ide sorolom, mert az esztétika szakosítón semmivel sem voltak lazábbak a követel­mények, mint az egyetemen. Mindenhonnan vannak máig ha­tó élményeim. A rendszerváltozás történései ismét megváltoztatták az életét. - A Hazafias Választási Koalíció színeiben indultam a nagykállói választókerületben - és nem ke­rültem be a „rendszerváltó” or­szággyűlésbe. Sem én, sem má­sok ebből a körből. Én nagyon komolyan vettem azt, hogy a vá­lasztóknak nem volt ránk szük­sége. Javasoltam is a megyei bi­zottság jogutód nélküli feloszla­tását, amit el is fogadtak. A nép- frontvagyont - két épületünk volt, Nyíregyházán, illetve Tisza- vasváriban - visszaadtam a ta­nácsnak. Lelkiismeretem tiszta volt, nyugodt szívvel léptem ki a közéletből: politikusi munkám során nem tettem szert különva­gyonra, külön kedvezményeket nem vettem igénybe. Mivel nyug­díjba még nem tudtam elmenni, pedagógusi végzettségem birtoká­ban hivatásos pártfogóként kezd­tem dolgozni a bíróságon, gon­doltam, van alapom és tapaszta­latom, hogy nehéz helyzetben lé­vők útját egyengessem.- Most, immár nyugdíjasként a Bencs-villa háziasszonya va­gyok és társadalmi munkában a városi civü fórum alelnökeként valamint az Európa Egyesület titkáraként dolgozom. Mind olyan, ahol hasznosíthatom ta­pasztalataimat, hiszen például a hajdan a népfront égisze alatt szerveződött városvédő-, kertba­rát-, honismereti mozgalom mindegyike erős civil szervező­dés, hasonlók létrehozását segí­tem most is; az Európai Unióba igyekvő országunkban kitünte­tett szerepe van, lesz a civü szer­vezeteknek. Kritikusan a T. Házban- Szerencsésnek érzem ma­gam, hogy a rendszerváltozás előtti történelmi időszak fon­tos posztokon ért. Már nem le­hetett csupán azzal érvelni, hogy „pártunk és kormá­nyunk akarja.” Érdekesebb lett a politika, felszínre kerül­tek másként gondolkodók, ala­kulóban volt az ellenzék. Pozs- gay került a mozgalom élére. Talán ekkor volt legjobb a Népfront, amikor felvállalta az eltérő vélemények tolmácsolá­sát, amikor mi, itt, Nyíregyhá­zán is kinyitottuk a Népfront­székház kapuját az ellenzék, az új politikai csoportosulások előtt. A Parlamentben akkor vált világossá, hogy már nem lehet előterjesztéseket vita mellőzésével megszavaztatni és az ellenvéleményekre is ér­demben válaszolni keü. Én két dolgot szorgalmaztam a Par­lamentben: az első lakáshoz jutók megkülönböztetett segí­tését (ez máig megoldatlan, a szülők anyagi háttere nélkül ma is nagyon nehéz a fiatal párok önálló életkezdése), és a megye gazdasági felzárkóztatá­sát. Szomorú volt, egyes nagy cégek szinte rabszolgaként dol­goztatták beregi, szatmári gyáregységeik munkásait - a felzárkóztatás máig várat ma­gára. Változatlanul ma is úgy gondolom, jobban kifejezné a választók akaratát, ha csak egyéni képviselők lehetnének a Parlamentben, közvetlenebb volna a képviselő és a válasz­tók kapcsolata. Ajándék születésnapra: utazás Kenyába Könyvet ír a népszerű nyíregyházi színészházaspár, Szabó Tünde és Hetey László Nagy István Attila Wi |293 Könyvet ír a színészházas­pár, amelyben sok-sok törté­net kap helyet. Szabó Tünde és Hetey László megosztották a feladatot. Szabó Tünde írói eszközökkel megírt tárcákat jelentet meg, míg Hetey László azokat a ked­ves történeteteket gyűjtötte cso­korba, amelyek a Móricz Zsig- mond Színházban estek meg. Ezek egy sajátos színháztörténe­tet is nyújtanak, hiszen olvas­hatunk itt Máthé Etáról, Gerbár Tiborról és másokról, másrészt színháztörténeti könyvecske is lesz, mert két művészünk a Mó­ricz Zsigmond Színházban szer­zett tapasztalataikat foglalja „el­méleti” köntösbe. A házaspár pihenéssel tölti a december közepétől kezdődő idő­szakot, s terveik szerint Afriká­ba repülnek. Ez lesz Hetey Lász­ló ajándéka hatvanadik születés­napjára. Búcsúzóul még hozzáte­szi: mindig szerettem volna „megszagolni” Afrikát, erre most Kenyában alkalmam lesz. A bizalom Játszunk manapság a színház­ban egy könnyű, szórakoztató és időnként nagyon élvezetes (mert a nézők a ,főszereplők” benne) - krimivígjátékot. Mi, a színészek, gyanúsítottak vagyunk, és mint ilyenek, a szünet idejére őrizet alá vagyunk helyezve, és nem hagy­hatjuk el a színpadot. A közönség kimegy a szünetben, én pedig ülök a színpadi fodrász bura alatt, és szárítom a hajam. Szemben velem az üres nézőtér,- azaz, hogy nem üres. A székek karfáján itt-ott egy zakó, vagy kis- kabát, néha még táska is. Azon kapom magam, hogy va­lami jóleső melegség tölt el, va­lami megmagyarazázhatatlan jó érzés. Sokáig nem jöttem rá, mi az. Ülök szemben ezekkel az ott­hagyott holmikkal. Fogalmam sincs, hogy a többi előadáson is így van-e, hiszen a szünetben többnyire mindenki kimegy. Gon­dolom, máskor is így van, de én A színészházaspár még sohasem láttam. És akkor hirtelen rájövök: a bizalom. Ebben a szörnyűségesen gya­nakvó, félelmektől terhes világban (különösen most, szeptember 11-e óta), amikor mindenki ellenség le­het, amikor védőrácsokat, bizton­sági zárakat és figyelőrendszereket állítunk mindenhová, mégis van Elek Emil felvétele egy hely, ahol ez öntudatlanul feloldódik és megszűnik. Pici dolog ez, de nagyon fontos. Istenem! De jó lenne ilyen vi­lágban, közösségben élni, mint amilyen itt, a színházban, ha csak néhány órára is, de megszü­letik! Szabó Tünde

Next

/
Oldalképek
Tartalom