Kelet Magyarország, 1999. december (56. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-24 / 300. szám

1999. december 24., péntek Kelet# KARÁCSONY 22. oldal Régi szokás a szalmahintés Nagy István Attila A magyarságot letelepedésétől kezd­ve többféle hatás is érte, amelyek együttesen a magyar karácsonyi szo­kások kialakulásához vezettek. Ilyenek voltak a középkortól kezdve a ka­tolikus egyház szertartásai, karácsonyi énekei, továbbá a szerzetesek és tanítók ál­tal ideplántált Színjátékszerű mozzanatok, mint a karácsonyi játékok, a jászolállítás szokása. Ezeknek a századok során népi formaváltozatai alakultak ki. Más, inkább mágikus jellegű rítusok is meghonosodtak nálunk, mint a karácsonyi asztal elkészítése, a karácsonyi szalmahin­tés szokása, a pásztorok karácsonyi vesz­­szőhordása. A karácsonyi népi színjáték középpont­jában hazánkban a kifordított bundát viselő bohókás betlehemes pásztorok tré­fálkozása, éneke, játéka áll. A betlehe­­mezők házilag készített jászol vagy temp­lom alakú kis betlehemet hordoznak ma­gukkal. Ma általában gyermekek adják elő a betlehemes szövegeket, kivéve egyes szé­kely falvak felnőtt férfiak által előadott ka­rácsonyi misztériumait, amelyeknek kü­lön érdekessége, hogy a pásztorok állat­bőrből készült, félelmes álarcokat horda­nak. A karácsonyi játékok legrégibb rétegét hazánkban is latin nyelvű liturgikus játé­kok képviselik, amelyek a XI. századtól kezdve az istentisztelet részét képezték. Középkori magyar nyelvű karácsonyi já­tékszöveg nem maradt ránk, nyomon kö­vetetjük azonban e műfaj barokk szaka­szát. A XIX. századtól a betlehemezés két fő formáját ismerjük, az élő szereplőkkel és a bábokkal előadott karácsonyi játé­kot. A betlehemes játékok fő jelenete ha­zánkban a pásztorjáték. A mezőn alvó pásztorokat az angyal keltegeti, és az új­szülött Jézushoz küldi. A főszereplő egy süket öreg pásztor, akinek tréfás félreérté­sei alkotják a humor fő forrását. A pászto­rok, néha a napkeleti királyok is, ajándé­kot visznek a kisdednek. Japánt tanul Osakában Marik Sándor Tartja eredeti elképzelését, jogász lesz a nyíregyházi Zrí­nyiben érettségizett Nagy Éva, csak éppen egy kis kerülővel: Osakában előbb megtanul japánul. Kilenc hónapja gyűrkőzik a kan­­dzsikkal (írásjelekkel), 1157-et tud, az átlag japán két-három ezerrel leélhet egy életet, az ér­telmiséginek persze többre van szüksége. Éva nem tervez számokat, in­kább szakaszokban gondolkodik: egyévnyi nyelvtanulás után négy év nemzetközi jog követke­zik az osakai egyetemen, amely nem császári ugyan, de jó szín­vonalú. Most egy kis szünetet tart, három hétre hazajött szüle­ihez Orosra, együtt karácsonyoz­­nak. Közben interneten tartották a napi kapcsolatot. — Váratlan fordulat volt az utazás Japánba, hiszen a közeli külföldön is alig jártam — mond­ja. — A miskolci egyetem jogi karára jelentkeztem, de felfigyel­tem arra, amit pesti érettségi el­nökünk mondott: ő nagy barátja Japánnak, érdemes volna meg­pályázni egy ösztöndíjat, minden évben szívesen látnak néhány angolul tudó magyar fiatalt is... A húszéves Éva akkurátus. Prospektusokból, képeslapokból, saját fotókból albumot készített, amely a repülőút első percétől tartalmazza a kilenc hónap rö­vid krónikáját, csoportképet az osztálytársakról, képet a patro­náló családról, akik segítenek pótolni a több, mint tízezer kilo­méterre lévő szülőket, testvért, barátot. — A japán nyelv valóban ne­héz, írni alighanem a született japánoknak is — magyarázza. — Az első csalódás az volt, hogy a tanárok nagy része nem tud an­golul, így az ígéretekkel ellentét­ben japánról tanuljuk a japánt. Érdekes, hogy az osakai egyete­men magyart is tanítanak. — Nemcsak gyönyörű helye­ken jártam már, iszom a híres zöld teát, nem kellemetlen a ja­pán étel, de azért én gyakran főzök. Ami a legmeglepőbb volt: a nevezetes cseresznyevirágzást nem követi gyümölcs a fán. Min­denestre nagy fordulat állt be az életemben, de eddig nem bántam meg, folytatom. Különösen, hogy már nem tudnának eladni japá­nul. Nagy Éva Osakában A családi albumból Haruyo Mátészalkán Elek Emii felvétele Magyarul Szálkán Kállai Krisztina A pagodák világától több mint kilencezer kilométer­re teljes valóságában is meglátta azokat az állato­kat, melyeket eddig csak a televízió képernyőjéről ismert. A tizenhat éves japán lány, Miyamoto Haruyo természete­sen nemcsak azért érkezett Magyarországra, hogy lovat és szarvasmarhát lásson. Az idegen nyelvek és kultúrák iránt .érdeklődő gimnazista számára igen ígéretesnek tűnt, a hazánkban eltölthető egy év lehetősége. A Rotary Club egész világot behálózó szervezetének köszönhetően Haruyo jelenleg a mátészalkai Esze Tamás Gimnázium tanu­lója. S hogy mi a véleménye a magyar emberekről, a ma­gyar konyháról, az országról és a városról, azt a vendéges­kedés ötödik hónapjában már magyar nyelven mondta el. Kitűnő nyelvérzéke nem az egyetlen adottság, amellyel di­csekedhet. Zongoratanár éde­sanyjától örökölte tiszta ének­hangját, melyben Mátészalka lakói már több ízben gyönyör­ködhettek. Nem hiányzik Haruyoból az ambíció sem. A gimnázium elvégzése után egyetemen sze­retné megtanulni az újságíró szakma rejtelmeit. Természetesen ezt már Ja­pánban, de szívesen ellátogat­na hazánkba televíziós ripor­terként is, hisz a magyar em­berek — ahogy ő mondja — nagyon kedvesek, s mentalitá­suk hasonlít a japánokéhoz. Nem beszélve a magyar kony­háról, amely néhány nap alatt a tokiói lány kedvencé­vé vált. A metropoliszokra jellemző túlzsúfoltság után Mátészalka barátságos, kisvá­rosi hangulata hamar elnyer­te tetszését. A koedukált isko­la is az újdonság erejével ha­tott Haruyora, aki Japánban lány gimnáziumba járt. Köz­­biztonság szempontjából is Mátészalka a befutó, ahol nyugodtan eljárhat szórakoz­ni. A vendéglátó családok ked­vessége, s az internet biztosí­totta napi kapcsolat csökkenti a nagy térbeli távolságot ha­zájától. Nem panaszkodik honvágyra, de az új év köze­ledte gyakran eszébe juttatja szeretteit. Nem a karácsony, hisz Japánban az hangos ün­nepléssel, szórakozással telik, hanem az óév búcsúztatása, mely a család legmeghittebb ünnepe ott, ahonnan ő jött.

Next

/
Oldalképek
Tartalom