Kelet-Magyarország, 1999. április (56. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-10 / 83. szám
1999. április 10., szombat Kelet« HÉTVÉGE 8. oldal \f ' 4* 1 'S Diákgaléria A nyíregyházi Városmajori Közösségi Ház minden nyáron megszervezi a képzőművészet iránt érdeklődő, tehetséges, általános- és középiskolás tanulók alkotótáborát Tiszalökön. A teremtő együttlét idején készült alkotásokból látható állandó tárlat a közösségi ház helyiségeiben, folyosóin, vagyis a diákgalériában. Oláh Márta: Öregasszony Nagy Adrienn: Mesefa Balázs Attila felvételei MÚZSA Charles Baudelaire verse Az albatrosz Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol, albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát, mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol, míg sós örvényeken lomhán suhannak át. Alig teszik le a fedélzet padlatára, a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, leejti kétfelé fehér szárnyát az árva, s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg. Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta I félsszel, még tegnap szép csoda, ma rőt röhejre készt, csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel, másik majmolja a tört szárnyú bicegést. A költő is ilyen, e légi herceg párja, kinek tréfa a nyíl, s a vihar dühe szép, de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, s megbotlik óriás szárnyában, ha lép. (A költészet napján, április 11-én a líra és a poéták előtt tisztelgünk, a múzsa felkentjeinek hajtunk fejet. Tesszük ezt az „óriás szárnyában” — még a krisztusi kort sem elérvén — megbotlott József Attila születésnapján. A „szépség koldusa” még százéves sem lenne. ) Váci költészet napi üzenete Harmincöt esztendő telt el A szegények hatalma című kötet megjelenése óta Nagy IstvAn Attila Az eredetileg fehér színű vászonborítót besárgította az idő, itt-ott rozsdafoltok éktelenkednek rajta. Mindez elmosódottan, alig kivehetően, de megszégyenít: valószínű, hogy az egyetlen könyvem, amelybe „beleírtam" magam. Kutatok az időben, az okát keresem ennek a tiszteletlenségnek. Aztán előtolakodik a magyarázat, a legnyilvánvalóbb: nagyon fontos lehetett nekem ez a kötet tizenhét évesen, harmincöt évvel ezelőtt. íly módon akarhattam mindenki számára is láthatóvá tenni, hogy hozzám tartozik. Most már „csak” azt kellene megtudni, miért vettem meg a szomszéd községben? A mi bányászvárosunkban akkor még nem volt könyvesbolt, így a négy kilométerre fekvő Kisterenyére kellett gyalogolni, ha könyvet akart venni valaki. De vajon mi indíthatott el egy másodikos gimnazistát erre az útra? A költő nevét bizonyára hallhattam a rádióban: szavalóversenyeken megismerhettem egy-egy versét. Most, 1999-ben nézve a kissé elhalványodott barna betűket a köteten, biztos vagyok benne, hogy a címe sem vonzott. De minden verseskötetben önmagamat kerestem, azt, aki a saját szemével csodálkozik rá a világra, de mások élményazonosságait is keresi. Az elmosódott barna betűk gyermekkorommá álltak össze: disznólegeltetést, a marhákkal való „járást” ígérték. A szántás páráját, apámnak történelmi sorsot juttató Dollár kutyánk lomhaságát, s a tanyai lét áhítatát és nyugalmát, élményeit és vágyait. A forró homok fájdalmát, a megrabolt szarkafészek örömét. A szegények hatalma, üzente a cím, s többször megdobbant bennem: A szegények hatalma. Fölötte: Váci Mihály. Nem vonzott a cím, de azt súgta, hogy sok kérdésemre választ találok a kötetben. Az ára: 15,50 forint, hanglemezzel 38 forint. Nem volt lemezjátszónk. Váci Mihály Egymásra maradtunk a könyvvel. A fülszövegből megtudhattam, az 1956-ban megjelent Ereszalja, az 1957-es Nincsen számodra hely, az 1959-ben napvilágot látott Bodza, és az 1961-es Mindenütt otthon után A szegények hatalma a költő ötödik verseskötete. S azt is, hogy „izzó” közéletisége a legrokonszenvesebb, az a zaklatott lelkiismeretesség, amellyel a költőre háruló társadalmi feladatot vállalja. Új kötete további érlelődést, elmélyülést jelent lírájában. Az első vers azonnal megteremtette közöttünk a gondolati alapot. Kamaszkorom identitásmámorában élve először hallottam valakitől a legegyszerűbbet: „Én úgy szeretnék népem / mesélő emlékezetében / pár szóban megmaradni, / ahogy ma a beszédben / példa s bölcsesség-kép- pen / közmondást szoktak bólogatni.” S valóban. Ennyi az egész. Úgy élni, hogy egyetlen közmondássá sűrítse össze tevékenységünket az idő, hogy az életünk — KM-reprodukció mondanám ma — modellképző erejű legyen. Nem harsányan, hanem úgy, hogy a leszűrt élet átadható tapasztalatként mindenki számára felfogható, átélhető legyen. A bólogató öreg emberek meleg tekintetét éreztem magamon. Valami ilyesmi kavaroghatott bennem, amikor első Váci-kötetemben olvastam a Mint a példabeszédben című verset. De nem ezt hordoztam magamban évekig, hanem a Szelíden, mint a szélt. Könnyen megtanultam, mert én is szőke voltam, hajlottam a szelídségre, a megértésre, a tolsztoji szeretetre. Kamaszként szemben álltam a világgal igazam hitével az arcomon ■^L- „dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg - nem is siettem, / port rúgtam, ragyogtam a mennyben, / cirógatott minden levél” - senki sem ingathatott meg: tiszta és jó vagyok! A honfoglalók örömét érezhettem, amikor a Mátra egyik csúcsára vezető kis erdei úton elindultam, s félhangosan mondtam Váci versét: „nem lehetett sebezni engem: ki bántott - azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, / hogy állt ott megszé- gyenítetten / és szálltam én se- bezhetetlen: / — fényt tükrözök csak, sár nem ér.” Tudom, jólesett ezekbe az ellentétekbe feloldani a magam lelkiállapotát: megsebzettség és a bántó szereteted a megszégyenítésre törekvés és a tisztaságát arca elé emelő emberség. A vers sokáig meghatározta egyéniségem döntéshozó képességét. A benne megfogalmazott magatartás követésre késztetett. József Attila költészetének mélységeibe nem láthattam még bele, amikor Váci Te bolond című versét olvastam. Az őszinte megrendülés döbbenetét éltem át, felkavaró élményben volt részem. A kérdések zuhataga alatt megsemmisül az erőtlen lélek. A vers első harmada fájdalmas keserűséggel sorakoztatja a kudarcokat, a tiszta elhatározások vereségeit: „Mondd mért becsülted túl magad, / hogy fejed ily dologra add, / és magad olyan ügyre szánd, / melyre téget senki se várt? / Látod, már azok, éppen ők, / kikért elszórtad szép erőd, / megvannak nyugton nélküled, / kivívják győztes ügyüket, / sorsukat bizton terelik / cél felé időnk medrei.” Önkéntelenül is felvetődik a miért kérdése. Váci Mihály a „Mi űz hát mégis?”-re nem válaszol. Voltaképpen lehetetlen is pontokba szedni a költői-emberi indulat okait. Váci úgy érzi, hogy sorsa a közösség ügyének felvállalására készteti. Sokáig dédelgettem a Szegények hatalmát. Ez a kötet késztetett arra, hogy a korábbi verseskönyveket is elolvassam. Váci költészete beépült a saját világomba, azokban az években hatott rám intenzíven, amikor formáját, tartalmát kapja a lélek. Az eredetileg fehér színű vászonborítót besárgította az idő, itt-ott rozsdafoltok éktelenkednek rajta. Harmincöt év telt el A szegények hatalma megjelenése óta. Váci fájdalmasan korai halálával kezdődött el az a harc, melyet ez a költészet vív önmaga fennmaradásáért. A KM VENDÉGE Megfogadtam, segítem a magyarokat Kovács Éva A holland Dirk Jan Groot 54 éves, nős, három gyermek édesapja. Keresztény családban nevelkedett, a 70-es években saját gyülekezetének ifjúsági vezetője lett. — Már akkor, fiatalon észrevettem, hogy sok ember azért szenved, mert nincs reménye, hite. Szakmát szereztem, menedzser lettem egy vállalkozónál, s elhatároztam, felnőttként azokkal fogok törődni, akik meggyőződésük miatt üldöztetésben részesülnek. Dirk Jan Groot társaival kezdetben tüntetéseket szervezett, peticiót fogalmazott, milliószámra küldték a képeslapokat a bebörtönzötteknek azért, hogy táplálják bennük a reményt. 1983-ban már oly mértékben megnőtt ez a fajta tevékenység, hogy feladta a munkáját. — Egy Romániából, Erdélyből Hollandiába menekült család sorsa adta a döntő lökést ahhoz, hogy 1985-ben változtassak eddigi módszeremen, s pénzbeli, állami segítséget kérjek. így jött létre a Dorcas Aid Alapítvány. Hollandiában pedig természetes, hogy akinek van, az ad másoknak is. — A Dorcas magyarországi ága, a Dorcas Aid Hungary annak idején azért létesült, hogy Önökön keresztül támogassa a kárpátaljai, erdélyi rászorulókat, hogy mi itt megtelepedtünk, hogy mos- tanra üyen si- kere- s e k lettünk, köszönhető annak is, hogy a magyarok és hollandok között történelmileg igen jó a kapcsolat, s ez az érzgs bennünk van ma is. Az én szivemhez ez az ország különösen közel áll. Egészen fiatal voltam, amikor kitört az 56-os forradalom. Annyira érdekelt a téma, hogy minden, a témával kapcsolatos cikket elolvastam, kivágtam. Ráadásul a gyülekezetünk lelki- pásztora is magyar volt, aki még a második világháború után került oda, s a forradalom idején zokogva számolt be a forradalom alatt történtekről. Akkor és ott fogadtam meg IsDirk Jan Groot tennek és magamnak, hogy ha tehetem, segíteni fogom a magyarokat. Örömömre ez már jóideje bekövetkezett. A Dorcas munkáját jellemzi, hogy 1989 decemberétől 1990 januárjáig csak Romániába ötven kamionnyi segélyt, adományt juttattak el. Szándékuk és szemléletük azóta sem változott. Ott vannak mindenütt, ahol szükséget szenvednek az emberek, s teszik önzeüenül, amit tenniük kell és lehet. Segítenek az árvízsújtotta hazai településeknek, a kárpátaljai otthon nélkül maradottaknak, de mára belátták azt is: legnagyobb segítség az, ha az embereket megtanítják arra, miképpen tudnak önmagukon segíteni. Mindebben nagy hasznukra van az a Debrecen melletti, a Vekeri-tónál lévő kemping, amely mára egyben oktatási központ is. Dirk Jan Groot, az alapítvány lelke és mozgatórugója életét tette a mások megsegítésére. Ma már nemcsak ő, felesége és idősebb lánya is a Dorcasnak dolgozik. Munkájukat, az általuk képviselt felfogást ismerte el a magyar kormány akkor, amikor 1991-ben Márton Áron-díjjal jutalmazta a Dorcas Aid Alapítvány létrehozóit, tagjait.
