Kelet-Magyarország, 1999. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1999-02-10 / 34. szám

1999. február 10., szerda ffelet«!» MINDENFELŐL 8. oldal Medvetáncoltatás farsang idején „ Vaksötétben vágtat a szél, megszólal az erdők lelke. Csendes házban fonókáznak. Farsangolnak faluszerte. ” Ötven-hatvan esztendővel ezelőtt Gellert Sándor az odaáti szatmári költő, Milota szülötte még így irt falvaink farsangidei estéiről, amikor még a szatmári nép is ma­ga szórakoztatta magamagát lámpavilág­nál, rádió és televízió nélkül. A farsangi hagyományok kedvelt alak­jai közé tartoztak a valamilyen állatot utánzó játékosok. Az állatot megszemélye­sítő játékok sorában a legáltalánosabb a medve, a kecske, a gólya és a ló volt. A medvealakoskodó és vezetője Archív felvétel Mondhatnánk akkor: „íme lássuk a medvét!” Nagydobos, Tyúkod, Szamosszeg, Ökö- rító, Kocsord, Hermánszeg, Kőszegremete stb. községekben a medvefarsangoló az el­ső világháborúig volt általános. Az ottani legények farsang idején amikor a faluban fonó volt — kedden és csütörtökön — öl­töztek fel medvemaskurásnak. A mai olva­só számára mondjuk, a fonó a falvakban közös munkaalkalom volt, ahol a nők ma­gukkal hozott szöszt, vagy gyapjút fonallá fonták. A szereplők 19-20 év körüli legé­nyek, ketten vagy négyen öltöztek fel med­vének és párokat alkottak. A hím medve volt a vőlegény, a nőstény a menyasszony. A fonóházba érkezésüket a bekéreztető je­lezte. A játékra való felkészülést egy-egy bo- hókás, mindenre kapható, rendszerint nőtlen, javakorabeli mesterembernél (suszternél-csizmadiánál) «annak műhelyé­ben, udvarán ejtették meg. Öten-hatan öl­töztettek egy-egy játékost. Testét, lábait, kezeit szalmakötéllel tekerték be, fejére álarc került, vagy zabos tarisznyát húztak rá, melyet két lyukkal láttak el, hogy lás­son a medve. Amikor a kompánia útraké- szen volt, pulya gyermekekkel hírelték el indulásukat. A fonóház pitvarában megálltak, a be­kéreztető kopogtatott az ajtón, majd ami­kor a behívó válasz elhangzott, a medvé­ket bevezették a fonóba. A fonóbeliek a fa­lakhoz húzódtak, hogy a házközépen le­gyen hely az esetlenül mozgó, dibdáboló medvéknek. Azok hívogató mondókájukba fogtak emígyen: „Én, Gyurka, Miska, en­nek a vidéknek grófja, ezen ház népét meghívom a lakodalomba.” A medve­menyasszony emígyen hívogatott: „Én, Marcsa bárónő, az özvegyi fátylat félre tet­tem és ismét házaséletre lépek, elvárom önöket a lakodalmamba.” — kérem köves­sék példánkat! Majd a medvepár össze­ölelkezett és kegyetlen csókolózásba kezd­tek, miközben esetlen táncot roptak a ház­beliek éneklése közben. Kis idő múltán megköszönték a szíves­látást és másik fonóházba indultak, ahol minden kezdődött elölről. A fonóbeliek hosszan találgatták a med­vék személyét, órák hosszat, sőt napokig- hetekig elméláztak elkövetett huncutsága­ikon, mókáikon, beköpéseiken. Farsang idején így az egész falu a farsangi alakos- kodók játékainak világában élt, gondolko­dott, képzelődött a jövőt illetően. A szatmári farsang medvealakjában nem a román medvetáncoltatók utánzásá­nak mozzanata él tovább, hanem ez a já­ték ősi elemeket őriz. A finnugor népek­nél, főleg voguloknál, osztjákoknál fejlő­dött ki a medvekultusz mint a közelgő ta­vasz szimbóluma. Lényegében a fonóhá­zakban mókázó medvepár, amikor a ház­középen lefekszik mintha meghalt volna, majd újra éled, a tavasz érkezésének tu­datalatti sejtését is jelzi. Amikor a med­vék párosodási „aktust” is bemutatnak, a termékenység életfolyamata gondolatának is áldoznak. így Szatmárban a farsang századokon át nemcsak báli forgatagot, ruhaköltemény mutogatást, dínom-dánomot, hanem gon­dolatgazdagságot, hitbeli pozitív jövőképet is jelentett. Farkas József Hétköznapi pápuái veszélyek Levelek a Kelet-Magyarországnak a Föld másik oldaláról (23.) Kölyökvári matinék Vasárnap a Kölyökvárban kitűnő gyerekmatinékkal vár­ják az apróságokat. Gyakran szerepelnek a programban bábelőadások. A kis nézők tágra nyílt szemei, hangos te- szésnyilvánításai mindenféle hivatalos kritikánál többet árulnak el az előadások osz­tatlan sikeréről. Az pedig va­lóban különleges élményt je­lent, ha még arra is nyílik le­hetőség, hogy a kicsik bekuk­kanthassanak a paraván mö­gé, ahol testközelből szemlél­hetik meg a bábfigurákat, a díszleteket, maszkokat Balázs Attila felvételei Támad a gonosz Madrid (MTI) — Spanyolország­ban nagy hagyománya van a karnevál megünneplésének, s ebben érvényesül minden tarto­mány egyéni stílusa. A legpom- pázatosabb — január végétől március elejéig tartó — ünnepsé­get a Kanári-szigetek fővárosá­ban, Santa Cruz de Tenerifében rendezik, ahol a város apraja- nagyja maskarát ölt, és úgy nézi végig a színpompás, zenés-tán­cos felvonulást és a szépségki­rálynő megválasztását, amely a zsűri a jelölt természetes bájai, valamint öltözetének szépsége alapján ítél. A teherautók plató­járól mosolygó jelöltek ruhája akár többszáz küót is nyomhat. A kanári-szigeti karnevál színes, buja forgatagával ellen­tétben szigorúbb és zordabb ha­gyományt mutat a galíciai Orense tartomány Laza nevű vá­rosának ünneplése. Itt a vasár­napi nagymiséről kiözönlő töme­get megtámadják a gonosz alak­jai: különféle, hagyományos, né­pi zeneszerszámokkal iszonyatos zajt csapnak, amelyből kihallat- szik az ostorok csattogása. Eköz­ben hamuval, liszttel és borecet­tel szórják be a tömeget. A karneválnak Andalúziában is nagy hagyománya van: az ot­taniak egész évben készülnek az eseményre, díszítik a járműve­ket a felvonulásra, varrják a pompázatos ruhákat, próbálják azokat a vicces dalokat, jelenete­ket, amelyeket azután verseny keretében mutatnak majd be.'A legnagyobb sikert az aktuális po­litika eseményeire utaló, a leg­népszerűbb figurák aratják. Nyíregyháza (KM) — Három éve a távoli Pápua Új Gui­neán él a négytagú nyíregy­házi Bálint család. Exkluzív tudósításaikban rend­szeresen beszámolnak tapaszta­lataikról a Kelet-Magyarország olvasóinak. Két előző levelemben igyekez­tem meghozni az olvasók kedvét egy kis utazgatáshoz Pápua Új- Guineában, nem is tudom, hogy a gyaloglás lehetőségével és az utak állapotának lefestésével si­került-e. Most még egyszer pró­bálkozom, hiszen van más mód is. A tengerparti falvakba, váro­sokba legegyszerűbb hajóval vagy motorcsónakkal eljutni. Kalandokban itt is bővelkedik majd utunk. Valahányszor mo­torcsónakkal indultunk nem túl távol eső helyekre, mindig akadt valami izgalom. Volt, amikor olyan viharos szél kerekedett, hogy azt gondoltuk, ott veszünk. Máskor nem érkezett meg a csó­nak, ami a repülőcsatlakozáshoz volt hivatott szállítani minket — a repülő hetente egyszer járt. Az­tán az út jó felének megtétele után kiderült, vezetőnk nem jól ítélte meg a távolságot, s elfo­gyott az üzemanyag. A jókora csónak tele volt uta­sokkal, s az eset éppen a Markham folyó torkolati áram­lásában történt. Az erős áramlás néhány órán belül kisodorta vol­na tehetetlenül himbálódzó csó­nakunkat az öbölből a nyílt ten­gerre. S szeles délután lévén semmi forgalom nem volt a ten­geren, ezért segítségre nem szá­míthattunk. Döbbenten fedeztük fel, hogy semmiféle biztonsági felszerelés nincs a csónakban fény- vagy hangjelzés leadására, de még egy evező sincs kéznél. A súlyos helyzetet felmérve — a te­hetetlenül bámuló csónakvezető legnagyobb döbbenetére — Zol­tán gyorsan felszedette a deszka­üléseket és a padlót, s az összes férfit erejüket megfeszített „eve­zésre” vezényelte. így sikerült nagy nehézségek árán beevickél- ni Lae kikötőjébe. Múlt, jelen és jövő: az eldugott, megközelíthetetlen hegyvidéki faluba helikopteren érkezik a fejlő­dés A szerző felvételei Csónakra várva Lae kikötőjében A közlekedés sokkal gyorsabb módja a repülés. Kis repülőgép­pel ma már szinte az ország min­den részébe el lehet jutni. Egyéb­ként teljesen megközelíthetetlen helyeken is találhatók leszálló- pályák. Ezek gyakorlatilag bo­zóttól megtisztított, elegyenge­tett füves sávok. Rendszeres tisz­tításuk a környező falvak lakói­nak feladata. Előfordul, hogy ezt elmulasztják, ilyenkor a pilóta leszállás nélkül visszafordul. Ezeket a kis 4-12 személyes gé­peket vezető pilótáknak nincs egyszerű dolguk. Radar hiányá­ban csakis saját érzékszerveikre vannak utalva. S mikor az égbenyúló hegycsúcsok között hirtelen felhőbe kerül a gép, óriási figyelemre, s hozzáértésre van szükség ahhoz, hogy két hegy között rátaláljanak az „át­járóra”. A rakomány változatos: meg­közelíthetetlen helyekről szállí­tanak csirkéket és kutyákat, épí­tőanyagot, szivattyút, az éves ká­vétermést, nagy zsák káposztát és édesburgonyát, szülőanyát és haldokló beteget. Olyan terüle­tek összeköttetését biztosítják a külvilággal, ahol a bennszülöt­tek néhány évtizeddel ezelőtt még azt gondolták, hogy az ő fa­lujuk határában ér véget a világ. Lae, 1999. február Bálintné Kis Beáta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom