Kelet-Magyarország, 2001. október (61. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-22 / 247. szám

2001. október 22., hétfő v ÉVFORDULÓ /9 Díszőrségben Balogh József Díszőrségben álltunk a háborús em­lékmű mellett. Arra már nem emlékszem, hogy csak sima vigyázzállásban, vagy a katolikus templomból kölcsönkért lándzsá­val, amit ahelyett a két fapuska helyett fa­ragtunk, amit az ávósok elvittek. Ma biz­tosan puskának látszó tárgynak hívnánk, mert lövésre soha nem volt alkalmas, de abban az időben azt már a rendszert ve­szélyeztető fegyvernek tekintették, így nagypénteken és nagyszombaton Krisztus koporsóját sem őrizhettük vele. Az ünne­pi alkalom a turulmadár visszahelyezése volt, az időpont pedig 1956. október vége, talán 26, a helyszín Demecser központja. Mindennek 45 éve. Túlzás lenne azt mondani: mintha tegnap történt volna, de a fontos dolgokra emlékszik az ember. Meg emlékeztetik rá. A napokban a fehér könyv került a kezembe. Nem így hívták, a címe: Kulákok, földbirtoskosok, bűnö­zők, pfeifferisták, nyilasok a megyei ellen- forradalom vezérkarában. Ott olvastam: „Az ellenforradalom tulajdonképpeni irá­nyítói vállaltak vezető funkciót egyelőre, nyilvánvalóan azért, mert közismerten népellenes elemek voltak. Szentmártoni Sándor, Réti Gergely csendőrcsemete, Almási Árpád és Béla kulákfamília hozzá­tartozói. Ezeket - így a könyv - 1954-ben államellenes összeesküvés beigazolt vád­jával börtönbe zárták. A demecseriek jól tudják, kik ezek az emberek”. Valóban tudták, mindegyikükről, hogy rendes ember. Ketten még ma is el tud­ják mondani a forradalom történtét, hi­szen Szentmártoni Sándor - a fehérkönyv ötödik kiemelt szereplője a forradalom egyik megyei vezetője lett, első fokon ha­lálra, másodfokon 15 évi fegyházra ítél­ték - ma Debrecenben él, Almási Árpá­dot pedig a POFOSZ megyei elnökeként ismerhették meg, akik annak idején nem találkoztak vele a börtönben, vagy 57 ta­vaszán az ÁVH pincéiben. Diákként az ember nem alakítója, leg­feljebb szemlélője az eseményeknek, ami­ről később majd kiderülhet, hogy törté­nelem. Az is az lett, ami azokban a napok­ban ott velünk, előttünk történt. Nem vol­tak azok nagy dolgok, mert a községháza tanácstermében született ötletek sem tel­jesedtek be. Nem indultunk el felszedni a síneket, mert bár megéljeneztük a javas­latot, valaki azonban azt mondta: igaz, hogy lassítanánk vele az oroszok bevonu­lását, de ha itt kényszerítjük őket a vago­nok elhagyására, a falut pusztítják el. A félelem lehűtötte a lelkesedést. Mert akkor a félelem ott élt az embe­rekben. Féltek, akik tudták, hogyan lettek besú- gás áldozatai Szentmártoniék, akiket azért vittek el, mert azt mondták: nem takarí­totta el háza előtt az utcát, akit kuláknak kineveztek, s akit nem, s a félelmet a for­radalmi lelkesedés csak néhány napra füg­gesztette fel. Megverték azt a fiatal tanítót, aki egyszer egy gyűlésen rászólt a részt­vevőket elvtársnak szólító rendőrre, hogy talán mondana inkább polgártársakat, azt a 80 éves idős embert, aki azokban az időkben még a boltba se ment el, csak a mezőre, hogy a megkésett betakarítással végezzen, a papot, aki október 26-án a tu­rulmadár visszahelyezésekor rövid beszé­dében azt mondta - ezt idézi a fehérkönyv is -, hogy „Most éljük az igazi demokrá­ciát”. Harmincnégy évnek kellett eltelni ah­hoz, hogy ezt büntetlenül kimondhassuk