Kelet Magyarország, 1999. december (56. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-04 / 283. szám
1999. december 4., szombat 9. oldal «fal IHrtat HÉTVÉGE WirAiáá ÓMi Három falu orvosa Kovács Bertalan A címbéli állítás immáron csak múltidőben értendő, hiszen a Pap, Nyírlövő és Lövőpetri községek által alkotott orvosi körzetet — az ésszerűbb és gazdaságosabb finanszírozásra hivatkozva — nemrégiben szétválasztották. Andirkó Zoltán a szerző felvétele E három falut alkotó körzetnek, azaz jóval több mint háromezer embernek volt orvosa 36 esztendőn keresztül dr. Andirkó Zoltán, akit a napokban nem csupán a három település polgármesterei és képviselőtestületei, hanem a megyei közgyűlés elnöke és aljegyzője is köszöntötték a néhány év híján négy évtizedes egy helyen való gyógyító szolgálatáért. — Balmazújvárosban születtem, a középiskolát Debrecenben végeztem. Ugyancsak a cívis városban szereztem meg a diplomámat. Orvosi pályafutásom valójában Kisvárdán kezdődött, ám már kezdő orvosként — 1963. októberében — Papra, illetve a körzetbe kerültem — eleveníti fel önkéntes, modernkori röghöz kötöttsége kezdetét a doktor, aki a hatvanas évek elején induló orvosi pályája elején bizony aligha sejt(h)ette, hogy majd a nevezetes ezredfordulóhoz közeledve is Papon köszöntik. Pedig így történt, hiszen a doktor a praxis mellett állandó lakhelyét is a Kisvárdához közeli faluban találta meg. Felesége az évek során két gyermekkel ajándékozta meg. A három falu orvosának szakmai munkáját több elismerés — közöttük az Egészségügy Kiváló Dolgozója cím, valamint miniszteri dicséret is — jelzi. Valószínű azonban, hogy a legnagyobb dicsérettel a nyírlövői polgármester asszony hozta zavarba az amúgy szűkszavú doktort. A Paptól orvoskörzeti szempontból mostanában leváló egyik falu vezetője ugyanis köszöntőjében úgy fogalmazott: — Minden bizonnyal nagyon nehéz dolog lesz számunkra Andirkó doktor úr pótlása, hiszen ő nem egyszerűen csak a csecsemők, az ifjak és felnőttek, s természetesen az idős generáció betegségeit jól ismerő és gyógyító szakember volt, hanem ennél sokkal több. — A körzeti orvosi teendők mellett immáron 1963-tól én töltöm be a Vöröskereszt helyi szervezetének elnöki posztját. Ezt persze sok helybéli tudja rólam, ám azt talán már kevesebben, hogy 1967-től kerek negyedszázadon át sorozó orvosként is tevékenykedtem, sőt még katonai rangom is van: tartalékos százados vagyok — említette meg Andirkó Zoltán. Közéleti tevékenységéről ugyan szerényen hallgatott, ám a tiszteletére rendezett bensőséges ünnepségen az őt emlékplakettel köszöntő Helmeczy László, a megyei közgyűlés első embere személyében nemcsak az orvost, hanem a helyi közélet jeles alakját is köszöntötte. S valóban, Andirkó doktor korábban évtizedeken át megszakítás nélkül volt tanácstag, a rendszerváltás után pedig (1994-től jelenleg is) önkormányzati képviselő, s bizottsági elnök. Az idei évtől ő tölti be az alpolgármesteri tisztséget is Papon, ahol — immár nyugdíjasként — a háziorvosi teendők továbbra is reá várnak. Játék ajándékba Magyarországon kétmillió 14 éven aluli gyerek él, és évente egyénenként 6-8 ezer forintért kapnak játékot. Szakértők szerint 18-20 milliárdot költünk játékra évenként, s ez az összeg növekszik. Éppen ezért nagyon fontos, hogy legalább karácsonykor gondoljunk arra: fontosabb a közös játék, mint hogy márkás szörnyfigurával dicsekedhessen csemeténk. Erre hívja fel a figyelmet a Readers Digest Válogatás decemberi számában az Okosan vásároljon játékot! című cikk. Érdemes megszívlelni. A zord lovagfejek kiegészítői Fodor Ilda és Mészáros Gábor keramikusművészek bemutatkozása A múzsák csarnoka az örök értékek bemutatására alakult, így joggal vetődik fel a kérdés, hogy két fiatal, életük felét alig elhagyó művész hogyan kerül a patinás falak közé. A miértekre Németh Péter múzeumigazgató e lap hasábjain megjelent korábbi cikke a válasz, miszerint a múzeum nyitni kíván, s a Levéltár elköltözésével felszabadult helyiségekben a kortárs művészeknek is teret kíván engedni. A törekvés üdvözlendő, hiszen az ittlét demonstrálása minden művész