Kelet-Magyarország, 2001. július (61. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-28 / 175. szám

A szerző felvétele 2001. július 28., szombat Kelet» HÉTVÉGE 9. oldal HOGY MIK VANNAK Moszkvától Budapestig Kállai Krisztina Az utóbbi két hétben háromszor jár­tak Budapesten. Sokan közülünk sem mondhatják ezt el magukról, pedig ők a határ túloldaláról jönnek. Az ukrajnai Tiszapéterfalvi Népzenei Együttes négy tagja Moszkvától Budapestig számos településen megfordult már, legutóbb egy fővárosi millenniumi park átadását tették ünnepélyesebbé produkció­jukkal. A középiskolás fiatalokból álló zenekar­ral egy falukutató táborban találkoztam Tiszapéterfalván, ahol táncházat rendeztek a részt vevő magyar egyetemi és főiskolai hallgatóknak. Muzsikájukkal olyan hangu­latot teremtettek a diszkó világához szo­kott fiatalok körében, amelyet egyetlen modern kori szórakozóhely sem produkál. A hangszeres magyar népzene még a ke­vésbé táncos lábú fiatalokat is mozgásra késztette, s az ügyes oktatók segítségével elsajátították a szatmári táncok néhány alaplépést. Színpadon A négy, tizenhat éves fiatalember - hogy divatos szóval éljek - sikertörténete hat éve kezdődött. A majdnem tisztán magyar lakta település zeneiskolájának akkori igazgatója, Pál Lajos ekkor verbuválta a zenekart tehetséges diákjaiból. Természe­tesen zenei tanulmányaik ettől korábban kezdődtek. A zenekar kezdetben a helyi közönség szívébe lopta be magát, majd megnyíltak előttük a nagyvilág kapui. Két éve a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagjai, Csokonai Do­rottyájában működnek közre. Se szeri, se száma azoknak a településeknek, ahová a darabbal eljutottak. Ukrajnán kívül Oroszországban és Magyarországon is számos alkalommal felléptek. S ahol egy­szer vendégszerepeinek oda jószívvel Táncházat muzsikált a zenekar a tisza­péterfalvi falukutató táborban visszavárják őket. Folklór gálákon, feszti­válokon, táncházakban muzsikálnak. Mi­vel a zenekar tagjai idő közben felcsepe­redtek, s ma már Ukrajna vagy Magyaror­szág valamelyik középiskoláiban tanul­nak egyre nehezebb összehangolni a sza­badidejüket. Arra azonban kényesen ügyelnek, hogy a hétvégi próbák soha ne maradjanak el. Olyankor együtt van a csapat minden tagja, s az elnéző szülők­nek köszönhetően valamelyikük lakása mindig rendelkezésre áll alkalmi próbate­rem gyanánt. A fellépések száma iskola­időben kevesebb, de a nyarat végig zené­lik. S mivel a népzene kiváló összetartó erőnek bizonyul, nem kell a zenekar fel­bomlásától tartani. Európa-díjasok A fiatalokból álló csoport tagjai: Dankó At­tila, aki hegedűn játszik, s jelenleg a deb­receni Dienes László Gimnázium tanulója. Kékesi Szabolcs hangszere a furulya, Kis­várdán tanul a Bessenyei György Gimná­ziumban. A nagybőgőn közreműködő Nagy Barnabás a técsői Magyar Nyelvű Refor­mátus Líceum diákja, Palazsnik László pe­dig, aki brácsán játszik a nagykállói Budai Nagy Antal Közgazdasági Szakközépisko­lát kezdi szeptemberben. S bár a távolság így leírva talán nagynak tűnik, higgyék el, nincs is olyan messze Tiszapéterfalva. Má­tészalkától alig hatvan kilométerre fek­szik, igaz út közbe esik a tiszabecsi határ­átkelő, ahol ha szerencséje van a turistá­nak, nem is kell olyan sokat várakozni. Érdemes egyszer megnézni, hogyan kel­ti életre hangszereit a szatmári, kalotasze­gi, viski, széki, dunántúli népzenét játszó zenekar, amely tavaly az Európa-dijat is elnyerte. Átmentett üzenetek a jövőnek Hetvenöt éve született Soltész Albert festőművész, a Nyírség szerelmese Sípos Béla A festmény akkor adja iga­zán önmagát, ha tisztes tá­volból nézzük. A színek és a formák harmóniája, a mű­vész által elképzelt és ecset­vonásai nyomán vászonra festett, megelevenedett gon­dolatok összhangja csak úgy szólal meg a szemlélődöben, amikor megtalálja a megfe­lelő távolságot. Igen, a távolságot a szeme és az alkotás között, amely azután kö­zelebb hozza a művészt és a kiál­lítás látogatóját. Egy nyíregyházi festőművész­ről, Soltész Albertról van szó, aki a napokban töltötte be a het- venötödik életévét. Talán nincs olyan ember széles e vidéken, aki ne ismerné ezt a nevet. Fia­talemberként került Nyíregyhá­zára, azóta itt él közöttünk, évti­zedek óta rajzolja, festi a nyírsé­gi embert, a nyíri tájat. Nap mint nap találkozhatunk vele Nyíregyháza utcáin. Hol itt, hol Soltész Albert Balázs Attila felvételei ott tűnik fel fiatalos, szálfaegye­nes alakja, beszélget ismerősök­kel, barátokkal és számára ide­gen, de mégis ismerős emberek­kel. Őket rajzolta és rajzolja most is, festette és festi ma is, foglalja keretbe zárt vászonra a számára oly kedves vidéket és az itt élő embereket. Nagy öröm ez számunkra is, hiszen szűkebb pátriánk, városunk hírnevét öregbíti határainkon belül és kí­vül, a nagyvilágban egyaránt. Soltész Albert nem tart távolsá­got. Közel, nagyon közel került hozzánk, Nyíregyháza, a Nyírség lakóihoz. Művészetével itt él a mindennapjainkban, nem ru­gaszkodott el a valóságtól, ő a Nyírség szerelmese. Az első ló Van annak már harminc éve is, hogy megismerhettem Soltész Albertet, a művészt, a festőt. Egy társaságban, a művészek kedvelt találkozóhelyén, a műgyűjtő és mecénás, művészetpártoló és művészbarát Vigváry Laci bácsi­nál. A kastélynak is beillő Szé­chenyi utcai házukban, ahol a műkincsek és ritkaságok sokasá­ga sorakozott. Laci bácsi, a bel­gyógyász főorvos még ismerte Adyt, hatalmas négynyelvű könyvtára volt, élt, halt a művé­szetért. Amolyan találkahely volt a lakása, s ahogyan én Soltész Albertet ismertem ott meg, ő Boros Gézával, Koffán Károllyal ismerkedhetett meg. Soltész Albert művészi indulá­sa kissé hasonlít a népmeséi hős figurájához. A debreceni elemi iskolában, szülővárosában, ami­kor talán még az ábécé felénél sem tarthattak, tanítója, Rákos Jenő egy házi feladatot adott: rajzolják le kedvenc állataikat. Berci lovat rajzolt, de olyat, hogy csudájára jártak. Képes volt éjfélekig rajzolni a petró­leumlámpa imbolygó fényénél. A természetet nagyon szerette, hosszan nézte a naplementét, a viharos felhőket, s ezeket mind elraktározta magában. Ma is fi­gyel a még benne élő és átmen­tett üzenetekre, képein a sokszí­nű árnyak ma is a tűnt nyarakat idézik. Rajztehetsége végigkíséri pályafutásán.- Előbb rajzolni kell megta­nulni, s csak utána festeni - vall­ja a jubüáló művész. - Rajztudás nélkül nem szabad ecsetet venni a kézbe. Minden művész odajut el a festészetben, ameddig a rajz­készsége engedi. Ezt már Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Ga­léria volt főigazgatója mondta. De ez az utolsó betűig igaz. Főnyi Géza, kedves tanárom a főiskolán pedig azt sulykolta be­lénk: Uraim tanulják meg, a színt a művész keveri ki, a bolt­ban csak festéket árulnak. Mit mondhatok, örök igazság. Női akt (krétarajz) Ugyanígy rendkívül fontos az anatómia ismerete. A festőnek az ujjábán kell hogy legyen a ter­mészet arányrendszere, enélkül nincs rajz, festmény. Tárlatok, kitüntetések Húszévesen került Nyíregyhá­zára, a helyi képzőművész szakkör és a Népfőiskola indítot­ta el a művészi pályán. 1950-ben lett a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, s máig szeretettel gondol vissza tanáraira: Főnyi Gézára, Barcsay Jenőre, Szőnyi Istvánra. A háromnegyed évszázad nem kis idő. Hát még egy művész éle­tében, aki két végéről égeti a gyertyát: munka, kiállítások, külföldi utak, és ismét munka. Festés, rajzolás, mert az élmé­nyek garmadája papírra, vászon­ra kívánkozik. S a festőművész már csak ilyen, állandóan dolgo­zik, alkot, mert a vérében van. Egymást követték és követik napjainkban is a tárlatai. Csak az utóbbiak közül néhány: hely­őrségi művelődési ház, Korona Szálló díszterme, városi művelő­dési központ, NyírPlaza, s persze a nagy, az életművet bemutató kiállítás 1996-ban a 70. születés­napon a Városi Galériában. Az­tán - a teljesség igénye nélkül - tárlat Szatmárnémetiben, Rzeszówban, Budapesten, Nyír­bátorban, Ungváron, Mátészal­kán, Békéscsabán, Körmöcbá­nyán, Debrecenben. Egyet azért ragadjunk ki: 1999 novemberé­ben a Kelet-Magyarországban megjelent grafikáiból nyílt kiál­lítása. Ez azért érdekes, mert Soltész Albert nagyon gyakran jelent meg a lap hasábjain, szin­te állandó munkatársa volt, így gyakran találkozhattak művei­vel az olvasók is. Kitüntetései közül legbüszkébb a Nyíregyhá­za város művészeti életéért ka­pott, valamint az Egyesült Álla­mokban odaítélt Mention-díjra. Ne feledkezzünk meg arról sem egy mondat erejéig, hogy húsz éve vezeti Nyíregyházán egy kisebb közösség, az amatőr képzőművészek szakkörét. Két­hetente találkoznak a foglalkozá­sokon, s bizony közülük nem egynek volt már önálló tárlata, többször közös kiállításokon je­lennek meg a közönség előtt.- Minden képemet a saját gyermekemnek vallom, nagyon nehéz kiragadni belőlük egyet- egyet. Azért mind közül a legkö­zelebb áll hozzám a Hortobágy című olajképem, s persze a nyír­ségi festményeim: Ősz a sóstói erdőben, a Nyírségi tanya. Na­gyon szeretem ezt a tájat, az itt élő embereket. Ók a modelljeim, az állandó szereplői a rajzaim­nak, képeimnek. A Nyírség számtalan képemen jelenik meg, ezernyi szállal kötődöm ehhez a tájhoz, úgy is lehet mondani, a Nyírség szerelmese vagyok. Ez már végigkövet az életemen. Élete főműve Soltész Albert állandóan nyugta­lan, mindig elégedetlen. Ez így természetes egy művésznél, s az is, hogy nyugtalansága állandó alkotómunkára serkenti. Úgy ér­zi, még nem festette meg élete főművét. Időnként nem a színház a legfontosabb Nagy István Attila A Pregitzer család Meránból származik. Bregenz várában éltek az ősök, a 13. századig vissza lehet vezetni a törté­netüket. Eredetileg Bregenzerek voltak, aztán a család egy bizonyos ága elindult kelet felé, de Ma­gyarországnál megálltak. A Kárpát-medencében a Bregen- zert „pregicer”-nek ejtették. Mindezt onnan tudják ilyen pon­tosan, mert évekkel ezelőtt egy vastag borítékot kaptak Bregenz- ből egy bizonyos Christian Bre- genzertől, aki felkutatta az összes utódot, mindenkinek küldött egy családfát. Egyszer még lesz egy nemzetközi merániai találkozó... A Nemzeti Színházban eltöltött nyolc év után 1990-ben érkezett Nyíregyházára Pregitzer Fruzsim. Már harmadéves korában jelentős szerepet kapott a Nemzetiben: Vö­rösmarty Csongor és Tündéjében Ilmát alakíthatta. - Ezután csak kisebb szerepek következtek - mondja az emlékezés könnyűségé­vel, mint aki nehéz súlytól szaba­dult. - A színház akkori vezetői minden évben marasztaltak, ígér­gettek, de a szerepek sorra elma­radtak. Volt olyan évad, hogy egy mondatot sem kaptam. Aztán mélypontra került. A ba­rátai azt tanácsolták, hogy men­jen Erdélybe, mert ott visszakap­hatja, amiben nagy-nagy hiánya volt: a hitet létezése, tehetsége ér­telmében. Két hónapot töltött Er­délyben, néhány címe volt csu­pán, de gyakran fellépett. Egyszer harmincán, máskor háromszázan hallgatták. Énekkel kezdett, majd versek, esszétöredékek következ­tek, s énekkel zárta a programot. Sokat várt Nyíregyházán ön­magától is, a színháztól is. Szere­tett volna megszabadulni azoktól a kliséktől, amelyek Pesten ra­gadtak rá, aztán meg szeretett volna sokat játszani. Pregitzer Fruzsina nagyon szeret dolgozni. Tudják róla, hogy nem ad vissza szerepeket, ezért aztán olyan feladatokat is meg kellett oldania, és úgy, amelyekkel és ahogy csak fogcsikorgatva tudott egyetérteni.- Az én színházamban, ha fon­tos dologról van szó, akkor nincs munkaidő, akkor állandóan dol­gozni kellene. A színésztől a var­rónőig mindenkinek. Az előadás érdekében. Pregitzer Fruzsina jött, bemu­tatkozott a Móricz Zsigmond Színház századik produkciójában (Szép Ernő: Patika), és győzött. Megjelenése már-már a csehovi drámák hősnőit jelezte, akik szen­vednek, de távol is tartják magu­kat a vidéki életformától. Egycsa- pásra meghódította az itteni kö­zönséget. Annyira, hogy egy köz­véleménykutatás szerint ő lett a legnépszerűbb színésznő a város­ban. 2001. szeptemberében 12. évadját kezdte meg a Móricz Zsig­Pregitzer Fruzsina a szerző felvétele mond Színházban. Az itt töltött bő évtized alatt egy kicsit lehig­gadt, bölcsebbé, megértőbbé vált. - Amikor még pályakezdő voltam, még úgy gondoltam, hogy a ma­gánéletet alá kell rendelni a mű­vészi pályának. Ez a felfogásom azóta módosult egy kicsit. Érde­kes módon Nyíregyházán több­ször voltam olyan helyzetben, amikor azt éreztem, hogy nem ha­ladok előre, egy helyben topor- gok, mégis maradtam, mert ma­rasztalt a közösség, emberi, ma­gánéleti kapcsolataim ugyanerre ösztönöztek. Mióta Nyíregyházán él, Fruzsi­na mozgékonyabb lett. Sokat uta­zik, de egyre inkább azt érzi, hogy nagyon jó visszatérni a me­gyébe. Nagyot dobban a szíve, amikor meglátja a megyetáblát. Büszke rá, hogy olyan emberek veszik körül, akikre lehet számí­tani, akiket nem torzított el az a fajta pénzhajhászat, ami Pesten ráncot ver a szakmabeliek arcára is. Amikor erre gondol, azt érzi, hogy időnként nem a színház a legfontosabb. Az eltelt bő évtized alatt egyre jobb lett a színház. Megkapott szinte minden elismerést, amit csak lehet. Volt a legjobb vidéki társulat, itt mutatták be a legjobb előadást, elhozták a legjobb ren­dezés, főszereplő és egyéb díjat. Fruzsina boldog, hogy részese le­hetett ezeknek a sikereknek. 1993- ban Dómján Edit-, 1994-ben Jászai Mari-díjat kapott. Emlékezetes előadások vannak mögötte: a Kré­takör, a Kicsengetés, a Három nő­vér, a Nóra, a Mágnás Miska, a Halleluja. A férje lassan adta meg magát, de most már ő is nyíregyházi. Zol­tán nem szakmabeli, s ez is na­gyon jő. Tengerész, de nem száll mindig tengerre. Egy szakközép- iskolában óraadó, imádja a vete­rán autókat és motorkerékpáro­kat, de most egy skót kereskedel­mi hajón gépház-üzemvezető. Ta­lán éppen Brazília partjai mellett hajóznak. Évek óta épül Nyíregyházán egy kis házuk, lassan a befejezés­hez közeledik. Fruzsina, akinek az ősei Meránban éltek, s a Bod­nár család mai ivadéka, akinek az ősei valamikor orosfalviak volt, feltehetően orosi földesurak. Ez is történelem.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom