Kelet-Magyarország, 1999. október (56. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-09 / 236. szám

1999. október 9., szombat 9. oldal Aki nem nyughat Koncz Tibor Bárdi Béla nem ül a babérjain. ízeg-mozog, na és intézkedik. Ő már csak ilyen. Persze, teendő is akad bő­ven. így van ez, ha polgármester az emberfia. Márpedig a 45 esztendős férfiú huszonhárom éve irányítja Gyulahá­zát! Erre mondják: nem semmi. Bárdi Béla tehát látott már egy, s mást. Azért volt, ami meglepte. Nem is kicsit. Máig hihe­tetlennek tartja, hogy anno 1976-ban rá esett a község népének választása. Ekkortájt Nyíregyházán dolgozott — eb­ben természetesen nincs semmi különös. Az már annál inkább meghökkentő, hogy a hosszú hajú, farmerszerkót favorizáló srác hipp-hopp a tanácselnöki székben találta magát. Ezt nehéz volt ép ésszel felfogni. Ne­ki is nehezen ment. Igaz, mellette szólt múltja, hisz tősgyökeres gyulaházi család sarja. Fontos momentum az is, hogy kö- lyökkora óta a helyi futballcsapatban rúgta a bőrt. Aztán telt-múlt az idő. Bárdi Béla pedig megszokta az új hivatást. Vallja: senki nem születik polgármester­nek. Példának okáért, tudni kell nemet mondani. Bizonyos helyzetekben pedig az ésszerű kompromisszum segít. Lényeg a lé­nyeg: bele kell tanulni ebbe a „szakmába”! Mert bíz ez (sem) egyszerű mesterség. Plá­ne, ha az illető egy szerepkör nélküli, fej­lesztésre nem kijelölt település élére ugrik. Eme, a hetvenes évek derekán kiötlött hi­vatalos regula ugyanis halálra ítélte Gyula­házát. Szerencsére csak papíron. Mivel minden másként alakult. Akár a mesében a legkisebb fiú, idővel Gyulaháza is kinőtte magát. A Bardi-érá- ban, a dolgos hétköznapok alatt tornacsar­nok, idősek otthona épült, no meg uszoda! Mindennek hetedhét határon túl is hírét vitték, s az intézményeknek csodájára jár a környék. Bárdi Béla eközben más területen is al­kotott. Ekképpen családot alapított. Imhol az eredmény: három — Gábor, Béla, Anett — gyerek büszke atyja. így élete párjával kerek az élete. Szabad idő? Olykor fél na­pokat „ellop”, amúgy elképzelhetetlen, hogy két hétig ne nézzen be a hivatalba. Azaz, hosszú szabadságra nem futja. Legfel­jebb szakmai utak jöhetnek szóba. És még valami... Bárdi Béla Amatőr felvétel A Barcelona a kedvenc csapata, mert ők játsszák a focit APA/EPA-felvétel Futball, sport? Bármikor. Erre Bárdi Bé­la mindig kapható. Negyvenkét évesen tet­te talonba a focicsukát, ám azóta sem kezd nélküle meccset a gyulaházi csapat. A szombat-vasárnapi derbiken aztán rágja méretes bajszát. Az ám, arcának ékességétől semmi kincsért nem szabadul­na meg! Ennek haszna is van. Emígyen leg­alább a borotválkozás is rövidebb művelet. Nem fecsérel rá drága perceket. Amúgy nem hivalkodó típus. Éppen ellenkezőleg. Farmerban, laza ingben érzi pompásan magát. Azért olykor öltönybe is muszáj bújni. Szükséges rossz, a hivatással jár. Ez legyen, persze, a legkisebb problé­ma. Noha a gyulaházi porták takarosak, a polgármester nem nyughat. Bárdi Béla úton-útfélen azon töri kobakját: mit csinál­hatna még? Szó szerint, mert nem egyszer a volánt markolva pattant ki agyából mag­vas gondolat. És, hogy meddig még? Vélhetően sokáig ügyködik még a hivatal élén. Merthogy cseppet sem érzi terhesnek feladatát. Iga­zán rossz napja soha nem volt. Ráadásul egyenes derékkal közlekedhet. Mint mond­ja: a rendszerváltás után sem kellett egy percet sem szégyenkeznie a múlt miatt. így aztán ő csak egy jelszót ismer: mindig előre! Az épületek túlélik alkotóikat Építészeti mustra Nyíregyházán • A zenei általános iskola, a Tesco és társaik Október 4-e az építészet vi­lágnapja volt. Ki tudott róla? Építésznek lenni az ősi Egyip­tomban főpapi rangot jelen­tett, hiszen rábízattak az ál­lam legfontosabb produkciói, a halandó fáraók síremléke és a halhatatlan istenek templomai. Egyes filozófiák szerint az ember­ré válás egyik meghatározó eleme az építés volt, mert a közösen vég­zett munka kényszerítette ki a kommunikációt, a beszédet, és azt az ügyességet, amely a barlangla­kó ősembert a építményeket létre­hozó homo sapienssé emelte. Gyorsan megtérül A középkori miniatúra szerint az Architekton-Isten körzővel a ke­zében szerkeszti életterünk hatá­rait, és azóta valahol minden épí­tész a teremtés művét folytatja, amikor egyének és közösségek té­ri kereteit fogalmazza meg, és ve­zényli megvalósításukat. De mi maradt mára ebből az emelkedett szakmából itt Magyarországon, annak is eme perifériáján Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megyében? Erre a kérdésre keres választ a kiállítás, melyet a megyei Építész Kamara rendezett az Országos Műemléki Hivatal kiállítótermé­ben. Tizenöt építész mutatja be legújabb alkotásait a meghívott 280 tagból, és az arány jól jellem­zi megyénkben az építészet hely­zetét: kevesen jutnak szakmailag jelentős munkához, és még abból is elenyésző hányadban valósul­nak meg maradéktalan és vállal­ható épületek. Mert ma mintha kevesebb építtető volna azokból, akik arra gondolnak, hogy az épü­letek túlélik alkotóikat, és üzene­tet hagyhatnak az utókorra. Sok­Alkotások a kiállításon kai többen vannak akik az építé­szetet is a fogyasztói társadalom eldobható csomagolásainak tekin­tik. Személytelen kulisszákat épí­tenek piacra termelt talmi épüle­teket vagy a gyorsan megtérülő haszon számára emelnek kufár csarnokokat. Útkeresés Az áruházláncok típuspavilonjai megyénket is elérték. A nemzet­közi tender határokon átnyúló sablonjai idegenek minden város­ban. Tervezőik janicsárok, akik négerként, jó pénzért, vagy nevü­ket is adva hozzá, leadaptálják a jól bevált szeletterveket. A kiállí­táson is látható a megyeszékhely új Tesco Áruháza, és az Interspar Áruház. Az előbbi tervezését az A Stúdió Kft. 90 jegyezte, az utóbbit Gibáné Guthy Judit. A sok vitát kiváltó épület a telek nehéz adott­ságai miatt, a lábakra állítással és a rámpáival tulajdonképpen jól járt — egyéni karakterű lett. A kiállítás anyaga az építészet mai útkeresésének jellemző ke­Martyn Péter felvétele resztmetszetét adja. Balázs Tibor Zenei Általános Iskolája, Tenkely Szabolcs diplomadljas múzeuma, Végh József Egerbe tervezett Ipa­ri Parkja és László Zoltán Temető építményei a postmodernen túllé­pett, új-modern építészet nemzet­közi semlegességének formakin­csét képviselik, amelyek a Mies van der Rohe-i gyökerekhez ha­sonlóan nem vállalnak program- szerű illeszkedési közösséget kör­nyezetükkel. A regionális vonulathoz kap­csolódik Szilágyi Miklós Európa háza, Gazdag Zsolt Bocskai utcai lakóházrekonstrukciója és Tóth László Kölcsey gimnázium bőví­tésének terve. Mondhatom sze­rencsére és talán kötelezően is, mert a történelmi utcasorba illeszkedő beavatkozások így kép­viselik a folytatva megőrzés so­kak számára fontos programját. Az Alpár Ignác színházát korsze­rűsítő bővítés Gáva Attila mun­kája, a műemléki evangélikus templom közelében az Iskola utca sarkán épülő foghíjbeépítés (Tóth László terve) és a GYIVI épülete felett megvalósuló Egészségügyi Főiskola bővítése (Kulcsárné Menyhárt Márta anyaga) nem mond le az építészet progresszív formaelemeiről. Természetesen akadnak tervek a kisebb ellenállás irányába mu­tató kommersz vonulat magas­tetős, dísztett oromfalas alkotása­iból is bőven, amelyek azt az átla­got jelentik, amelyből a különle­ges kitűnhet. Mert szerencsére nem lehet mindenki dekonstruk- tívista: az időtlenséget megcélzó, a használhatóságot, a korszelle­met vállalni nem akaró és a szer­kezet hierarchiáját is tagadó tö­rekvésekre szegény régiónk még nem vevő. De az organikusok fa- architekturájához is csak díszí­tésként nyúlnak, Kulcsárné is a baktalórántházi Munkaügyi Köz­pontjában csak a MAKÓNA kihí­vásának akart megfelelni. Sikeresnek mondható az építé­szeti mustra, a bemutatott épüle­tek és tervek többsége kötődik környezetéhez anélkül, hogy pro­vinciális lenne. Az ember helyét a világban az ottlét, a megjelölt hely pontosítja, az pedig azonosít­ható helyet jelent. Abszolút igazság Paolo Portoghesi, korunk egyik legnagyobb olasz építésze szerint: a valamirevaló építészet nem im­portálható. A mégoly sikeres al­kotásnak sincs abszolút igazsága, mert csak ott érvényes, ahol a kor, a környezet kihívásaira meg­felelő választ adott. Megyénk épí­tészeinek megbízóiknak adott vá­laszai a Műemléki Hivatal Dózsa György utcai kiállítótermében ok­tóber 29-ig láthatók. Kulcsár Attila Ybl-díjas építész Galambos Lajos: Disznóölés agymama minden esz­tendőben ölt, méghozzá nem akármilyen malackát, mint mi; komoly, nagy disznót. A böllér- kedés ilyenkor apámra hárult, a hurkák elkészítése pedig édes­mamára. Tévedne azonban, aki azt gondolná, hogy egy olyanfaj­ta suttyónak, mint én voltam ak­koriban, nem lett volna a külön­leges napon semmiféle feladata. Hajaj, nagyon is sok, bár lehetsé­ges, hogy csak a gyermeki képze­let tette sokká. Már előző este kezdődött a dolog. Megtisztítot­tuk a fokhagymát, megtörtük a borsot, kireszeltük a komoly, nagy késeket, amelyek egész év­ben a padláson, az ollófába szúr­va várakoztak, s hoztunk a ka­zalból valamennyi szalmát, lega­lábbis annyit, hogy első terítésre elég legyen. Voltak már akkor is házak, ahol nem szalmával, hanem pet- róleumos lángszóróval pörzsöl- tek, erre azonban apám csak le­gyintett: — Kóstoltam ilyen szalonnát — mondta. — Hát az nem volt házi szalonna. Olyan volt, mint­ha a hentesnél vettem volna. Este alig tudtam elaludni, pe­dig tudtam, hogy reggel, ha apámmal akarok menni, korán kell kelni. S azt is tudtam, hogy nem kelt fel senki, magamtól kell felébredni. De ki bánta a szüntelen felriadásoktól rossz éj­szakát, ha egyszer ott volt előtte a másnap, a várva várt? Alig mozdult meg édesapám hajnalban, alig sercintette fel a gyufát, hogy megnézze, hány óra, én már ugrottam is az ágy­ból, s rántottam magamra a nad­rágot. — Ideje indulni. Éppen csak a szemünket mos­tuk meg, s mentünk. Hideg volt, csípte az arcunkat a fagy. Mire nagymamához értünk, bár nem lakott messze, húsz háznyira ta­lán, apám bajuszán megcsörrent a jégcsap. Nagymama már fent volt, forralt bort töltött, szaladt a szomszédért, aki segített a disz­nót lefogni, én meg — lám csak, az első munka mindjárt — tar­tottam a vérnek a tálat. Az udvar végében fektettük le a disznót s rá a szalmát. Azt sem akárhogyan dúrta rá apám, meg­volt annak a sorja és a szabálya, mint ahogy az első lángnak is a disznó orrától kellett végigfut­nia. A sötét hajnalban magasra csapott a láng, a szikrák szalad­tak szét, mint a csillagok, talán azért, hogy a szomszéd gyereke­ket felébresszék. Galambos Lajos író hetven év­vel ezelőtt, 1929. október 14- én született Kótajban Jöttek is azok, s gajdoltak a füle-farka reményében: láng-láng szalmaláng porzsold meg a disznócskát megkapjuk majd a farkát Apám sok szalmát használt, nem takarékoskodott vele, s amit elkészített, hamar elfo­gyott. Nekem kellett volna húzni a kazalból a horoggal, de ezt in­kább átengedtem a bámészko­dóknak. Nálam, miként apám­nál, villa volt, s amikor ő leka­parta a pernyét a disznóról, hogy megvizsgálja, melyik he­lyen mennyire pörkölődött meg, én megfelelő távolságban a kis tüzet kezeltem, egyrészt, hogy vi­lágosság legyen, másrészt pedig, hogy ne kelljen majd új gyufát gyújtani a következő lánghoz. Felséges foglalatosság volt ez, valóságos második embernek éreztem ilyenkor a munkálko­dásban magam. Aztán következett a mosás-ka­parás. Előbb egy vödör hideg vízzel öntöttük végig a disznót, aztán a félliteres bögrével meleg vizet kellett szolgálni apám keze alá. Már akkor a kutyák is feltűntek a szagra. Míg ugyanis apám végigkaparta egyszer az ál­lat piros hátát, én lerántottam mind a négy lábáról a bocskoro- kat, s nevettünk, hogy a kutyák hogyan marakodnak rajta. Talán nincs is étvágyger- jesztőbb, mint egy ilyen gyönge­pirosra porzsolt, megmosott disznó. Mintha máris lehetne tá­lalni, szelni s enni. Pedig hol van az még. A füle ugyan meg a farka kész, azzal már nem kell csinálni többé semmit, de a töb­bi része? A fül első szeletét nekem adta apám. Kaptak persze a bámész­kodó gyerekek is. Csak a másik fül maradt meg, jeléül, hogy an­nak majd a sajtba kell kerülnie. A farkával volt egy kis mókája apámnak: — Dugjuk vissza oda — mond­ta —, ahonnan kinőtt. S visszadugta. — Nahát, így kell-e valakinek? — kérdezte. A gyerekhad összenézett. — Ha nem kell senkinek, majd én megmosom, megeszem. De akkor bezzeg már kiabál­tuk: — Nekem is kell, nekem is. Mit számított az? Megmostuk a meleg vízben, sóztuk, ettük. Akkor bontani kezdte apám a disznót, méghozzá a hátáról. — Hasról csak a hentesek bon­tanak — mondta. — Nem jó az. Első dolga volt tenyérrel meg­mérni a szalonna vastagságát. Mert jó a disznónak mindene, hogyne lenne jó, a munkás em­bernek azonban mégiscsak a sza­lonna a legfontosabb. Hogy med­dig fog eltartani, mennyi jut, ho­gyan kell beosztani? Mintha a magáét csinálta volna s nem a nagymamáét. Hát persze tudta, hogy nagymama később, nyáron, úgyis elajándékozza apránként a szalonnát a gyerekeinek. Mert egy öregasszonynak mi kell? Egy ujjnyicska olykor-olykor. Mire kivilágosodott, bent volt a disznó a házban, szakszerűen felszabdalva. A férfiak pihenhet­tek keveset, vagyis pontosan any- nyit, ameddig a friss húsból ké­szült toroskáposzta megfő. Addig pipázott apám, ivott egy-két po­hár bort, én meg már ugrottam is anyámmal a hurkát mosni. A fel­adat itt sem volt más, mint apám­nál, meleg vízzel kellett édesma­ma keze alá szolgálni. Aztán ettünk. Aztán megszedtük a zsírnak valót. Elkészítettük a kolbász­nak való húst, volt munka meg­állás nélkül. Sok nagy munkára oda se figyeltem, vártam, mikor fogjuk már tölteni a kolbászt. Mert az megint olyan felséges epizódja volt a disznóölésnek, amiből nem lehetett kimaradni. A hófehérre mosott és meghú- rolt belet ugyanis tele kellett előbb fújni levegővel, egyrészt azért, hogy megvizsgáljuk, nem lyukas-e valahol, másrészt, hogy könnyebben ráhúzhassuk a töltő csücskére. Igen ám, de amikor apám a húst nyomta a szálba, némely levegőhólyagocskák a hús közé szorultak. Ezeket kellett nekem éber szemmel figyelni, s abban a pillanatban egy varrótűvel meg­bökni a belet. Rendkívül szeret- tém ezt a munkát, meg nem un­tam volna estig. Lehetséges, ta­lán azért, mert már ekkor is a későbbi, füstölt szárazkolbászra gondoltam? Uramisten, ezután pedig meg kellett volna várni a vacsorát. De a férfiak elvégezték a dolgu­kat, s ahogy a nagy melegben le­ültem, el is nyomott az álom mindjárt. Csak másnap reggel tudtam, lánytestvéreimmel együtt, akik otthon voltak, mi­lyen is az íze mindannak, amin egész nap ügyködtünk. Gyerekkoromban talán soha nem tudtam megvárni a tort. Mindez azért jutott eszembe, mert édesmama írt, hogy disznó­ölésre készül. Most ő van egye­dül, mint akkor nagymama. S várja a nagyfiait, hogy elvégez­zék mindazt, amit a férfiaknak kell elvégezni. S várja az unoká­it, hogy azt higgyék: éppen olyan fontosak ők is a disznóölésnél, mint a felnőttek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom