Kelet-Magyarország, 1998. szeptember (55. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-19 / 220. szám
1998. szeptember 19., szombat 18. oldal Vetőgép Faeke El van boronáivá Szokatlan látvány tárul a látogató elé a Sóstói Múzeumfalu tarpai portáján álló istállóban és a vele egy fedél alatt levő színben: a paraszti gazdálkodás múlt századi eszközei és gépei az „El van boronáivá” című kiállítás tárgyai. A múzeumfalu tizenhatezer darabot számláló gyűjteményének fontos részét képezik ezek az instrumentumok. Kállai János versei Paradigmák í. (elvirágzik) elvirágzik a japánakác, gyertyákat gyújtó vadgesztenye röppen a nyár letelt megint nem vagy vele(m) 2. (arcod elúszik) milyen magas volt tegnap a reggel cikáztak készülődő fecskecsapataink szelek boglyázták az éj maradékát eszembe villant megint nem vagy itt ismét és soha az idők végzetéig mosolyogtak sápadt házfalak összerezzenésemen derültek elúszik arcod hiába várlak vársz váriunk) ahonnan egyszer csöndben kiszólítanak Fájdalom nélkül is lehet Szabolcs-Szatmár-Bereg lakosságának 4,5-5 százaléka szenved cukorbetegségben Vizsgálat közben Martyn Péter felvétele Nagy István Attila Sokan várakoznak a Megyei Cukorbeteggondozó ajtaja előtt. Főleg idős emberek, elvétve találkozni egy-egy fiatallal is. Lassan halad a sor, pedig odabent egy pillanatra sem áll meg az élet. A betegek beszámolnak arról, mi történt velük a legutolsó kontroll óta, dr. Szigligeti Péter diabetológus főorvos pedig kérdez és tanácsokat ad: mire kell vigyázni, mennyi gyümölcsöt lehet enni és mikor, mit ajánlatos elkerülni. Tanácsokat ad, közben pedig az asszisztensével együtt szorgalmasan adminisztrálnak. Be kell írni mindent legalább két könyvbe, emitt statisztikai kimutatást kell végezni, amott más nyilvántartást kell vezetni. Meg kell írni a receptet is. Ahogy néztem kettejüket, az volt az érzésem, hogy az idejüknek legalább az egyharmadát adminisztrációval töltik. Nagy luxus. A cukorbetegség népbetegségnek számít. Megyénk lakosságának 4,5-5 százaléka szenved tőle. Húsz százalékuk a betegség egyensúlyban tartásához naponta többször megszúrja magát inzulinnal. Az elmúlt húsz év alatt a betegek száma csaknem megkétszereződött. Jelenleg minden harmadik családban valamelyik családtag cukorbeteg. □ Ön azt mondta, hogy technikailag is fejlődött az inzulin- kezelés. Számomra a napi többszöri szúrás nem a fejlődést jelenti. — Valóban első hallásra ez így is van. Azok a régi cukorbetegek a megmondhatói, hogy mit jelent a fejlődés, akik még otthon főzéssel sterilizálták az üvegfecskendőket és a többször használatos fémtűket. Megjelentek a holttér nélküli, tűvel egybeépített egyszer használatos inzulinadagoló fecskendők, melyeknek megbízhatósága, pontossága, fájdalommentessége nagy előrelépést jelent a magukat naponta kétszer szúró betegeknek. Ezzel egy időben megyénkben is megjelent a NovoPen készülék. A köznyelv hibásan inzulinbelővőnek is nevezi, de nem erről van szó, az ön- injekciózás a Pennel is hagyományos szúrással történik. A Pen, mint ezt a neve is jelzi, egy pat- ronos töltőtollhoz hasonló szerkezet, tűje rendkívül vékony, szinte traumát sem okoz. A Pent a beteg mint a töltőtollat magánál hordhatja, így szinte észrevétlenül, akár vendéglőben, munkahelyen, színházban is beadható az inzulin. □ A cukorbetegségből nem lehet kigyógyulni. Valószínű, hogy ennek a tudata is nyomasztja az embert. — A cukorbetegség gyógyíthatatlan, de kezelhető betegség. A cukorbetegek számára ma egyre kisebb az a terület, amelytől elzárja őket az élet. A megfelelően kezelt cukorbeteg mindenre alkalmas, ami nem kíván kivételes egészségügyi állapotot. De családot vállalhatnak, sportolhatnak, gépjárművet vezethetnek. Nagyfokú az önállóságuk az étkezésben is. De társadalmi megítélésükben még ma is sok a tévedés. Vannak, akik a cukorbetegeket másodrangú állampolgároknak tekintik, mintha fertőzőek lennének, mint akiktől el kell fordulni. Idős asszony lép a gondozóba. Néhány hete meghalt a félje, igazából még a gyászával van elfoglalva Pedig nagy szüksége lenne egy alapos kivizsgálásra, beállításra. Kéri, hogy várhassa meg az őszi betakarítás végét, mert most rengeteg a tennivalója. Magyaros mentalitás: az egészség megőrzése az utolsó helyen! □ Akik eddig bent voltak, egyikük se mondta, hogy diétázik. Vagy már egyáltalán nem szükséges? — A gondozó orvos ma már konzultál a beteggel, és nem irányítja. Az alapelv: meg kell tanítani a beteget arra hogyan éljen együtt ezzel az állapottal, illetve tudja uralni. Az orvos évente néhány alakalommal találkozik a beteggel, az év többi részében magára van utalva. A diéta változatlanul fontos, de ma már nem előírunk, hanem segítséget nyújtunk az egyéni táplálkozási rend kialakításához. Ez azért fontos, mert figyelembe kell venni a szociális és gazdasági körülményeket. Ha nem ezt tennénk, akkor olyan dolgokat írnánk elő, amit a betegek úgysem tudnak teljesíteni. □ Néhány napja vitát rendeztek a televízióban egy új magyar találmányról, amelyik kiküszöbölné a tüszúrás fájdalmát. — A műsor jó volt, de az egész csak úgynevezett beetetés. A jelenleg használatos tűvel, amely szinte láthatatlanul vékony, ötven százalék az esélye annak, hogy olyan helyre szúr a beteg, ahol nem érez fájdalmat. A tapasznak lehetnek felszívódási veszteségei, amelyek egyénenként változnak. Az ajánlott módszer egyáltalán nem látszik egzaktnak. A jövő az ultrahangos bejuttatásé. Ennek már megvan a technikája, csak jelenleg még nagyméretű a készülék. Nem kell túlságosan hosszú idő ahhoz, hogy olyan kicsi legyen, mint most a Pen. A cethal zl hatalmas cethal — fejétől a farkáig 96 méter, a farkától a fejéig 110 méter, összesen tehát 206 méter hosszú — úgy gondolta, megengedhet magának egy- pár nyugodtabb napot. A hideg óceánból visszafelé követve a langyosabb áramlatokat, felúszott a Duna torkolatáig, kivárta a magasabb vízállást és átjutott a Vaskapun, újabb és újabb országhatárokon, az alföldi tájon a folyó mind melegebbé és sekélyebbé vált, elérve egy nagy város határát, mely a Duna két partján helyezkedett el, a cethalnak már a háta is kiállt a vízből. A nap kellemesen sütötte fagytól dermedt bőrét, ezt a helyet a cethal megfelelőnek találta, megpihent kissé a part felé húzódva, hogy ne zavarja a hajók útját. A környékbeliek már másnap észrevették, hogy a Dunában egy szokatlan, rózsaszínű, új sziget keletkezett. Először a gyerekek jártak át sütkérezni, lecsúszkáltak az enyhén síkos, domború felületen, majd horgászok telepedtek le itt, kis kalyibákat állítottak fel, ahol megbújhattak az időjárás viszontagságai elől. A cethal nem bánta, mivel nem ismerte az embereket, tulajdonképpen szerette őket, hátát néha óvatosan megringatta, hogy a vendégei kellemesen érezzék magukat, lassan vastag por szemerkélt rá a gyáraktól fertőzött felhőkből, a sziget fölött elrepülő madarak elejtették a csőrükben cipelt magokat, lassan bokrok és kisfák nőttek a cethal hátán, ágaik között aztán a madarak is megépíthették a fészküket. Néhány hónappal később a környéken általános területfelmérést végeztek — a geodéták nem tudtak mit kezdeni az új szigettel, melyet semmiféle térkép nem tüntetett fel. Egy szomszédos ország jelentkezett és magának követelte a sziget tulajdonjogát, azt állítva, hogy a sziget tőle úszott át a Dunán, követelésükről akkor is csak nehezen mondtak le, mikor kiderült, hogy az ö országuk lejjebb fekszik a Duna mellett. Miután a tulajdonjog tisztázódott — az Állam maga vette birtokába — nevet adtak az új szigetnek, Rózsaszín szigetnek keresztelték el, majd megkezdték a területrendezést: elsöpörték a horgászok kis kunyhóit, elkergették a gyerekeket és kivágták a madárfészkeket ringató fákat, a cethalnak ez már nem tetszett, nyugtalanul figyelte, hogy mi történik a hátán. Az OTP felparcellázta a szigetet, a fővároshoz közeli fekvése miatt számos igénylő jelentkezett, a telkeket végül a közeli téeszek vezetői és budapesti gyárak befolyásos irányítói kapták meg kilencvenckilenc évre — egy forint bérleti díjért. Statikusok vizsgálták meg az altalajt, hogy alkalmas-e építkezésre, a szakemberek rendkívül szilárdnak találták a cethal hátát, jelentésükben úgy vélekedtek, hogy a szokásosnál igénytelenebb alapozás is teljes biztonságot nyújt majd. Hidat vertek a part és a Rózsaszín sziget között, súlyos teherautók hordták át a téglát, köveket, cementet, a villák egymás után nőttek ki a földből, vagyis a cethal hátából, rendezett utcák alakultak ki: Gebin utca. Protekció utca. Bőség utca, Jólét utca. Mikor az utolsó villa is elkészült, vagyis a sziget megtelt, rácsos kapuval zárták le a hidat, minden tulajdonos saját kulcsával nyithatta, idegen hiába is próbálkozott volna bejutni. Esténként a villák Dunára lefutó kertjeiben vendégek gyűltek össze, a grillsütőkben betyárhús pirult a faszénen, egy-egy parázs ráhullott a cethal érzékeny bőrére, ilyenkor az óriás hal haragosan meghimbálta a hátát. A szikrák nyomán kisülő zsír és a sziget szokatlanul domborodó felszíne felkeltette a geológusok figyelmét is, műszereikkel megjelentek a telkek végében és egy-egy próbafúrás nyomán sugárban tört föl a cethal zsírja. A lelet nagy feltűnést keltett és biztos felvirágzást ígért a környéknek, a termelőszövetkezetekben és a gyárakban abbahagyták a munkát — ez a változás az avatatlan szemlélőnek fel sem tűnt. Hatalmas fúrótornyok jelentek meg, bezárták az ország megmaradt szénbányáit, lemondták a külföldről megrendelt olajat. Es egy reggel, mikor az eddig oly kellemes víz hűlni kezdett, a cethal úgy gondolta, hogy ideje lesz befejezni az üdülést. Megrázta magát, recsegve-ropogva dőltek össze a hátára épített villák, a fúrótornyok a Dunába zuhantak — a jelenetnek nem volt más tanúja, mint egy Du- na-parton üldögélő horgász, akit korábban kitiltottak a szigetről, ő elégedetten bólintott, a cethal pedig egyenletes, nyugodt farkcsapásokkal hajtva magát, elindult az óceán felé. (Szemelvényünket Moldova György A törvény szolgája és egyéb történetek című kötetéből választottuk.) Szekerek Szénagyűjtő Elek Emil felvételei