és műértő szándéka, természetesen a megfelelő minőségi szűrő alkalmazásával. Az intézmény számolhatatlan mennyiségű kerámiatöredéket, cserépdarabot, rekonstruált edényt és ornamentális díszítésű alkotást őriz, ami azt mutatja, hogy e helyen az agyagból gyúrt funkcionális és néha kideríthetetlen szerepű kerámiáknak ősidők óta volt foganatja. Talán ez magyarázza és indokolja azt a felkérést, amelyet Fodor Ilda és Mészáros Gábor kapott. A kiállítás nemcsak a tárgyak puszta bemutatása, hanem' egy erotikát sem nélkülöző, a nemiség elkülönülését és egységét felmutató produkció. A férfi és női tér markánsan elkülönül, ugyanakkor egymásba olvad. Fodor Ilda lágyan megfogalmazott kerámiái magukon hordozzák azokat a finom érintéseket, amelyekkel már-már grafikává alakítja a kerámiát, holott az sok esetben bikaszarvnak indult, vagy egyiptomi reminiszcenciákat ébresztve, a közéjük helyezett napkorongot idézik. A tenger, mint őselem a maga végtelenségében kalligrafikus jelek számolhatatlan áradatában özönlik felénk, és a herkentyűk a profán valóság művészi meghaladását jelentik. A Dob című alkotás a preszokratikus filozófia eleaták által hangsúlyozott világegységének kézbefogható jele, amely kerekségével a tökéletességet és ráírt mintával a mozgás lehetőségét tárja elénk. Mészáros Gábor az időben merült el. Számára a jelenidő napjai csak fiziológiailag érdekesek, mintázó keze és múltba révedt gondolata egy olyan világot tár elénk, amely nélkülözi a pillanatról pillanatra csúszkálás emberi, de megvetendő állapotát. Artúr király kerékasztalánál Krisztus megjelenése után 500 évvel olyan lovagok ültek, akik egy birodalmat akartak megvédeni, nem a konkrét öldöklés árán, hanem puszta ottlétükkel. A szobrász itt jelenséget formázott az agyagba, az erő és a félelmet keltés jelenségét, amely fizikai ráhatás nélkül elpusztítja az ellene fordulót. Mészáros Gábor ezen a kiállításon felmutatja a női nem formai erényeit is. A lágy hajlatok, a csípőbe tömörített erotikus formák mintegy ellentétei, ugyanakkor kiegészítői a zord lovagfejeknek. A kiállítás megnyitója, Alexa László hangsúlyozta a formák iránti vonzalom fontosságát, s éppen ezért ritka példaként található ezen a tárlaton mindkét alkotó részéről egy-egy simogatásra kijelölt hely, ahol a látogató nem csupán a szemével, hanem az ujjaival is kapcsolatot teremthet a műalkotásokkal. A Jósa András Múzeum új korszakba lépett. Csak remélni lehet, hogy a jelen pillanatban még kísérleti szinten álló törekvés, határozott koncepcióval megerősítve, a megyeszékhely képzőművészeti életének színességét gazdagítja. Papp D. Tibor művészeti író Az alkotó páros: Fodor Ilda és Mészáros Gábor Elek Emil felvétele Érzékeny muzsikálás A Filharmónia Kelet-Magyarország Kht. bérleti hangversenysorozat keretén belül került sor december 1 -jén a Váci Mihály Városi Művelődési Központ nagytermében a Bartók vonósnégyes koncertjére. Ezen együttes tagjai: Romlás Péter, Hargitai Géza, Németh GéZa és Mező László már több alkalommal járt Nyíregyházán. Hangversenyeikről mindig csak jót lehet mondani, csak felsőfokon lehet beszélni. Műsorukon Haydn: D-dúr (A pacsirta), Bartók 4. vonósnégyese és Beethoven: C-dúr (Razumovszkij) vonósnégyese szerepelt, és ráadásként még a G-dúr vonósnégyes utolsó tétele. Teljesen mindegy, hogy mit játszanak, mert hangversenyeikről hiányérzet nélkül távozik a hallgató még akkor is, ha nem elkötelezett híve mondjuk Bartók zenéjének, vagy egyáltalán a műfajnak. Művészetük nyitját nehéz megfejteni. Mind a négyen kifogástalan hangszeres technikával, azonos zenei elképzeléssel, stílusismerettel játszanak. A Bartók vonósnégyes Romlás Péter vezetésével 1958-ban alakult. Ha az egyes tagok cserélődtek is, de az együttes igényessége a több mint négy évtized alatt semmit sem változott. Nagy repertoárral rendelkeznek és minden stílusban, zenei korban otthon vannak. Náluk a fölényes biztonság érzékeny muzsikálással párosul. A közönség elismerő tapsai bizonyították, hogy a Bartók vonósnégyes mindig kedves vendégegyüttese a nyíregyházi közönségnek. Babka József Komiföld magyar szerelmese Marik Sándor — Két éve szinte véletlenül kerültem kapcsolatba Komifölddel. Utólag azt mondhatom: szerencsés véletlen volt, amelynek reményeim szerint folytatása lesz — foglalja össze a történteket Balogh István főiskolai docens, akinek életén nagyot fordított, hogy a messzi, Északisarkkörön túli vidéken találkozhatott a távoli rokonokkal. Tajgán, tundrán, járhatatlan vidéken, öt magyarörszágnyi területen él az a háromszázezer ember, aki kominak vallja magát, és nyolcszázezer más nemzetiségű társával osztozik a köztársaság földjén. Elképzelhető Balogh István meglepetése, amikor a sziktivkári repülőtéren az őt váró küldöttségből kilépő idős ember — azóta jó ismerős, kiváló barát Ibusev professzor — így köszöntötte hibátlan magyarsággal: Isten hozta, tanár úr! Mert ebben a távoli városban, amely Európa legkeletibb, egyben legészakibb csücskében fekszik — jó rokonhoz illően — tanítják a magyar nyelvet, az egyetemen finnugor fakultás működik. — Roppant érdekes, hogy a Nyíregyházánál kétszerié nagyobb városban szinte mindenki mindenkit ismer — osztja meg tapasztalatait Balogh István. — A főtér, az elnöki palota környéke nagy találkozóhely, mindig lehet szót váltani miniszterekkel, képviselőkkel. Újra terjed a szovjet érában már elfelejtésre ítélt komi nyelv. Olyan remek támogatói vannak, mint Galina Butirjeva, a köztársaság egyik alelnöke, aki „igazi komi”, egy távoli szórványtelepülésen született, onnan küzdötte fel magát a közéleti posztra. Sökan az ő érdemének tartják, hogy az ősi komit újra hivatalos nyelvként használhatják. Verseit — a komi költők antológiája számára — most a nyíregyházi tanár fordítja magyarra. Aki természetesen a komi földön töltött első napoktól kezdve módszeresen kereste a párhuzamokat, a közös gyökereket. Nem volt nehéz ilyeneket találni, hiszen az első szavakban meghallotta az ö, dz, dzs, ü hangokat, a komi beszéd dallamát, amely anyanyelvére emlékeztette. A hímzé— A természet szeretete, értése és becsülése egyszerűen megkapó. Igaz, értékelni is kell, hiszen ahol a tél tíz hónapos, a két hónapra ezer színben kiviruló tundra adja az élet alapj ait, gombát, gyümölcsőt, ehető leveleket, gyökerek e t Balogh István komiföldi emlékeivel sek, keresztszemesek motívumai első pillantásra a hazaiakat idézték. A népköltészet pogány elemei, a csodaszarvas regéje szintén kínálja a párhuzamot. Olyan apróság, mint a kopogtatás szokása, sokat mond a nép történelméről. Elek Emil felvétele — magyarázza Balogh István. — A vidék egyébként rengeteg kincset rejt, a Mengyelejev-táblázat minden eleme megtalálható Komiföldön, csak éppen kibányászni nehéz. Van egy városa, amely sokkal jobban ismert a világban, mint a főváros: ez Vorkuta. „Ebben a városban nincs templom” — lázadt még néhány éve is Szergej Zsuravljov, a költő. Most már van. Azon a legészakibb településen, amelynek környékére, a lágerekbe jobbára meghalni küldte embereit a szovjet állam. És van „mártírológ” is (benne magyar nevekkel), emléket állítva a szörnyűségeknek, amelyekről nem régen még beszélni is tilos volt. — Bármilyen furcsa, napok alatt egy életre meg lehet szeretni ezt furcsán vad, de mégis nagyon emberi vidéket, ahol ma is a szán és a csónak a legmegbízhatóbb közlekedési eszköz, ahol a csillag a legjobb tájékozódási pont — fogalmaz Balogh István, de azt azért hozzá teszi, mármint akkor, ha szabad akaratából jár arra az ember. Ő maga mielőbb szeretne vissza is térni, csak előbb tizenöt komi költő száz versét akarja közreadni komi, magyar és orosz nyelven, eredeti illusztrációkkal. Ugyanazt akarja, mint az Ászja Röá, a fergeteges sikerű világkörüli körúton járt komi állami népi együttes: megmutatni egy kis nép élni akarását, tehetségét. Balogh István a debreceni egyetemen diplomázott, nyíregyházi születésű. A Vasváriban érettségizett, majd itt tanult a főiskolán, később mindkét helyen tanított — eredetileg modern orosz irodalmat, üzleti orosz nyelvet, amiről a rendszerváltozást követő nehéz időszakban sem mondott le, nem „képezte át” magát. Most keményen tanul: a nagy orosz nyelv után a kis komi-zürjén nyelv is szíve választottja lett.
