Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-01 / 179. szám
Felemeli vagy lenyomja értékeinket az Európai Unió, ha tagja lesz hazánk? Sokféle válasz adható manapság erre a kérdésre, függően attól, hogy a véleményt nyilvánító mennyire alapos ismeretekkel rendelkezik magáról az Unióról, s persze Magyarország gazdaságának, szellemiségének állapotáról. Az emberek egyre többet tudnak: ma már nem kényszerül arra az állampolgár, hogy ismeretek nélkül mondjon véleményt uniós ügyekről, ha egy kicsit is érdeklődő. A (mindenkori) kormányzat politikusai és szakértő stábjai sok és részletes tájékoztatóval állnak elő. Mellettük szaporodnak az egyesületek, civil szervezetek, amelyek az Unió céljainak ismertetését vállalják. Nyíregyházán is volt már Európa-nap, a Sóstói úton működik az Európa Ház, a Víz utcán az Euro Info Levelezőközpont, nemzetközi szak választható a tanárképző főiskolán, előadássorozatokat szervez a TIT, Európa Fórumokat rendez, pályázatokat ír ki a Humán-Net Alapítvány, és mások. Európai együttmöködési lehetőségeket taglaló szakdolgozatok születnek a főiskolákon, a Phare, a Socrates és más EU- programok előnyeit sokan megtapasztalhatták. Ha végiggondoljuk hazánk utóbbi évtizedeinek történéseit nem is annyira az „igen/nem" kérdése a Kérdés, hiszen Magyarország mérete, földrajzi elhelyezkedése, közeli NATO-tagsága nem a különállás mellett szól. Sokat nyom a latban az is, hogy a nemzeti jövedelem tekintélyes része a külgazdaság útján válik valósággá. Az időpontról és a felkészülés mikéntjéről célszerű inkább töprengeni. Aránylag sok honfitársunk megfordul a viszonylag új EU-tag országokban, s még egy hetes tengerparti nyaralás idején is lehetetlen nem észrevenni Spanyolország és Görögország, esetleg Írország, Portugália fejlődésének lendületét. Valami olyan pezsgést, amit itthon is szeretnénk látni. Tudható, hogy ezek komoly EU-támogatásokkal valósulnak meg. Ám az is kikövetkeztethető, hogy akkora kedvezményekhez, hatalmas összegekhez, amilyeneket a korábban csatlakozott államok kaptak, az újak már nem juthatnak hozzá, mert kevesebb a pénz és többfelé kell osztani, s elmúlt az első bővítések eufóriája. Ezt persze a hivatásszerűen integrációval foglalkozó állami hivatalnokok nagyon jól tudják. Tehet-e azonban valamit, készülhet-e az egyes ember, ha az Európai Unióba kívánkozik? A realitás lehet a kulcsszó. Ne ábrándozzon arról, hogy az EU megváltóként érkezik, egyik napról a másikra a legfejlettebbek színvonalára emel bennünket. Még az is megtörténhet, hogy nemzeti érdekeink némelyike sérül, miközben lényegesen nagyobb lehetőségek nyílnak meg. Vannak befektetési lehetőségek is, olyan dolgok, amelyek elérhetők és mindenki számára fontosak lesznek. Ilyen a nyelvtudás, amelynek birtokában ráadásul már most könnyebb boldogulni itthon is. Az igényesség, a kezdeményezőkészség, a vállalkozókedv, az eredeti ötlet az Unióban és itthon is olyan kincs, amivel nem feltétlenül kell megvárni a csatlakozás tényét. Nyíregyháza Csutkái Csaba légi felvétele Kánikula kontra Pusztai szél Ami a filmen nem látható • Éjszakai forgatás pólóban és sortban Ami a filmen természetesen már nem látszik: a rendező, a technikai stáb is reflektorfényben Kovács Bertalan A díszesen faragott asztalnál zsi- nórdíszítéses fekete felöltőjükben ülnek a táblabirák, akik közül a rangidős egyszer szigorú, másszor emberséges hangnemet megütve vonja kérdőre a betyárvezért. Üstödi — merthogy ez a becsületes neve az elfogott szegénylegénynek — kezeit rövid- nadrágjai!) zsebeiben tartva foghegyről, flegmán válaszol a neki szegezett kérdésekre. Kettős anakronizmus a párbeszédet folytatók öltözéke: míg a múlt század közepének divatos, sujtá- sos nemesi öltözéke passzol a dialógushoz, addig a kurta szárú nadrág aligha, mindazonáltal az is tény: az éjszakai forróság jobban elviselhető pólóban és sortban. Úri öltözék ide, lezser rövidnadrág oda, a táblabíró és a betyár szópárbaját rendre egy harmadik — ugyancsak a kánikulához öltözött — személy, Horváth Z. Gergely nyeri, akinek kedvéért minden zokszó nélkül rendre elismétli mondandóját a puszta nyakas, megalkuvást nemigen ismerő ura, sőt a törvény magas rangú számonkérője is. Még szép, hogy így van, hiszen utóbbi két személy „csupán” színész, míg Horváth Z. a kulisszák előtti igazi úr, lévén ő a rendező. A honi televízió stábja ugyanis éppen a kisvárdai Várszínpadon két sikeres előadást megért Pusztai szél című, Hunyady Sándor drámájából készülő tévéjátékot forgatja. A rendező szavaiból kiderül a zsinórdíszítéses jelmez és a civil rövidnadrág egy jelenetén belüli felbukkanása is. — Természetesen Csendes Laci (alias Üstödi, a betyár) nem rövidnadrágban szerepel majd a tévéjátékban. A mostani felvételnél, ahol a táblabírókat vesszük fel, ő csak azért kell, hogy a párbeszéd most rögzítendő felének majdani vágását megkönnyítsük — avat be a kívülálló számára szokatlan filmes metódus titkaiba a rendező, majd hozzáteszi: — Ezzel a módszerrel — bármilyen furcsán is hangzik — a későbbi vágást tesszük egyszerűbbé. Más furcsaságot is tapasztal persze a laikus, ha figyelmesen nézi a lámpákkal telezsúfolt tévéstúdióvá avanzsált művészetek házabéli színpadot. A színházi előadáson Szilágyit, a másik betyárt alakító Czintos József öblösen dörgő hangja helyett ezúttal egy törékeny nő mondja a szatmárnémeti „Cini” szerepét, természetesen ő is utcai ruhában. Már hosszú órák óta forgatnak, ám a stáb és színészek határtalannak tűnő türelemmel újra és újra nekiugranak egy-egy rövid jelenetnek, annak dacára, hogy mindnyájan nagyon jól tudják: a hosszú órák alatt beérő gyümölcs a majdani végtermékben, azaz a filmen mindössze néhány röpke másodperc, legfeljebb egy két perc lesz csupán. Amíg a fővilágosító a film szempontjából igen fontos fények beállításával bíbelődik, a rendezőt arról faggatom, mennyiben különbözik majd a tévéjáték a színházi előadástól. — A formanyelvi különbségek mellett a két műfajból adódóan az már most tudható, hogy a tévés produkció pergőbb ritmusú, s így valamivel rövidebb, mintegy egyórás lesz. Selmeczy György betétdalai közül több nem direktben, azaz szájszinkronban lesz hallható a tévében, hanem hangfelvételről megy, miközben néző a népies műdalok hangulatához illő pusztai képeket láthat majd. Ugyanakkor a tévéjáték mindenképpen drámaibb lesz a színpadi produkciónál, ám az előadásnál bevált szórakoztató elemeket sem száműzzük — magyarázza Horváth Z. Gergely, aki a darabválasztásról elmondja még: — Igyekeztem olyan művet műsorra tűzni és megrendezni, amely egyrészt könnyed kikapcsolódást jelent a nézőnek, másrészt viszont igazi konfliktusokat is meg- és átélhet, s drámai hősöket is láthat a publikum. Motivált az is, hogy a választott mű története ne legyen idegen az itteni környezettől. A forgatás első napján a stábbal töltött néhány óra meggyőz arról, amit eddig csak sejtettem: a nem szakmabeli szemlélődő- nek (már elnézést a kifejezésért) kukacoskodó piszmogás valójában aprólékos műgond. Nehezíti a direktor-rendező dolgát, hogy a színészek többsége (a fiatalok kezdők lévén, az idősebbek, pedig életkoruk és színészi pályafutásukat meghatározó és befolyásoló különböző körülmények okán) eddig még nem nagyon, illetőleg egyáltalán nem szerepelt tévés-filmes produkcióban. S bár kameralázuk láthatóan nincs — vagy csak jól leplezik — csak színházi, színpadi tapasztalatokkal a hátuk mögött érthető, ha olykor feszengenék szerepükben. A rendező azonban alapos, egy- egy villanásnyi, szöveg nélküli mozdulat felvételét is újraindítja, ha kell. Rövid sminkelés, egy lelógó hajtincs megigazítása, s az operatőr ujja ismét nyomja a kamera gombját. Későre jár, elmúlt tán éjjel tíz óra is, s ismét farkasszemet néz egymással a sujtásos jelmezes ítész és a rövidnadrágos — darabbéli súlyos bűnei dacára is — szimpatikus betyár. Mondhatná erre Pusztai szél színpadi előadását látott emberfia: — De hiszen a tárgyalás a dráma második felvonásában, a történet végén van! Igen, valóban, ugyanis az előzmények, a romantikusan szentimentális rabló-pandúros szerelmi történet kibontakozásának felvételei csak ezután következnek majd. Izgulnak is rendesen a stáb tagjai, hogy a rétközberen- csi és a hortobágyi szabadtéri felvételeket ne mossa el az eső. A debreceni repülőtér meteorológusaitól kért előrejelzés, mely szerint 50 százalék esély van a jó időre (kvázi; vagy lesz eső, vagy nem!), minden csak nem megnyugtató. A „Nézzetek fel majd az égre és meglátjátok!” jó tanáccsal sem tudnak mit kezdeni a tévések, akiket az idő is sürget. A Pusztai szél forgatására kereken egy hét, naponta 12 munkával töltött óra áll rendelkezésükre. Az utómunkálatokat, ezen belül is a legfontosabb vágást sem lehet elkapkodni. — Ha minden jól megy, a tévénézők idén november-december tájékán láthatják a filmet — vélekedik a rendező, aki félszemmel már a kulisszák felé les, ahol egy újabb, snitt helyszínének a bevilágítá- sával végeztek a technikusok. S kezdődik minden elölről: lassan összeáll az a rögzített nyersanyag, amiből majd megszületik a tévéjáték — vége. Ám ezzel még nincs vége, hiszen a java, no meg az eleje még hátra van! Horváth Z. Gergely (szemüvegben), a tévéjáték rendezője a produkció fővilágosítójával 1998. augusztus 1., szombat 17. oldal Unióbelépő Marik Sándor Sok ember órákon át összehangolt munkája teremt meg végül néhány villanásnyi képet A szerző felvételei
