Kelet-Magyarország, 1999. május (56. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-22 / 118. szám
1999. május 22., szombat 7. oldal KÖZELKÉP Az időjós festő mérnök Lefler György A neve egy különleges naptárral forrt egybe, amelyet több mint negyedszázada Dá- vid-naptárként ismerünk. A vízépítő mérnök fiatalkorában nem mutatott nagy érdeklődést a meteorológia iránt, tulajdonképpen az akkor még iskolás lánya kíváncsiságának köszönhető az évenként megjelenő távprognózis. Lányának arra a meghökkentő kérdésére, hogy a Hold mozgatja-e a levegőt, mint a mechanikában jártas embernek, igennel kellett válaszolnia. A kimondott igen aztán egy pillanat alatt beindította az agykereket. — A planetá- ris térben működő erők mozgatják a levegőt és ez a mozgás rendszeres. Már csak azt kellett kidolgozni, valójában hogyan is történik, és milyen rendszerben — mondja Dávid Mihály. — Viszonylag hamar, két-három év alatt eljutottam a lényeg megértéséig, addig, hogy a rendszer ismerete alapján hosszú távú előrejelzést tudtam készíteni. Azt hittem, az emberek és a tudomány örömmel fogadják felismerésem, valójában az utóbbi inkább megsértődött, és a mai napig nem vigasztalódott meg. A prognózis minden évben elkészül, s én reménykedem, hogy egyszer a tudomány is másként vélekedik róla. Dávid Mihály 1937-ben a Békés megyei Kevermesen született, szegény iparos család sarjaként. A középiskolát a békéscsabai Híd- és Vízműipari Technikumban végezte. Egy soványka aktatáskával a hóna alatt, még a tizennyolcat sem betöltve érkezett a számára teljesen ismeretlen tájra. A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság gyakorlótechnikusaként kezdte a pályát, a közvetlen munkahelye Fehérgyarmat és környéke volt. Itt két évet töltött, majd az igazgatóság nyíregyházi központjába került, ahol a belvízelvezetés elvi munkáival foglalkozott. Időközben levelező úton a Budapesti Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem általános mérnöki karának vízépítő szakán megszerezte a diplomát. 1969-ben, egy újítása kapcsán elmérgesedett vita kenyértörésig fajult, s a Szavi- csavhoz „igazolt” át, ahol főépítésvezető lett, majd termelési osztályvezetőként dolgozott. Három év után újabb állomása életének a megyei tanács építési és közlekedési osztálya, ahol vízügyi csoportvezetőként tevékenykedett. A sokágú feladat vonzotta, s alkalma nyílt mindkét korábbi munkahelyének munkatársaival, a volt kollégákkal, a tervező és kivitelező vállalatokkal, a helyi önkormányzatokkal együttműködni. Szondi két apródja — Dávid Mihály alkotása Martyn Péter felvételei —■ Csak a mi korosztályunknak volt olyan szerencséje, hogy a megye közműves ivóvízellátásában az első településtől az utolsóig részt vállalhattunk — mondja. — Az utolsó ilyen község Komlódtótfalu volt. A rendszerváltás idején aztán Dávid Mihály a Megyei Mérnöki Iroda vezetője lett, s ebbéli tevékenysége 1997 szeptemberéig, a nyugdíjba vonulásáig tartott. Jelenleg egyedül él, két felnőtt gyermeke és két unokája van. A meteorológia mellett a másik nagy szenvedélyének, a festészetnek hódol. — Életem alakulását és érdeklődésem irányítását a tér iránti érzékenység és a mechanikai szemlélet motiválta — vallja. — Már egészen kisgyerekként rajzoltam- festettem. Máig eleven emlék, hogy négyévesen végignézhettem falunk templomának a kifestését. Rajzolni Berecz András festőművésztől tanultam, az utóbbi tizenöt évben a Soltész Albert festőművész vezette Benczúr Gyula Képzőművészeti Szakkör tagja vagyok. Nem okoz nehézséget az emberi portré, az emberi test megrajzolása sem, de nagy szeretettel festek csendéletet és tájat, hiszen életem nagy részét természetközeiben töltöttem. Galambos Béla Rossz híre kelt mostanában szegény Beregnek. No, nem mintha a táj páratlan természeti szépségein esett volna valamilyen csorba. A fokozódó szigorral üldözött üzemanyag- és cigarettacsempészet után, e tiltott „szakmának” mintha egy durvább vállfája ha- rapózna el: az embercsempészet. Mindenesetre erről beszélnek a magyar-ukrán határ mentén, egyes beregi településeket egyenesen embercsempész központokként emlegetve. — Négy hét alatt a folyónak már rég ki kellett volna vetni legalább egyet abból a tizenkét állítólagos vízbe fúltból — utal az egy hónapja a szatmárcsekei Tisza-szakaszon történtekre a közelben szolgáló gátőr az ugor- nyai kocsmában. Azon a napon — valószínűleg már nem először — a Tisza túlsó, ukrajnai oldaláról csónakkal csempésztek át az éj leple alatt, ezúttal afgánokat és pakisztáni- aiakat. Közülük a harmadik fuvarral elindult tizenhárommal állítólag felborult a csónak. Egyikük partra úszott a már előbb átért társaihoz, de a vízbe fúltnak vélt tizenkettőről azóta sem tudni biztosat. Leltár tiltott határátlépés után Martyn Péter felvételei — Fölborult az a csónak vagy nem, ki tudja? — kételkedik néhány faluval odébb lakó beregi ismerősöm. — Hogy fiát siratta az egyik ázsiai? Hááát... sírni örömében is sírhat valaki... A bizonyosság hiánya miatt hasonló véleményen vannak mások is arrafelé: „Könnyen meglehet, már jó helyen van mind a tizenkettő. Persze előfordulhat, hogy itt bujtatják őket valahol, de az sem kizárt, visszafordultak Badalóba valami miatt, vagy egyszerűen eltüntették őket.” Badaló színmagyar település Bereg Ukrajnához tartozó részén, az itt még éppen határvíz Tisza és a szintén a folyó jobb partján, ám magyar oldalon fekvő Tarpánál északi irányba húzódó zöldhatár alkotta zugban. Ha valakik embereket akarnának átsegíteni magyar földre, keresve sem találhatnának ideáli- sabb utolsó rejtekhelyei. — Embercsempészek? Még soha nem láttunk egyet sem a faluban. Bár beszélni beszélnek ezt, azt... — mondja sejtelmesen egy badalói férfi, akivel a véletlen hoz össze ideát élő rokonánál. — Egy biztos, a novemberi árvízkor felszedtük a szovjet időből megmaradt kettős kerítést, hogy meg tudjuk közelíteni a Tiszát, s védhessük a gátat. Azóta bárkik akadálytalanul lemehetnek a nálunk országhatárt képező folyóhoz. Egy sokéves ukrán-orosz kapcsolatokkal rendelkező üzletember, aki a többi beszélgetőpartneremhez hasonlóan kikötötte, nevét és lakóhelyét le ne írjuk, érdekes feltételezésekbe bocsátkozik: — Beszélik, nagy buli az embercsempészet. Őszinte leszek: kinti ismerőseim eléggé nagy helyismerettel rendelkeznek, de ők is csak sejtésekre hagyatkoznak, mert soha nem találkoztak ilyen emberekkel, de arról sem hallottak, hol gyülekeztetik a menekülőket. Ugyanakkor halljuk, látjuk, olvassuk, mégis csak működik a dolog. Ezért nekem meggyőződésem, hogy az egyen-, ruhás testületeknél beépített fontos segítők nélkül egyszerűen lehetetlen volna Ázsiából Oroszországon, majd Ukrajnán át a magyar határig eljuttatni az ötven- vagy százfős menekült transzportokat. Ha azt mondom, a hajdani afganisztáni háborús bajtársak ma más-más területen szolgálva, tevékenykedve segítik egymást, pláne ha ezerdollárokról van szó, nem hiszem, hogy messze járok az igazságtól. Ahhoz, hogy a bármiben is utazó csempészet viszonylag gördülékenyen mehessen, a hatóságok és az alvilág valamilyen szintű együttműködésére van szükség, állítja egy kis halnak számító, de annál nagyobb tapasztalattal rendelkező csencse- lő is, aki illusztrációként eseteket említ: — Korábban hányszor láttam a határhoz araszolgató kilométeres kocsisorban dekkolva, amint a szabad sávban egyszerre csak bevágódik egymás után vagy öt merci és már huss, húznak is át Magyarországra a mindkét oldalon nekik készségesen felnyíló sorompók alatt. Ha a sofőröknek egy ilyen fuvaron megvolt a kétezer forintjuk, el lehet képzelni mit kereshetett az öt autó tulajdonosa. — Jól működő kinti kapcsolatokkal rendelkező ismerősöm pár évvel ezelőtt egy olyan dolog hazahozatalát vállalta el valakinek, amelyet az számos próbálkozás és vesztegetés ellenére sem tudott áthozni a határon. Emberünk odaát élő kulcsfigurája jelezte, jöhet az áruért, de 15 ezer forintot vigyen magával. Hazafelé az átkelőbe érve aztán ötezret adott az ukrán határőrnek, ötöt-ötöt a két vámosnak, s már jöhetett is át, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna valaki is a kocsija rakterébe. Néhány határközeli községről, egyes érthetetlenül nagy lábon élő lakójáról azért idehaza is sejti a nép, hogy valamiféle köze lehet a csempészvilághoz, benne a mostanában talán legjobban fizető emberecsempészethez. Az országnak e legszegényebb táján nem véletlenül kelt feltűnést egy-egy, szinte az eresz magasságáig érő hermetikusan zárt kerítés, drága építőanyagokból készült családi ház. Valószínűleg nem alaptalanul suttognak a lakosok az effajta épületek minden elképzelhető luxust felsorakoztató berendezéseiről, vagy például az utcafrontot figyelő rejtett kameráról. A határsértők dollárjaiból — bár a hosszú menetelésük alatt nem is kevesen részesedhetnek belőle — úgy látszik még az itteni bandatagok is szép jövedelmet húznak. Azt is beszélik a beregi zöldhatár mentén, hogy a tiltott átkelések idején a határőrök mozgását figyelni, speciális készülékekkel telefonbeszélgetéseiket lehallgatni kiállított suhanc- nak is napi tízezer forint üti a markát. Igazán csábító jövedelem olyan vidéken, ahol csak minden negyedik embernek van munkahelye. — Ha valaki írni akar erről az egészről, rólunk, az ne felejtse el, hogy ezek a csempészetek azért folynak már évek óta, mert a Beregben lakó embereknek meg kell élniük valahögy — figyelmeztet az ukrán határvidék illegális dolgairól újabb adalékokkal szolgáló, igazi lokálpatrióta ismerősöm. — Ez igaz az országhatárral kettészelt földrajzi tájegység mindkét oldalára. Az az ország, ahol nem tudnak tisztességes ellátást a lakosságnak biztosítani, ne csodálkozzon, hogy az emberek fognak két-három karton cigarettát, teletankolják üzemanyaggal az autójukat — ha van nekik — és átjönnek oda, ahol ezeket értékesíthetik. Azután a kapott párezer forinton élelmet és egyéb otthon szükséges holmit vásárolhatnak. — De érvényes ez a magyar oldalra is, ahol van minden, csak a lakosság nagyobb részének nincs tehetsége megfizetni. Éppen ezért azt se felejtse el senki, hogy ha nem lenne az a rettenetesen üldözött orosz gázolaj — ami még most is megvehető 80-90 forintért a benzinkúti 160-nal szemben —, a környék (vagy inkább a környező megyék?!) mezőgazdasági termelői is már rég bedobhatták volna a törülközőt. Beregben (bár behelyettesíthetnénk helyére Szatmár nevét éppúgy, mint Bodrogközét, vagy Zemplénét) a pénz az, amiből vészesen kevés van az embereknek. A napi betevő, mivel falusi háztartásokról van szó, a legtöbb helyen kikerül a ház körüli gazdaságból. Ám csirkével, kacsával nem fizethetik ki a villany- számlást. Vetőmagot, műtrágyát se kap libáért a gazda. Ezért aztán pénzt kell csinálni valamiből, minden áron. Ha másból nem tudunk, hát csencselünk, amíg lehet, mondják nyíltan a beregiek. Hangjukon ilyenkor érződik, a dac mostanra már felülkerekedett a szégyenen. Értékeink A templomoknak is megvannak a maguk történetei. A beregda- róci templom is már egy fél évezrede áll ezen a szép vidéken. Egy korábbi templom helyére építették valamikor a XIV. század vége felé, úgy, hogy a korábbi egyházi épület falazatát is felhasználták. Később a XVIII. században megtoldottak, majd homlokzati tornyot építettek hozzá. Az Országos Műemlék- védelmi Hivatal segítségével négy évvel ezelőtt újjávarázsolták. Ma régi pompájában várja imára a híveket, csodálatra a turistákat Elek Emil felvétele Kimerült afgán határsértők őrizetben Ahol áthágnak minden határt