és igaz legyen. A turulmadár Racskö Tibor illusztrációja Az a tizenhárom őszi fényes nap Negyvenöt év telt el az 1956-os forradalom és sza­badságharc óta. A fiatalok koruk miatt nem emlékez­hetnek rá, a középkorúak a történelemferdítés miatt nem ismerhették meg az igazsá­got, ezért most három politi­kai szervezet megyei vezető­jét kértük meg: emlékezze­nek ők ’56-ra. A világ ámulatára Bodnár József, a TIB megyei J elnöke: S- A Rákosi-féle súlyos tör- ű vénysértések, túlkapások oda ve- a zettek, hogy a magyar nép - Európa és a világ ámulatára - szembeszállt a háromszázmilliós szovjet hatalommal. Kiléptünk a Varsói Szerződés katonai szerve­zetéből és az osztrák mintájú semlegességet választottuk. A 13 fényes nap és győzelmi mámor után bekövetkezett az árulás. Akkor azt ígérték, nem lesz megtorlás, aztán 1957-ben az oroszok, vagy a kínaiak sugal­latára kegyetlen megtorlásba fo­gott, amit több száz kivégzés, több tízezer börtön, több száz­ezer disszidens, több százezer munkahelyi előmeneteli disz­krimináció követett, s ennek mi személy szerint is szenvedő ala­nyai voltunk. Thürmer Gyula pártja most Kádárnak akar szob­rot emelni, amivel hihetetlenül irritálja az ötvenhatosokat, és a demokratikus érzelmű embere­ket. Ők azt mondják, mi mindent épített a Kádár-rendszer, mi meg azt, hogy a 33 évi szocialista kí­sérlet miatt mitől maradtunk el. Elmaradtunk a fejlett nyugati demokráciáktól, társadalomtól, gazdaságtól, jóléttől, technikától, technológiától, infrastruktúrától, környezetvédelemtől, a bérektől, a nyugdíjaktól. Mi, mint frissen érettségizett sorkatonák fegyveres rendfenn­tartó nemzetőri szolgálatot tar­tottunk, hisz az ÁVO, a rendőr­ség eltűnt. Bár mi megúsztuk börtön nélkül, de húszévi álta­lános tanulási és munkahelyi diszkrimináció lett osztályré­Bodnár József szünk. Egyik vezetőségi tagun­kat, Demeter Jánost, aki a me­gyei forradalmi bizottság tagja volt, nagyon megkínozták, Sol­tész Albertet, a közismeret festő­művészt, aki a Centrum Áruház­ban volt a forradalmi biztottság tagja, munkahelyéről eltávolítot­ták, sokáig munka nélkül élt. Napi kapcsolatban voltunk Szi­lágyi Lászlóval, a forradalom megyei vezetőjével, biztattuk a disszidálásra, de nem ment, bí­zott abban, hogy mivel nem kö­vetett el semmit, nem lesz bán- tódása. Életével fizetett. A harc betetőzése Bagó Ferenc, a POFOSZ me­gyei elnöke: Bár a szovjetellenes és kom­munistaellenes magyar ellenál­lás leglátványosabb és legdicső­ségesebb napjait tisztelhetjük ’56 forradalmában, azt látni kell, hogy ez a magatartás nem ’56-ban és nem a forradalom előt­ti utolsó hetekben keletkezett. Már 1944 végétől megjelennek azok a különböző szervezkedések és összeesküvések, melyeknek az volt a célja, hogy a szovjet hata­lom, a megszállás ellen megpró­báljanak tenni valamit, azt, amit az akkori körülmények között tenni lehetett. Az 1956-os forradalomnak a mi számunkra, akik ’56 előtt már börtönbüntetést szenvedtünk po­Bagó Ferenc litikai állásfoglalásunk miatt, különös jelentősége volt, hiszen úgy láttuk, hogy annak a mozga­lomsorozatnak, annak a harcnak betetőzését, sikerét jelentette, amit előtte folytattunk, ezért az a dicsőséges 12-13 nap, amíg úgy látszott, hogy a forradalom győ­zelemre jut, a mi számunkra egy különösképpen eufórikus idő­szak volt. Annál nagyobb volt a fájdalom, a csalódás, a keserű­ség, amikor november 4-én a szovjet tankok hitszegő módon megindultak, hiszen előzőleg ar­ról biztosítottak minket, hogy ilyesmi nem fog történni. A for­radalom letiprása után olyan agymosást végeztek részben ter­rorral, részben propagandaeszkö­zökkel, amely az emberek lelkü- letében, erkölcsi felfogásában, vi­lágnézetében olyan súlyos káro­kat okozott, amelyek hatása a mai napig is tetten érhető a tár­sadalomban. Ezért fontos fela­datunk, hogy a szabadságharc megítélését az emberek gon­dolkodásában helyére tegyük. A nemzet mártírja Lakatos István, a Nagy Imre Társaság megyei elnöke: Az ’56-os szervezetekkel együtt a Nagy Imre Társaság megyei szervezete is készül a forradalom és szabadságharc 45. évforduló­jának megünneplésére. A NIT 1993-ban történt megalakulása Lakatos István óta a szervezet egyik legfonto­sabb feladatának tekinti, hogy október 23. méltó ünnepe legyen városunknak. Mindemellett fon­tos feladata a névadó mártír mi­niszterelnök emlékének, szelle­mi, erkölcsi örökségének ápolá­sa. Pokorni Zoltán volt művelő­dési miniszter Nagy Imre halá­lának 43. évfordulóján elhangzott beszédében mondta: „... bár Nagy Imre szerepét a forradalom szereplői és a történelemtudósok a mai napig vitatják, kivégzése­kor, 1958. június 16-án az egész nemzet mártírja lett, mert nem volt hajlandó együttműködni gyilkosaival, és elárulni az ügyet, amelynek néhány nap alatt hősévé vált.” Célunk az, hogy a jövőben rendszeresebben találkozzunk az ifjúsággal. Most még itt élnek kö­zöttünk azok az emberek, akik a forradalomnak részesei, szemta­núi, vagy éppen a megtorlás áldo­zatai voltak. Ezek - a ma már 70-80 év közötti emberek - hite­les történelmet hordoznak maguk­ban. Azon dolgozunk a szerveze­ten belül, hogy ez a törekvésünk eredményes legyen, hiszen a szer­vezetben ma még megtalálható: a forradalom napjaiban élelmi­szert Pestre szállító forradalmár, a megtorlás vádlottjait és későb­bi áldozatait védő ügyvéd, a vá­rosi forradalmi munkástanács el­nökhelyettese, vagy éppen az ’56- os eseményeket kutató történész. „...hogy szabad hazánk tovább eiősödjék” Október 26-án alakult meg a nemzetőrség Szabolcs-Szatmár megyében A nemzetőrség az ’56-os forradalomhoz átállt honvéd­ség és rendőrség megbízott, illetve a polgárság önként je­lentkező tagjaiból állott. Az irányítást a Forradalmi Ta­nácsok (Munkástanácsok) látták el. Többféle elnevezé­sük volt még használatban: polgárőrség, nemzeti polgár­őrség és forradalmi nemzet­őrség. Nyíregyházán 1956. október 26-án Rácz István tanár alakítot­ta meg a polgárőrséget. Ezen a napon a börtön megnyitása és a rendőrpalota erkélyéről mondott beszéde után hívta fel erre Végh György államvédelmi őrnagy. Rácz István Önéletrajzának 26. oldalán erről így írt: „Igen, én alakítottam meg a polgárőrséget, melynek Kábái Dezső lett a pa­rancsnoka. így kerültem én be­le a forradalomba.” Már 1956. ok­tóber 31-én Szilágyi László, a me­gyei forradalmi munkástanács elnöke rendeletére hirdetménye­ken jelentek meg: „Az új nemzet­őrség szolgálatának ideiglenes irányelvei.” E 7 pontból álló sza­bályzatot Nagy Zsigmond rendőr százados, a közrendvédelmi osz­tály vezetője és beosztottjai dol­gozták ki, de a szerkeszté­sébe bekapcsolódott Hubicska Zoltán őrnagy, a nyíregyházi Damjanich laktanya parancsno­ka is. Eszerint a nemzetőrség felada­ta: a közrend, a közbiztonság fenntartása. Ezt állandó ügyele­ti szolgálattal, illetve rendszeres járőrözéssel biztosították. Nyír­egyházán a nemzetőrség székhe­lye a Felszabadulás u. 13. alatti épületben (volt ún. belterületi rendőrőrs) volt. A fegyverzetük: puska és pisz­toly, amelyeket a Forradalmi Munkástanácsok által kijelölt parancsnokok tartottak számon. Figyelemre méltó rendelkezés volt, hogy a polgárőrök csak a szolgálati időben tarthatták ma­guknál fegyvereiket, különben azokat le kellett adni a nemzet­őrség parancsnokánál. Kezdettől fogva Kábái Dezső (1926. Ajak, 1992. Németország) volt a parancsnok: eleinte csak Nyíregyházán, majd 1956. no­vember 2-től a megye egész terü­letén. Nyíregyházán Ormos Lász­ló főhadnagy volt a helyettese, a Járási Nemzetőrség, illetve Já­rási Honvédelmi Bizottságok szervezésében Boros András rendőr százados és Mikula fő­hadnagy volt a segítségére. Ká­bái Dezső visszaemlékezését „A nemzetőrség parancsnoka Kábái Dezső” címen Takács Péter kö­zölte (Határ-Szél, 1989. okt. 20.) és németországi találmányairól Kézy Béla írt (Határ-Szél, 1989. szept. 29. és okt. 6.). A forrada­lom érdekében fegyelmet és egy­séges cselekvést kívántak meg a nemzetőrségtől, amelynek kö­telességévé tették, hogy „minden munkájában támaszkodjon a la­kosságra.” A nemzetőrség a tetteseket ak­tív nyomozással őrizetbe vehet­te és bíróság elé állíthatta. A diá­koknak a polgárőrségbe való je­lentkezésében Dandos Gyula (1938-1957), a mártír diákvezér nyújtott nagy segítséget. Megma­radt a nyíregyházi Jancsó Pál igazolványa, mely szerint a „pol­gárőrség tagja a rend fenntartá­sa érdekében jogosult rendőri in­tézkedésre.” Ezen igazolványt 1956. október 27-én állította ki a Városi Munkástanács, s azért is értékes, mert két pecsétet is tar­talmaz: a „lyukas” tanácsi kör­bélyegzőt, illetve a jobb felső sar­kában a „Nyíregyháza Forr. Ta­nács” körfeliratú, kis Kossuth cí­meres felülbélyegzést, hitelesí­tést (a forradalmi bélyegzőt Rácz István faragta krumpliból; az igazolványt Jancsó Pál nemzet­őrségi dandártábornok 1998. ok­tóber 1-jén bocsátotta rendelke­zésemre, Londonból). A forradalom második heté­ben a járásokban is egyre in­kább kiterebélyesedett a nemzet­őrség. A Megyei Nemzeti Bizott­ság 1956. november 1-i ülésén Dankó László munkástanácsi el­nök így szólalt fel: „Kinn vol­tunk Nyírbátor, Nagykállő és Fe­hérgyarmat körzetében, megszer­veztük a volt tisztekkel együtt a nemzeti polgárőrséget.” Beregsu- rány községben 1956. október 31- én az alábbi eskümintát használ­ta a 7 tagú nemzetőrség: „... es­küszöm, hogy a Független De­mokratikus Magyarországhoz és annak népéhez hű leszek, a de­mokratikus nemzeti kormány rendelkezéseit betartom és híven A nemzetőrség szabolcsi szabály­zata (plakát, 1956. október 31., a Megyei Levéltár anyagából) betartatom, kötelességeimet a magyar nemzet érdekeinek szem előtt tartásával ellátom, a reám bízott titkot megőrzőm és azon leszek, hogy szabad hazánk to­vább erősödjék, Isten engem úgy segéljen.” Megyénkben a nemzetőrség legnagyobb tette az MDP Megyei Bizottsága épületének (Nyíregy­háza, Sztálin tér 21.) fegyveres elfoglalása volt 1956. október 30- án Kábái Dezső parancsnok ve­zetésével. Másnap megszerezték a Pártoktatók Házát (Szabadság tér 9.) illetve a Sóstói úton lévő Pártiskolát is. Dr. Fazekas Árpád, orvos-történész

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom