Kelet-Magyarország, 1999. július (56. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-24 / 171. szám
1999. július 24., szombat Kelet«* HÉTVÉGE 9. oldal Krupiczer Antal szobrai MÍ. inerikából, New Yorkból kapott lapunk tájékoztatást egy szabolcsi szobrászművész kiállításáról, ahol mint hallottuk, nagy érdeklődéssel fogadták Krupiczer Antal tárlatát. A művész jó néhány évvel ezelőtt telepedett át Erdélyből Nyíregyházára. A szobrászt azóta rendszeresen hívják külföldre. Sajátos alkotásai Floridában, Olaszországban, Németországban és Magyarországon egyaránt megtalálhatók. Művein a székely és magyar népmesék, népballadák hatása is tetten érhető. Munkáin keresztül egy, a népművészet hagyományait tisztelő, azt megörökítő, mindig újabb megoldásokat kipróbáló művészt ismerhetünk meg. Magyarok útja MÚZSA Csoóri Sándor Elengednélek, visszahívnálak Elengednélek — visszahívnálak — nagy vízben vetnék neked ágyat s fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad. Nyár van, kiköltözöm az ég alá szerelmed nomádjának: süssön a nap, mint a végzet: egész testemmel égjek. Erőt az elérhetetlen jövő ad s holnapi romlása a vágynak — Darazsak golyózápora luggatná át a koponyámat. Venné a világ véremet, de én csak mosolygok, mert látlak. Elengednélek — visszahívnálak — hangya-gyászmenet hömpölyög, előle eltaszítanálak. Porból fölszedve vizet adnék, sebed kimosnám szavaimmal. Melléd feküdnék s a világot elsötíteném hajaddal. Moldova könyvet ír Kelet kapujáról Néhol elborzasztó, másutt tiszteletre méltó amit eddig láttam — Moldova György dedikál Martyn Péter felvétele Marik Sándor Moldova György megint felvette sportzsákját, farmerjét, baseballsapkáját és riportútra indult. Ezúttal a mi megyénkbe, az ország keleti kapujának környékére. Egy hosszú nap estéjén találkoztunk Nyíregyházán. — Tavaly szeptemberben jelent meg a Bős-Nagymarosról írott könyvem, akkor úgy gondoltam, hogy újabb riportkötetet már nem írok — avat be a gondolataiba az író. — Közben elkészült két regényem, a Mikes-könyv és A város hercege. Ez utóbbinak egy olyan nyomozó, detektív a hőse, akit szeretnék „életben tartani”. Mivel A város hercegének története az ország nyugati határvidékén zajlik, gondoltam, megvan a sztorim: folytatódjék a keleti határon, ami szintén izgalmas hely. Mihamarabb el akartam jönni, hogy megnézzem jobban ezt a környéket, gondoltam, rászánok két napot. Ez volt május elején. Itt volt segédmunkás Különben ismertem már Nyíregyházát, dolgoztam is itt. Végigcsináltam egy óvodaépítkezést ’63- ban. Az almatároló munkásszállásán laktam és négy vagy öt hetet dolgoztam itt, az építőipari vállalatnál voltam segédmunkás. Egy olyan komisz csapatba kerültem, amelynél nyomasztóbb közösséget azóta sem láttam, soha, sehol. Inkább cigányok közé mentem volna! Mindegy, szóval volt fogalmam az akkori városról. Később is — amikor sokat jártam Záhonyba — jó néhányszor szétnéztem itt. Megdöbbentett, mennyit fejlődött a város — és ezt nem udvariasságból mondom. Egyszerűen nem értettem, hogyan, miből. Tudtam, hogy itt is van néhány kiemelkedő cég, de nem lehet összehasonlítani a Dunántúllal. Ekkor vetődött fel, hogy talán a város fekvése számít ennyire sokat? Három ország határához van közel. Rendkívül érdekesen alakul a riportom. Néhol elborzasztó, amit látok, néhol tiszteletre méltó. Különösen nagy hatást tett rám — különben ezt a fejezetet már meg is írtam — a mátészalkai Zeiss Gyár, ahol például Kárpáti Tibor teljesítménye nagyon érdekes: az egykori tanácselnök-helyettesből miként lesz egy ilyen kiváló kereskedelmi menedzser. Hasonlót éreztem, amikor Kelemen Miklóssal találkoztam Vásárosnamény- ban. Ez imponáló. A kapitalizmus tulajdonképpen olyan itt a megyében is, amilyennek gondoltuk, semmivel sem jobb, semmivel sem szebb, egyáltalán nem nagy- szívű. Láttam varrodákat, ahol olyan feszültek a teljesítménybérre dolgozó nők, hogy a homlokuk szinte éri a varrógép peremét. Amikor körülnéztem, megkérdezték, mi érdekel még, azt mondtam — bár nem akarok senkit megbántani —, hogy semmit, mert ha még húsz percig itt vagyok, belépek a kommunista pártba. Annyira megdöbbentő volt. Birkózás kínokkal Ez a térség együttműködésre van ítélve, gondjait megoldani nem lehet Ukrajna, Románia, Szlovákia szomszédos területei nélkül. Egyszer már felcsillant a remény: Demján Sándor egy tőkés csoporttal egy Hongkong-szerű övezetet álmodott meg, 30-40 milliárd dolláros összeg volt összejőve. Nem tudom, visszatér-e még ez a lehetőség. A napokban, amikor kérdeztem, Demján nem úgy nyüat- kozott erről, mint aki egyhamar sort kerít rá. Nem miatta és miattunk esett kútba ez a kiváló ötlet. Az akkori orosz oldalon „csinált” heti négyszáz százalékos infláció megsemmisítette a rubelt, és az emberek rubelben őrzött tartalékait. Mindenesetre már többször voltam odaát Kárpátalján, megnéztem falvakat, sokat beszélgettünk a vízügyiekkel az árvíz okairól, átmentem Szatmárra, ahol a prefektussal is találkozhattam, megnéztem Ágcsemyőt. Azt hiszem, abban foglalható össze az egész, hogy itt ezen a tájon olyan birkózás folyik a kínokkal, az akadályokkal, ami rendkívül szeretette méltó, de arra nem mernék megesküdni, hogy rövid távon eredményes lesz-e. Mert a lehetőségek nagyon korlátozottak, nagyon atomizálódtak. Szóval van sok tehetséges ember, aki a mondja az író saját területén remekül teljesít. Ám hogy valami kibontakozna, a teljes szervezetet átölelő lendület látszana, ilyen nem sejlik fel — persze fenntartom, hogy most még mindezekről nem tudok eleget. Az biztos, van mit megnézni. Mert természetesen nem csak arról van szó, hogy bizonyos gyárakat, almatermesztőket, egyáltalán ezt a részt én nem ismertem. Itt másfajta emberek laknak, mint a Dunántúlon, ahová én kötődöm, ahol van a házam, ahol írtam már nem tudom hány riportkönyvet, ahova haza járok. Hogy úgy mondjam, megismertem az ott lakókat. Az itteni sokkal keservesebb, sokkal többet szenvedett, sokkal gyanakvóbb, sokkal indulatosabb, sokkal jobban megalázott a történelem által. Őszintén remélem, ez a könyvem is úgy sikerül, mint az eddigiek. Nem vagyok köteles nagyobbat ugrani, mint amekkorát tudok, de akkorát jó volna legalább és akkor valami olyan bontakozik majd ki ebből a riportkötetből, amihez még nem nyúltak hozzá. ’70-ben jelent meg Végh Tóninak a könyve, azóta legalábbis egy- egy tájat átfogó szociográfiai riport vagy valami ilyesmi nincs. Kitörési pontok Magyarországon a riport egyébként is kiment a divatból, lenézik az irodalmi körök, borzasztóan drága, hogy másfél évet a családtól távol éljen az ember, lényegében megkettőzve a létfenntartás költségeit. Az is fárasztó, hogy az ember mindennap másutt aludjon. Mégis, számomra nincs szebb vállalkozás. Most még nem tudom, mi lesz a könyv végső kicsengése. Annyit ígérhetek, hogy nem az én szubjektív önkényem fogja meghatározni. Címe sincs még, csak valami műhelyféle: „Kelet kapuja”, de nem igazán tetszik, mert inkább azt szeretném kifejezni, hogy kitörési pontok. Ez viszont nem jó cím, de ez lenne mondandóm lényege. Mi az, ahol előre lehetne lépni, mi az, amivel ezt a megyét, vagy legalább egy részét fel lehetne emelni. Ez foglalkoztat. A beszédművelő tanárnő Kovács Bertalan Ha valaki a várdai Váci utcában a Kulcsár házaspár portáját keresi, a házszám ismerete nélkül is könnyen célba ér: a legvirágosabb, s a gondos kezek munkájának nyomát magán viselő, példaszerűen ápolt udvar az övék. Az amúgy parányi kert valóságos földi paradicsom, hihetetlen, hogy a zöldségféléktől a gyümölcsfákig megannyi növényi kultúra helyet és életteret talált benne. — A férjemmel — akinek rajz szakos tanár lévén rendkívül jó a térlátása és az ízlése kifinomult — mindig is gondosan megterveztük mindennapjainkat, s természetesen lakókörnyezetünket is — vezet körbe a mintaportának is beillő udvaron a ház asszonya, Kulcsár Jánosné, Anikó, aki négy évtizedes pedagógusi pályafutása alatt több település iskolájában tanította a magyar nyelv és irodalomra, valamint az orosz nyelvre a diákokat. — Nagyvarsány- ban születtem, de már gyermekfejjel Nyírgyulajba költözött a családunk. A mai napig meghatározó élményeket adó nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumba jártam, ahol többek között, a későbbi neves színésznőnek, Pécsi Ildikónak, lehettem színjátszóköri társa. A középiskolám kulturális kisugárzásának rendkívül sokat köszönhettem: tanárként ;lő is Kisv idja hí :- JW , jómagam is mindig palléroztam diákjaim kiejtését, s a tanórákon kívül is állandóan igyekeztem egyszerre pedagógus és beszédművelő is lenni — mondja kerti sétánk közben vendéglátóm. Az idén nyugállományba vonuló Anikó annak idején az egri tanárképzőn szerzett d i p 1 o - mát, s pályakezdő Kulcsár Jánosné ként Gyulajba ment tanítani, ahol 20 évesen egy kollégája bekötötte a fejét. Később Szakoly- ban és Máriapócson is tanított, mígnem férjével ’71-ben telepedtek le és építettek házat Kisvárdán. Ám néhány évig még az ajaki iskolába járt ki, majd a Kisvárdán akkoriban igen nagyhírű és rendkívül eredményes 4-es iskolában is tanított sok éven át. Közben mindig vigyázott arra, hogy pontosan érkezzen a munkahelyére. — Életemben soha nem késtem el, mint ahogyan táppénzen sem voltam egy percet. Tudom persze, hogy ez utóbbi nem csak az emberi szándék kérdése, a pontosságra viszont mindig kínosan ügyeltem. Ajakra akkoriban jártam ki, amikor a két fiunk még kisgyermek volt. Lett volna ugyan egy későbbi busz is, amivel — a menetrend szerint legalábbis — kiértem volna, ám én már a korábbi járattal 7 után néhány perccel az iskolában voltam. A tanításig, a reggeli tűse után már nem iaza, hanem az iskolába jövő gyerekek korrepetálásával, no és önképzéssel ütöttem agyon az időt. Mindeközben többször is előfordult, hogy férjem a fiaink öltöztetésekor az előre kikészíA FOT-O-DA Kft. felvétele tett ruhácskákat összecserélte — meséli mosolyogva a tanári munkás hétköznapok élményeinek egy szeletkéjét Kulcsár Jánosné. (A több éven keresztül iskolaigazgató férj ugyancsak nyugállományba vonult azóta, míg a kisebbik fiúk, Győző — az unokák édesapja — közgazdász diplomaszerzés előtt álló élelmi- szeripari mérnök, a nagyobbik Kulcsár fiú, Zsolt reklám- és markentingmenedzser.) A nyugdíjas tanárnő a két tüneményes (leány) unokája mellett az évtizedek alatt megannyi rangos országos tanulmányi versenyen kiválóan szereplő, s a későbbiekben rendre diplomát szerző diákjaira a legbüszkébb. De persze az is megdobogtatja a szívét, amikor első ránézésre ismeretlen, tinédzserből hirtelen felnőtté érett fiatalember az utcán váratlanul ráköszön. Ráadásul — ezt többször is hangsúlyozza — ő az iskolai munkájáért, közöttük számos városi ünnepi műsor szervezéséért mindig megkapta az erkölcsi és az anyagi elismerést. Annak pedig külön örül, hogy a sok, úgymond központüag adott szakmai kitüntetés mellett a Vári Emü iskola (ahová 17 évvel ezelőtt alapítótagként került) kollektívája által megítélt emlékplakettet is megkaphatta. A legnagyobb dicséret mégis édesanyjához fűződik, aki gyakran mondogatta, látván gyermeke otthoni erőfeszítéseit: „Lányom, ha te úgy akarod, akkor nagyságos asszony, ha pedig úgy diktálja „úri kedved”, akkor cseléd is tudsz lenni.”
