Kelet-Magyarország, 2001. január (58. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-27 / 23. szám
2001. január 27., szombat Keleti HÉTVÉGE 9. oldal A HÉT SZTORIJA Gumiból csatorna Találkozás Kodály Zoltánnal Akrobata vagy a világ legnagyobb pedagógusa volt a világhírű zeneszerző? Kállai Krisztina Tarjánné dr. Palitz Rózsa A világszerte ismert és elismert magyar feltalálók sora ismét gyarapodott eggyel, a Nyirmihálydiban élő Szabó András személyével. Az örökmozgó, mindig újító, tenni akaró hatvanéves férfi eredményeit sokan megirigyelhetik. Létrehozta a szülőfaluja tárgyi és szellemi örökségét bemutató helytörténeti gyűjteményt, kifejlesztette azt a lakóház-építési módszert, amellyel ötvenszázalékos költségmegtakarítás érhető el. Legújabb szabadalmaztatott találmányának ajánlólevelét a napokban veszik kézbe a Dél-Nyírséghez tartozó települések vezetői. Egymillió hektár Ezúttal használt gumiabroncsból .készült belvízelvezető csatornarendszert ajánl. Azt senki nem vonja kétségbe, hogy a rendszer kiépítésére szükség van, hisz Magyarország talajának 46 százalékára kedvezőtlen vízforgalom jellemző. Mintegy egymillió hektáron vissza-visszatérő vízkár veszélyezteti a növénytermelés biztonságát. 1999-ben például a megye 30 százaléka (130 ezer hektár) részleges vagy teljes vízborítottság alatt volt, amelynek következtében lehetetlen volt optimális időben elvégezni a mezőgazdasági munkákat, s megromlott a talaj gazdasági értéke. Mondanom sem kell, mérhetetlen anyagi kárt okozva ezzel a - gyakran kizárólag a mezőgazdaságból élő - gazdáknak. A károkat többnyire a belvízelvezető csatornák elha- , nyagoltsága illetve az átereszek hiánya okozta. Használt gumiabroncsból készült csatorna, és feltalálója: Szabó András A szerző felvétele De miért éppen használt gumiabroncsból készüljön a csatorna, a már megszokott betoncső átereszek helyett? - kérdezheti bárki teljes joggal. Az éves szinten felhalmozódó több százezer tonna használt gumiabroncs megsemmisítése nem egyszerű feladat. Bár nem tekinthető veszélyes anyagnak, elégetése azonban szigorúan szabályozott, mert az erősen környezetszennyező. A másodlagos felhasználásra tett eddigi javaslatok viszont csak a gumiabroncsok töredékét hasznosítják. Nem így a belvízelvezető csatorna, amely hatalmas mennyiségű gumi újrahasznosításának gondját oldaná meg. A beruházás költsége Az új rendszert a feltaláló saját kertjében kiépítette, s működését tesztelte. A 2000 január végi február eleji olvadásnál jól funkcionált a csatorna. A kutatások az FVM anyagi támogatásával, az Országos Területfejlesztési Központ szakembereinek ellenőrzése mellett folytak. Vizsgálták az átereszek teherbíró képességét, méretezését, s a felhasznált anyagok alkalmasságát.- A pályázó által készített átereszek alkalmasak a belvizes csatornáknál hagyományosan alkalmazott betoncső átereszek kiváltására. A teherbírásuk megfelelő, amennyiben a közúti C terhelésnél nem nagyobb az áteresz felett vezető út igénybevétele. A bemutató mintatelep eredményei alapján az új típusú, használt gumiabroncsból készült vízátereszek használata javasolható - olvasható a Prof. Dr. Nagy János, a MTA doktora kézjegyével ellátott hatástanulmányon. S még egy el nem hanyagolható szempont, a beruházások költsége. Az előre gyártott elemként is használható, gyorsan szállítható, könnyen elhelyezhető, időtálló anyagból készülő csatornák bekerülési értéke a hagyományos fedett csatornák költségeinek mindössze harminc százaléka. A választás természetesen a felhasználók kompetenciája. A döntéshozást minden információval segíti a feltaláló Szabó András, aki saját udvarán (Nyírmihálydi, Debreceni út 26.) kialakított bemutató mintatelepén szemlélteti is az új rendszert. Egyetemi tanulmányaimat 1936-ban fejeztem be. Nehéz évek következtek. Illetékesek azzal biztatták az akkori fiatalokat, hogy „Dunát lehet rekeszteni a fiatal diplomásokkal", nincs állás. Végül 1938-ban meghívtak Hódmezővásárhelyre óraadó tanárnak. 1939-ben Margócsy Emil főigazgató úr felajánlotta, hogy kineveznek a nyíregyházi Felsőkereskedelmi Iskola helyettes tanárának - azért helyettesnek, mert az akkori közfelfogás értelmében fiúiskolában női tanárt véglegesíteni nem lehetett. Örömmel vállaltam, és 40 évig ott maradtam. Naponta más S most következzék egy epizód negyven év emlékeiből! Minden évben nagy osztálykirándulásokat szerveztünk tavasszal és ősszel. Az ötvenes években egy derűs októberi napon Fiedler Barna kollégával a Mátrába vittünk egy osztályt. Mátrafüreden laktunk és naponta más részét barangoltuk be a hegységnek. Utolsó napra maradt Galyatető. Korán indultunk, ezért - vidám nótázás közben - korán is érkeztünk. A megrendelt reggelink ném volt kész. A főpincér a várakozás idejére a szépen gondozott parkba irányított. Két tanuló lemaradt a csoporttól. Megérkezve izgatottan magyarázták, hogy a bokrokon túl, a parkban egy furcsa, szakállas ember, mezítláb, fürdőgatyában tornázik a harmatos fűben. Valami akrobata lehét, mondták, mert, igen nehéz gyakorlatokat csinál. Kikérdezett minket, és azt üzeni, hogy szeretne az osztályfőnökkel beszélni. Kétségek között siettünk kollégámmal a tisztásra. Legna-Tasnádi Csaba (Mottó: A félre az a színpadi helyzet, amikor a színész nem a partneréhez, hanem a közönséghez beszél, de minek...) A legmeghökkentőbb mindig a délelőtti próba vége. Amikor leoltják a lámpákat, levakarják a képükről a sminket, civilbe vágják magukat, mintha - ahogy mondani szokás - tollasbálba készülődnének (ez attól van így, hogy a királyi palást, a vitézi vért vagy a koldusi condra után a civil ruha valahogy pizsamaszerűen hat), majd ügyeik intézésének örve alatt szétspriccelnek a városba. Ez idáig rendben is volna, mi keresnivalójuk marad a színészeknek, miután munkájukkal végeztek - de hogy jön a világ ahhoz, hogy odakint fényes nappal legyen, és tétova, lámpalázas pelyhekben esni kezdjen a hó? Hogy jönnek ahhoz a járókelők, hogy pont most, amikor az odabenti világ elvesztette értelmét és elnéptelenedett, (A szerző a Móricz Zsigmond Színház igazgatója.) Kodály Zoltánnal találkoztak fél gyobb meglepetésünkre a Mester, Kodály Zoltán állt előttünk, fürdőköpenyben és papucsban. Zavarunkat látva elmosolyodott, mondván: „úgy látom, nem kell bemutatkoznom.” Majd folytatta: „meglepetéssel hallottam, hogy a szakiskolában nem tanítanak éneket. Ezért legalább kórust szervezzenek a jó hangú fiatalokból. Ha a kórus felállt, kérem, értesítsenek levélben az Akadémián.” Mikor a fiúk is utánunk szállingóztak, a Mester leült a kerti Smink nélkül lökdösődjenek, nyüzsögjenek, taszigáljanak utcaszerte? (Ez egyébként szintén egy darabból van, Május, írta Szép Ernő - de kinek van mersze májusra gondolni januárban?) A kijózanodás pillanata Ez a pillanat attól olyan meghökkentő, hogy megdől a Shakespeare által terjesztett közhely, miszerint színház az egész világ. Ebben a pillanatban, amikor a magunk köré kanyarított látszatestéből kilépünk a szürke vérvalóságba, a színház nemhogy az egész világ, inkább csak egy tévedés, az emberi elme alkalmi kisiklása, amit az ebben a pillanatban, ebben a tétova hóesésben mindenképpen zsákutcára emlékeztető civilizáció közüzemmé tett. Ez a pillanat a kijózanodásé. A kijózanodás pillanata pedig a számvetésé, de az ilyesmit az ember lehetőleg mellőzze, ennyit hamar meg lehet tanulni ebben a szakmában. Marad tehát az átzsilipelődés, az álomvilágból a valóságba, jelen esetünkben Nyíregyháza valóságába. Krúdy Gyula városának valóságába - bár színházi embernek sajnos csak akkor juthat az eszébe Krúdy, ha valami nagyon szépre szeretne gondolni, de megpróbál egy pillanatra elvonatkoztatni a mesterségétől. Ennek a felelőtlen embernek ugyanis volt mersze gyakorlatilag maradéktalanul megtartóztatnia magát a drámaírástól, holott élete számos fontos színtere közül a színház volt az egyik évszázada a fiatalok Galyatetőn KM-reprodukció padra. Papucsával elsimította apad előtt a sárga homokot, és művészujjaival hangjegyeket kezdett róni a homokba. Krisztusi jelenet volt. A boldog Mester Mikor befejezte az írást, felszólította a fiúkat: „Ki olvassa le, amit írtam?” Tóth Antal tanuló vállalkozott. Hibátlanul szolmizált. A Mester boldog volt, felállt, a fiúkat maga köré gyűjtötte és beszélni kezdett. Elmondta, hogy minden malegfontosabb, rangsorban közvetlenül a kocsma és a templom után, esetleg előtt vagy között. Mégse írt darabot - és, meglehet, odafentről, abból a kocsmából, ahol angyalok szolgálják fel neki a marhahúslevest és a sillerbort, kárörvendő mosollyal nézi azokat, akik az ő városában csinálnak színházat, és akiket így, hogy nem írt darabot, megfosztott egy akkora ziccertől, hogy a fal adná a másikat. A lélek ihlete Meglehet, azért járt el így, mert a színházból elsősorban a színészeket szerette, a vén bölcs komédiásokat, akik a szívükben zakatoló szerepemlékek zajával fedték el gyomruk korgását. Az örök vándornak megmaradó garabonciásokat, akik egész nemzetük álmának fogcsikorgatását fonták verssoraik közé; és mindenek felett a színésznőket, akik örök kalapdobozaik - bennük szerelemvarázsul szolgáló receptek - kíséretében járták az országot nyikorgó delizsáncon, kénkőpoklot okádó vicinálisok huzatos kupéiban, ugráltak hónapos szobáról hónapos szobára, férfiszívről férfiszívre. Vitték szerte az országban megfejthetetlen mosolyukat, megfejthetetlen mosolyukban a gondolatot, vagy csak a lázálmot, hogy van élet, méghozzá olyan élet, amelyben a test szépsége, a szellem szabadsága, és a lélek ihlete a valóság - a valóságon túl is. Talán ezért nem írt darabokat, gondolja a színházi ember. gyar embernek két öröksége van. Az anyanyelv és a népdal. Mindkettő felbecsülhetetlen kincs. A népdal jellemformáló és léleknevelő. Nemcsak a dallama, hanem a szövege is kicsiszolt egész. Olyan, mint egy kristály. Ezt az örökséget minden embernek ápolni kell, és továbbítani a következő nemzedéknek, mert a népdal hazaszeretetre nevel. Búcsúzom! Mondta ezt akkor, amikor az internacionalizmus volt a divat, és a lélekről legfeljebb mint nem létezőről hallottunk. Csodálatos atmoszférát teremtett meggyőzőmondataival. Lassan nem is a hegytetőn, de egész magas régióban képzeltük magunkat. Csodáltuk őt. Szigorú, komoly arcán váratlanul kedves, meleg mosoly jelent meg. Felkiáltott: búcsúzom, itt a feleségem. Elsietett a bejárat felé, ahol két ápolónő tolókocsin egy beteg, béna asszonyt tolt ki a parkba. A Mester átvette a kocsit, a beteg füléhez hajolva, mosolyogva beszélt hozzá, megsimogatta a karját, és Emma néni fáradtan felemelte a kezét, és zsebkendőjével felénk intett. Nem tudom mi volt a nagyobb tanítás a számunkra, az amit a gyökerekről, a hazaszeretetről mondott, vagy az, ahogy vállalta és szeretetével körülvette a magatehetetlen, tönkrement, béna feleségét. Emlékezünk Sokszor emlékeztünk arra a találkozásra a fiúkkal és a kollégákkal. A 40 éves osztálytalálkozón emlékezés közben állapítottuk meg, hogy mi ott a hegyen nem egy „akrobatával”, hanem a világ legnagyobb pedagógusával találkoztunk, aki alkalmas és alkalmatlan helyen és időben mindig tanított. * A szerző 2001. február 1-jén 90 éves. Ma Kistarcsán él. Ahogy nem írt Arany sem. Megírt néhány olyan drámaszinopszist, amelyek olvastán Shakespeare is repülősó után kiáltott volna féltékeny izgalmában - aztán rímbe szedte őket és megjelentette ballada formájában, ily módon járulva hozzá a maga eszközeivel a turáni átok kiteljesítéséhez. A szüköske pillanat Talán mert túl szépeket gondoltak ahhoz, hogy rápazarolják a valóságra, arra, ahol a délelőtti próba után leoltják a reflektorokat, levakarják a sminket, pizsamára emlékeztető civilbe bújnak és jó közüzemi alkalmazottakhoz illően szétspricceljének más közüzemek és más alkalmazottak irányába, nyomuljanak, lökdösődjenek, taszigáljanak, karórára pillantgassanak, csikket idegesen elnyomjanak, árcédulákon hüledezzenek, a tömegközlekedés mitikus határait feszegessék a többiekkel együtt a városban, amely vándor voltuk okán épp úgy ideiglenes otthonuk, ahogy a többieknek is ideiglenes otthonuk a világ a város körül, amelyet erre a néhány órára, a délelőtti és az esti próba között kimért szűk pillanatra megszépít, játékossá, talányossá tesz a tétova pelyhekben kóválygó hó. Aztán véget ér a szűköske pillanat, a reflektorokat meggyújtják megint, visszakenik a sminket az arcukra, megszabadulnak azoktól a nevetséges, pizsamára emlékeztető civil göncöktől, királyi palástba, kihívó selymekbe, kolduscondrákba burkolóznak, vitézi vértet öltenek a külvilágról és közüzemeiről megfeledkeznek, kezdődik az esti próba.
