Kelet-Magyarország, 2001. március (61. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-31 / 76. szám

2001. március 31., szombat Kelet*» HÉTVÉGE 9. oldal A HÉT SZTORIJA Ülőke körgallérként Lefler György Minek is tagadnánk, szeretünk vásárol­ni. Ebbéli szokásainkról kértünk görbe tükröt Juhász Pétertől, a nyíregyházi Tesco Áruház fiatal igazgatójától.- Az édesanyja szerint is a kétéves Daniel- la egy ördögmotolla - kezdett egy feledhe­tetlen történetbe Juhász Péter. - A csöpp­ség női mivolta már abban is megmutat­kozik, hogy roppant szereti az áruházakat járni, a polcokról a ne­ki tetsző dolgokat a kocsiba rakni. E túlka­pásait megzabolázva, és hamari elbóklászá- sa miatt Daniella több­nyire a bevásárlóko­csiban ülve gurul a gondolák között a szü­lők bevásárlása ide­jén. Egy ízben a szülők azt vették észre, hogy a többi portékával a kocsiba tett műanyag gyermek WC-ülőkét Daniella a fejére húzta, és az úgy ékesíti a lánykát, mint Stuart Máriát körgallérja. Próbálták lehúzni a gyermekről az ülőkét, ám az fonákkal felfelé már sehogysem ta­lálta a visszautat. Ekkor a szülők döntöt­tek: ide fűrész kell! Daniellát e kolonccal a nyakában tologatták az áruházban, ám e célra szolgáló fűrészre nem akadtak. Vé­gül a karbantartók segítettek, de a csöppet sem veszélytelen műveletet maguk a szü­lők végezték. Nem kis időbe és feszültség­be került, amíg Daniella megszabadult a körgallérjától. Kedvenc a mini bagett Eleinte nagy feltűnést keltett egy középko­rú hölgy, amint egy láncon függő ingával (órával?) a kezében vizsgálgatja a megvá­sárolandó árukat. Teszi mindezt az egész­sége érdekében, hogy még véletlenül se kerüljön méreganyag a szervezetébe - tud­ták meg kollégáim. Egyszer, megkeresett, hogy az általa kedvelt, palackozott ásvány­víznek megváltozott az összetétele. Az ér­tetlenségtől ugyan ráncolódott a homlo­kom, ám mindent a vevőért alapon: nyo­mozásba kezdtünk a szállítónál, a termelő cégnél. Kiderült, hogy szó sincs semmiféle változásról. A hölgy viszont továbbra is varázsórájával vizsgál minden árut, de ez már természetes az eladóinknak is. Kedvenc Tesco-termék a mini bagett, amely négy perc alatt a sütőben frissre, ropogósra sül. Egy vevő felháborodva ke­resett meg: miféle ehetetlen dolgot (hogy pontosan mit, nem mondhatom meg) áru­sítunk mi. Hiába is volt az érv, a magya­rázat, hogy e bagetteket sütni kell, mert nyersen fogyasztva (miként azt az illető tette) valóban élvezhetetlen. Falra hányt bagettnek bizonyult. A vásárlók egy része szeret mindent ki­próbálni, megízlelni. Néhányan ezt még az áruházban megteszik. A kollégáim nem­rég például egy eldobott fenyőillatú WC- dezodorra találtak, a rudacska félig le volt harapva. Az illető fognyoma is tisztán ki­vehető volt, egy ügyes fogtechnikus akár e kíváncsi vásárló protkóját is elkészíthette volna. Feltehetően egy, a magyar nyelvű tájékoztatót elolvasni nem tudó külföldi vásárló próbálta megízlelni a dezodort. Valami finomságra gondolt, amikor nem habozva beleharapott. Aztán mégiscsak habozhatott az illető, merthogy a kollégák a rúd másik darabját nem találták meg. Finomságok Sipeki Péter felvételei Verebet fogni úgy lehet, farkára sót hin­tenek - szól az ismert kupié. A verébfogás nálunk sem egyszerű dolog, de mi só he­lyett a légpuskát vagyunk kénytelenek használni a betolakodók ellen. A verébva­dászat valamennyi hipermarketben prob­lémát jelent, és mindenütt hasonló módon próbálnak megszabadulni a hangos csipo­góktól. Néhány ügyes kezű kolléga vállal­ta jutalom fejében a zárást követő légpus­kázást. Eme „hadjárat” viszont csöppet sem könnyű, merthogy a verebek igen­csak nagy játékosok. <u ■o E s LU Móricz Zsigmond szülőháza Tiszacsécsén Balázs Attila felvétele Lappapa Beregből Pár éve aknászképzős tanítvá­nyaimat, a bányászszakember- utánpótlás utolsó mohikánjait, egy maroknyi, velem és a sofőr­rel együtt éppen egy futballcsa­pat létszámú brigádot az első szakmai osztálykirándulásra nem Pécsre, a kőszén vagy az uránbányába, nem Felsőcsatár­ra, a talkumbányába, nem is Gyöngyösvisontára vittem, ha­nem Szabolcs-Szatmár-Beregbe, a szülőföldemre. A más osztá­lyok által általában igénybe vett, oda-vissza négyszáz kilométer­nek mi közel a kétszeresét meg­tettük, a buszon való utazás így a duplájába került, de az akkor még kiváltságos helyzetben lévő iskolánknak volt erre kerete. A háromnapos kirándulás so­rán meglátogattuk Móricz szülő­házát Tiszacsécsén, a Kölcsey emlékházat és a csónak alakú fejfás temetőt Csekében, voltunk a nagybukónál, a túristvándi ví­zimalomnál, megnéztük a tarpai szárazmalmot, és hogy a szak­maiság se maradjon ki a prog­ramból, a milotai sóderbányát. A tavalyi ötéves érettségi ta­lálkozón a többi között feleleve­nítettük azt az első, felejthetet­len osztálykirándulást is. Vol­tunk mi együtt a következő években Pécsett és a paksi atom­erőműben is, de az akkori ak­nászképzősök számára a sza- bolcs-szatmár-beregi kirándulás jelentette a legmaradandóbb él­ményt: a Tisza, a Túr, a gyönyö­rű vidék. A legtöbben a tarpai szalonnasütést emlegették, ame­lyen sógorom bátyjának a meg­hívására vettünk részt. Nemcsak a zamatos tarpai szilvapálinka, a sült füstölt sza­lonna, kolbász és sonka és a sző­lővirág illatú házibor íze maradt meg a fiúkban, hanem az a sze­retetteljes fogadtatás, amiben Lajcsi bácsinál részünk volt, s az a példás rend és tisztaság is, amit az idős ember, a hosszú idő óta egyedül élő portáján és házá­ban tapasztaltunk. Az ápolt kert, a lakás: minden ragyogott. Akinek volt része benne het­venben, tudja, milyen érzés visszatérni a pocsolyaszagú fa­lak, a szétázott bútorok közé. A nyolcvan felé közeledő Sipos Lajos bácsi (vagy ahogy őt az árvíz után befogadó Dezső öccse és felesége, az én édestest­vérem, Rézike Pesten élő, Marci nevű unokája hívja, Lappapa) sok-sok beregi sorstársával együtt a mostani árvíz miatt már azt is megtapasztalta, mi­lyen szomorú a vályogkupaccá, néhány tört cseréppé, rothadó gerendává, szarufává elázott ház látványa. Közvetlenül az otthona össze- dőlése után beszéltem Lappapá­val telefonon. Mindenem odave­szett - mondta sírva. Nem nehéz átérezni, mit jelenthet, amikor valakinek, főleg egy ilyen újjá­kezdeni már nehezen képes öreg­embernek a szülőháza, amelyben egész életét töltötte, romokban hever, s miközben vigasztaló szavakat mondtam, én magam is törölgettem a szememet. Körülöttem most szinte ser- ceg, ahogy nő a fű. Zenge a fény, tüzel a nap. Tudom, hogy Lapp­apa is újra kezdi, mint az erősek és fiatalok. Már látom is magam előtt kapával a kezében ott, ahol az élet terem. Szilvási Csaba A nagy fejedelem Háromszázhuszonöt évvel ezelőtt 1676. március 27- én született Borsiban II. Rákóczi Ferenc fejedelem. Mind apai, mind anyai ágon az ország vezetői kö­zül származott. Ősei erdélyi fejedelmek vol­tak. Apját, I. Rákóczi Ferencet születése után elveszítette. Anyja Zrínyi Ilona a horvát bán Zrínyi Péter leánya volt. Második férje Thököly Imre fejedelem lett. Zrínyi Ilona há­rom éven át védte Munkács várát 1685 és 1688 között. A túlerő miatt kénytelen volt a várat feladni. Gyermekeit el­vették tőle, és második férje után ment bujdosásba Tö­rökországba. A kis Ferencet a jezsuiták Prágába vitték. Innen került majd Bécsbe. A francia ki­rállyal folytatott levelezése miatt börtönbe zárták Bécsúj­helyen. Innen csellel szabadul­va Lengyelországba menekült. Itt keresték meg a felsőtiszai parasztok Esze Tamás vezeté­sével, hogy álljon felkelő sere­gük élére. 1703-ban bontott zászlót és kezdte meg harcát. Harcba hívta a nemességet is. Kezdeti sikertelenség után egyre nagyobb területek ke­rültek a felkelők kezére. Rákó­czit erdélyi fejedelemmé és a szövetkezett rendek vezérlő fe­jedelemmé választották. Az ónodi országgyűlésen 1707-ben kimondták a Habsburgok trónfosztását. 1708-ban Tren- csénnél csatát vesztett. Egyre reménytelenebb lett a helyzet. 1711 januárjában a me­gyénkben Vaján Pálffy János császári generálissal a békes­ségszerzésről tárgyalt. Innen Munkácson át Lengyelország­ba indult segítséget kérni. Sem a francia király, sem az orosz cár nem segített. Utasí­tása ellenére Károlyi Sándor békét kötött és a majtényi sí­kon letette a fegyvert. Rákóczi Lengyelországból Franciaországba, majd Tö­rökországba bújdosott. Rodos­tóban halt meg 1735. áprüis 8-án. 1906-ban H. Rákóczi Fe­renc és fia, Zrínyi Ilona, Ber­csényi Miklós földi maradvá­nyait hazahozták és a kassai dómban helyezték el. Thököly Imre hamvait a kézsmárki evangélikus templomba vit­ték. Nyíregyháza ekkor Rákó­cziról és Zrínyi Ilonáról utcát nevezett el. Reményi Mihály Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc cvf - 111-34. VENDÉGSOROK A lassulás esélye Tasnádi Csaba (Mottó: A félre az a színpadi hely­zet, amikor a színész nem a part­neréhez, hanem a közönséghez beszél, de minek...) Drága jó Almási Miklós tanár úr, tartsa sokáig az Isten, írta pár héttel ezelőtt - na jellemző ez is, hogy csak így megkésve mazsoláztam ki véletlenül a vég­zetes behozhatatlanság érzetét keltő, szívósan tornyosuló papír­halmok közül az adott cikket -, szóval azt fejtegette egy bizonyos napilap hétvégi mellékletében (mellesleg térdet rogyaszt nyo­masztó tudása, ahogy nehézsú­lyú Kant-oktatóból egy könnyed sasszéval filmkritikussá vedlik, miközben a lábamra ejt egy tőzs­dei elemzést, hogy aztán mellbe vágjon a globalizációról elmélke­dő adott írásával), tehát most is A szerző a Móricz Zsigmond Színház igazgatója hagyta a nyomot a hálás utókor­nak betűvetés útján, miszerint lám-lám túlpörgünk, olvadáskü­szöbön a búgócsiga, nem lehet a szédítő tempót bírni, káprázik a fáradó szem, remeg a kő a gyomorban, és izzad a fogódzó után kapkodó tenyér, akár egy érzékcsalódás: a rohanó kocsi küllői mintha visszafelé forogná­nak. Kimondja mégpediglen - szól­jon messzehangzó próféta belőle!- emigyen: ....szerencse, hogy a magaskultúra fékez ... az ember­nek az a kellemes benyomása, hogy a színházban azt kapja ma is, amit megszokott... na, jó, van amit másképp.” Hozsánna néked Teiresziasz utóda! Persze messze még az idilli állapot, amikor mindannyiunkat eláraszt Ör­kény háromlábú kutyák húzta kocsijában ülő, kezét a behúzott kéziféken pihentető sofőr ráérős nyugalma, de van remény! Ezt érzem, akarom hinni, legalábbis többek között ez jutott eszembe a Nero, szerelmem című szeán­szunk kapcsán. Az egyszerű fe­kete-fehér térben néhány tárgy, fény, hang, meg a csönd és két merőben különböző test a maga önfeledt, feltérképezendő, szinte tapintható létezésében. A bőr, a hús, az izom, mint rácsodálko- zásra méltó valóság. Képtelenség csak úgy túllépni rajta, mint egy fekélyokozó gyorsétkezdés mű­anyag savlekötésen. Ez egy jófé­le lukulluszi lakoma, minden fo­gása különleges élvezet, de nem nehezülsz el tőle. Körülszimatol­hatod kéjesen táguló orrlyukak­kal, legeltetheted méltán éhes te­kinteted, ráérősen ízlelgethetsz, mert időt kér, követel magának. És kiérdemli, megkapja. Nagy öröm ez! Hogy még lehet perce­kig csak állni-ülni némán, köz­ben nézni onnan ide, és viszont: innen oda, azaz látni egymásra és hogy még van hitele a felmu­tatott pillanatnak. Amikor a le­csöppenő izzadság is hallszik és feszült figyelemmel tűrik a csön­det a szembenlévők, bőkezűen megadva maguknak a szemlélő­dés kiváltságát. íme, ráérünk csak nézni, érezni és befogadni! Ez örömteli! A belefeledkezés egy csuklómozdulatba, egy töré­keny egyensúly élvezetébe, ami­kor megél egy grimasz, teste van a pillantásnak, szabadon bók­lászhat a gondolat, az erőszak szimbólummá szelídül és sze­münk láttára érik a gyümölcs, hogy fényben fürödve ráérősen hulljon a kecsesen széthajló fű­szálak közé, ahonnan még a szét­rebbenő hangyák lábainak ne­szét is hallani. Amikor az idő re­latív huncutság, közkincs, bőven mért örömforrás, fecsérlendő jó­ízű kulimász és lefolyik lágyan, langyosan a színpadról, mint Da­li órái. Tehát, van még remény - ta­lán mégha kényszerűségből is - a hanyatdőlésre. Megragadva az alkalmat meg is kérdezném mélységes tisztelettel nyájas ol­vasó: mikor faragtál utoljára zsebkéssel fogpiszkálót, mikor faragtál utoljára fűzfasípot (tu­dod müyen sokáig kell egyenle­tesen és enyhén ütögetni lassan forgatva, hogy a kéreg elváljon a fától?!), de ne merészkedjek idáig: mikor hegyeztél utoljára kézzel ceruzát, használsz-e egyál­talán ceruzát, vagy kizárólag a szenvtelen közömbösséggel mo­notonon kotyogó billentyűzetet babrálod bárgyú beidegződéssel az enyhén remegő fényű moni­tor alatt - melynek szemki- fordítós lassú őrületét tanulmá­nyozva inkvizíciós börtönök kín­zástechnikusainak nyála csöp­penne és Mengele doktorok ujjú­kat nyalnák - miközben mint egy enyhén retardált óriáscse­csemő egy hideg, szőrtelen egeret tologálsz húszszor húsz centiméteren?! Erről jut eszem­be: lendkerekes autó van-e még - csak egyszer még belédül- hetnék! De sebaj, úgy néz ki van esély a lassulásra, van remény megáll­ni, felnézni a lemenő napra - tu­dod, amikor már nem kell hozzá kormozott üveg - és csüngő ka­rokkal, enyhén ernyedt gerinc­cel megvárni, míg egészen eltű­nik, majd egy könnyű sóhajtás­sal megindulni és félmosollyal rábólintani, hogy (megint) el­múlt egy nap, de sebaj.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom