Kelet-Magyarország, 1999. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-09 / 7. szám
1999. január 9., szombat 9. oldal Nagy Sándor: Kőből szabadult I. Nagy Sándor: Kőből szabadult II. Elek Emil felvételei Pál Gyula és Nagy Sándor művei Pál Gyula: Disznóölés Nyíregyházi Városi Galéria — megyeszékhelyünk rangos őrző-, gyűjtő- és bemutatóhelye — a múlt esztendőben ünnepelte alapítása és működése tizedik évfordulóját. A jubileum alkalmából két állandó tárlatot is nyitottak: az egyiket Pál Gyula (Kállósemjén, 1928-1981, Nyíregyháza) festőművész hagyatékából, a másikat Nagy Sándor (Búj, 1923) Munkácsy-díjas szobrászművész városunknak adományozott alkotásaiból. Pál Gyula: Ház kerítéssel Kondor Jenő verse Didergő reménnyel Didergő szívvel várom a napfényt zúzmarás hittel ködös hajnalon fáradt jegesült könyörgő karom Perceg az új év hóba taposva nyomomban régvolt kiszáradt évek friss reggelre már újra útra érek Ledobom ócska nyűgös arcomat hagyom tavalyra unt bilincsemet kötök kezemre illőt ékeset És mint a jégcsap ereszhez zárva új év — lettem új gúzs-kötelékkel: zúzmarás hittel didergő reménnyel Kisvárda, 1999. január 1-jén A művész csak firkál és farag Hagyományokra épülő újító kedv • Szepessy Béla tárlata a Magyarok Házában Szepessy Béla képei körében Germán László felvétele Antall István Csak firkál és farag. Egészen bizonyos, hogy már az iskolapadban is ez lehetett vele a baj. Csak firkált és faragott. Ha mást nem tudott, hát a padot. Egy haszna kétségtelenül van az ilyen rejtőzködő tehetségnek, inkognitóban jelentkező manuali- tásnak. A padban unatkozó diák csendben marad, nem zavarja az órát. Szepessy Béla azóta is csendben van és dolgozik. Alapanyagai változhattak, a technikája is tökéletesedhetett, ma már nyomtat is néha, nemcsak a dúcokat — ezeket a mikroszkopikus mintázatú síkos plasztikákat szaporítja, de apapírt is összem- aszatolja velük. Maga a műfaj — az általa többnyire gyakorolt — magas- nyomású grafika-technikai fegyelme műveiben messzemenően konzerválta a mívesség igényességét. Ám Szepessy Béla túl az önfegyelmen, szinte a kezdetektől egyenletes invencióval termékenyíti meg a szakmát. Gondolatiságától távol esik a ki- módoltság. Szinte az ösztönösen születő darabosság, az anyagban rejlő misztikum, s a kések, az eszközök, a nyomtatás lehetőségei adják lapjainak sajátos hangulatát, mással össze nem téveszthető ízeit. Pedig a magyar sokszorosított grafikai iskola szinte önálló műfajjá válásától, számtalan jól kitaposott utat kínált. Azt sem mondhatjuk, hogy Szepessy Bélát mindez nem érdekelte, hogy mentében csak a földet bámulta volna. Nyitott lélekkel szemlélődött, utazott, tanult, átitatódott mindazzal, amit mára, kaotikus rendetlenségben e zilált század Európában és azon tül fölhalmozott. Talán éppen e szakmai szempontból befelé forduló, a művészi szándékokat finoman érlelő alapmagatartás ke- rültette el vele, a szellemi melléktermékek híg levével teli kátyúkat. Azt nem lehet mondani, hogy Szepessy Béla a biztonságos provincializmust, a korántsem veszélytelen visszahúzódást vállalta volna. A szellemi kalandvágy azonban nem az olcsó ötletek világa felé sodorta, s nem vonzották a hatásos, mutatós jelenségek mágneses körei sem. Korszerűsége az otthonosság és a tájékozottság, a műveltség magabiztosságából, s egy nagyon finom, fanyar jóízlésből fakad. Szakmai puritanizmusa éppen ezért nem válhat száraz unalommá. Gesztusai pillanatok, percek, órák alatt drámaivá jegecesednek, ahogyan az anyaghoz közelít a szándék és a gondolat. Mindehhez különös háteret biztosít az az iskola, amely munkahelye de fölnevelő intézete is Szepessy Bélának. A nyíregyházi miliő csak lehetőség. A hely, az alkalom, eszköz, szellem adott, de kevesen tudtak oly okosan gazdálkodni tehetségükkel, mint Szepessy Béla, s ez az okosság nem lélektelen racionalizmus,s nem az érzésektől, hangulatoktól, a lírától való elfordulás, nem a tehetség- telenség kiszámítottsága, patikamérlegen adagolt hatásos üressége. Mindemellett a tanítványok között való mozgás termékenyítő és nem a művészettől elszakító, elvonó közeg a grafikus a festő Szepessy Béla számára. Grafikust emlegetek lapjait méltatva, de műtermének ismerői tudják, a nyarak megszínesednek, az otthoni padlásszobában nemcsak a nyomdafesték, de az olaj ismerős, kellemes illata is honos. Megszokhattuk már a magyar képzőművészetben, hogy egy-egy kiváló, esetenként a grafika tájaira száműzött mester, egyszer csak formanyelvét a vászonra, táblaképre átmentve hiteles, mi több nagy festőként mutatkozik. A távolabbi közelmúltban Kondor Béla, az élő klasszikusok közül Banga Ferenc tehetsége talált helyet a kétlaki termékenységben. Képi kísérleteit látva Szepessy Bélát sem féltem a festészettől. Mindaz a szellemi útra- való, melynek legfeltűnőbb jeleit már igyekeztünk szemelgetni, egy kiteljesedő pálya ígéretével bír. De hangsúlyoznom kell, ha valami belső kényszertől vezérelve Szepessy Béla csak a metszetek tájait járja, akkor is teljes lesz ez a pálya. Teljes, mert a hagyományokra épülő újító kedv, a képi költőiség finom fegyelme minden mozdulatot hitelesít. S ha ide soroljuk még a monumentalitás iránti érdeklődést is, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a mesterség megújítására, annak határainak tágítására is képes tehetséggel hozott össze a jósorsunk. Szerencsés emberi, szerencsés alkotói természet. Nem véletlen tehát, hogy az ország keleti csücskének párásán hullámzó balladisztikus tájain, nem a tragikusan komor égre, de az ég alól előbukkanó, megvillanó reményteli fényre figyelünk. Mert ez a fény Szepessy Béla metszetein ott lobog. Egy ős-népművelő — ezüstkereszttel Kovács Bertalan „Ha a jövő évről akarsz gondoskodni, vess magot; ha egy évtizeddel számolsz, ültess fát! Ha terved egy életre szól, embert nevelj!"' Az idézett ősi kínai mondást vallja ars poeticaként a kisvár- dai Várszínház és Művészetek Háza népművelője, az intézmény igazgatóhelyettese, Sze- regnyi László, akinek bő két évtizedes kulturális munkásságáért a közelmúltban államfőnk a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet adományozta. A kitüntetett kultúrmunkás eredetileg vasesztergályosnak tanult, majd munka mellett előbb leérettségizett, aztán a debreceni tanítóképző népművelés- könyvtár szakán szerzett diplomát. Az esztergapad mellől 1977 elején, az akkoriban „divatos” áthelyezezéssel került a kultúra kisvárdai hajlékába, ahol szakelőadóként az akkoriban reneszánszát élő klubmozgalom szervezését (az ifjúsági és nyugdíjas közösségekét egyaránt) bízták rá. — Népművelői munkám első éveiből a pezsgő ifjúsági mozgalom mellett különösen a több mint húsz éve megalakult, s az azóta is működő Életet az éveknek nevű nyugdijasklub születésére emlékszem szívesen — idézi fel a múltat Szeregnyi László. — Később felnőttnevelési és munkásművelődési előabözőbb társadalmi rétegekhez tartozó emberekhez fűződő szoros kapcsolatokkal gazdagodtam, amelyet más pályán aligha kaptam volna meg. Ezért még az sem áldozat egy „ősnépművelő” számára, hogy a sokak által irigyelt köteltlen munkaidő valójában a reggeli felkeléstől az esti — sokszor éjjeli, sőt hajnali — lefekvésig tart. A laikus úgy gondolhatja, a kultúra munkásainak azért is jó, mert egy sereg érdekes rendezvényt ingyen nézhetnek meg. Ez azonban a valóságban korántsem így van, hiszen mi egy eseménynek sohasem az érdekes és színes felszínét nézzük — tehát egyáltalán nem szórakozunk —, hanem rendre a kulisszák mögé kell tekintünk — mondja tollba több mint húszéves pályafutása tapasztalati hozadékát a kisvárdai népművelő. A beszélgetés közben sok egyéb mellett az is kiderül, a hajdani KISZ dicsérő oklevelétől, a szakma kiváló dolgozójának járó, illetve a Szocialista Kultúráért elnevezésű kitüntetéseken át a köztársasági ezüstkeresztig vezető út minden élmény dacára embert, sőt családot próbáló is volt. Érthető hát, amikor Szeregnyi László úgy fogalmaz: — Ezt a pályát csak függetlenként, vagy megértő családdal a háta mögött lehet és szabad vállalni az embernek. Szerencsére nekem ez utóbbi adatott meg! dó lettem, ‘82-től tíz éven át a kultúrház szakmai igazgatóhelyettese, majd egy évig megbízott igazgatója voltam. A népművelési hőskor eseménydús volt egyébként is, hát még amikor összevonták a várszínházát és a művelődési központot. Igaz, korábbi szakterületem a rendszerváltást követően szegényedett a munkásművelődéssel, de a mai napig megmaradt a felnőttnevelés, változással tarkított elmúlt közel negyedszázadra visszatekintve úgy vélem, a népművelői hivatás (valóban az, s nem egyszerűen szakma!) lényegében nem változott. Azaz mégis, mert manapság az olyannyira vágyott pillanatnyi sikerért a korábbinak tízszeresét kell tenni. A népművelés állandóságát jelzi az is, hogy a ma oly sokszor emlegett ci- v i 1 az ismeretterjesztés. Arról már nem is szólva, hogy az intézmény egyéb rendezvényeinek, de különösen a már tíz esztendős múltra visszatekintő színházi fesztivál szervezéséből is „illik” kivenni a részem. — A megannyi társadalmi Kovács Bertalan felvétele szféra évtizedekkel ezelőtt is létezett, legfeljebb másként hívták. — Nekem a hivatásom rendszeres feltöltődési és stresszmentes életminőséget (persze nem elsősorban egzisztenciálisan) adott. Olyan, a legkülönfbl'ftm HÉTVÉGE
