Kelet-Magyarország, 1998. július (55. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-25 / 173. szám
1998. július 25., szombat 18. oldal Gádor Magda alkotásai Gádor Magda: Madár Elek Emil felvételei A nyíregyházi Városi Galériában a közelmúltban nyílt meg a Budapesten élő és munkálkodó szobrász, Gádor Magda Szobrok és rajzok című kiállítása. A közszemlére tett anyag — huszonnyolc grafika és huszonöt kisplasztika, szobor — különös alkotói világ rejtelmeibe enged bepillantást. A nonfiguratív, gyakran a kerámiaszerűség érzetét keltő — jóllehet: nem agyagból égetett — színezett vonalakkal hangsúlyosabbá tett kompozíciók különleges látványélményben részesítik a szemlélőt. A kisplasztikákon kívül szintén kuriozitásnak számítanak az idős művész merített papírra készült rajzai. A tárlatot augusztus 16-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Robert Browning Az elvesztett kedves Nos, vége! s bármily fájó iz is. Úgy fáj-e, mint hivém? Ejh! jój szakát cseveg a csíz is Már a tornác ivén! A szőlők ifjú rügye pelyhes, így láttam én ma még. De holnap mind pattanva kelyhes, S lásd, minden szín kiég... Drágám, hát ránk is ily sors vár? — óh. Nyúljak kezed után? S barát legyek? csak barát már? — jó! De annak is jut ám Egy nézés, ében fénnyel villanó! — Szívem hadd őrzi görcsösen, — S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! Lelkemből nem múl sohasem! De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás. Csak tán csöppnyit puhább, S csak úgy fogom kezed, mint bárki más. Csak tán picinyt tovább... Tóth Árpád fordítása (Robert Browning (1812-1889) angol költő és drámaíró. Lírájával nagy hatást gyakorolt a modern, angol nyelvű lírára. Szemelvényül választott verse — Tóth Árpád csodálatos „magyarításában” — a szerelmi búcsúzás, elválás — de végleg elszakadni nem tudás — örök témáját szólaltatja meg.) Kis góbék a szelek szárnyán Bodnár Tibor Meleg van. Nem mondtam vele újat, mint ahogy azzal sem, hogy vannak, akik örülnek neki (akik szabadságon vannak), vannak, akik már nagyon utálják (akik a hőségben is dolgoznak). És vannak olyanok, akik nem foglalkoznak vele. Ez utóbbiak közé tartoznak a vitorlázórepülösök. Ők ugyanis nem azt figyelik, hogy hány fokot is mutat a hőmérő higanyszála, hanem azt: a légköri viszonyok alkalmasak-e arra, hogy a gépet, a „Góbét” fel tudják vinni a magasba. Számukra süthet a nap ezerrel, kicsit fújhat a szél, csak zivatar és vihar ne legyen. Ilyenkor ugyanis nem lehet hódolni a szenvedélynek, a száraz- földön kell hagyni a vitorlást. Nem kell nagy kockázat ahhoz, hogy kijelentsük: ha valaki a negyven fok körüli időjárási viszonyok között is a meleg ka- binflilkére és nem mondjuk a strand hűs vizeire gondol, ahhoz megszállottság kell. Ilyen emberekkel találkoztunk a nyíregyházi repülőtéren, ahol a Légisport- egyesület vitorlázórepülő szakosztálya tartja növendékképző táborát. Belga vendégekkel. A megszállottsághoz tartozik az is, hogy nem lehet elég korán elkezdeni a vitorlázást A beavatottak vallják: tizenöt évesen már önállóan el lehet evickélni a szél hátán úgy ezer méter magasságban. Mert az is hozzátartozik ehhez a szenvedélyhez, hogy ezer méter alá nem nagyon érdemes menni. Persze a növendékek még nem ostromolnak ilyen magasságokat, ők egyelőre csak három-négyszáz méteren vitorláznak. A recept egyszerű: a „jelölt” beül a kabinfülkébe a szakoktató elé, ha minden adott az induláshoz (kabinfülke lezárva, biztonsági öv bekötve, szárnyak egyenesek), akkor mehet a jel a csörlő-aggregátorhoz, amely szerkezet elindítja a kötelet. Jókora lendülettel, hiszen a gép három másodperc alatt 80 km/órá- ra gyorsul fel, hogy aztán a levegőbe repüljön. Aki „túléli” ezt a pillanatot (tapasztalatból mondhatom, hogy nem túl kellemes), az bele fog szeretni a vitorlázásba. Mert, ami ezek után következik. az maga a gyerekjáték: gyönyörködni a tájban, játszadozva forgatni az előttem lévő botkormányt. Ottjártunkkor egy-egy repülés négy-öt percet vett igénybe. A fiatalok egymást váltják, miközben a humor folyamatosan ömlik belőlük. Egyikük beszállásakor Marssó Béla rutinos vitorlázó meg is kérdezi: „Attila, mit üzensz a családodnak?” Ennek kapcsán azért eszünkbe jut: vajon mekkora a veszélyforrása a vitorlázásnak? — Nagyon csekély — nyugtatott meg újra a repülésvezető. — Szinte csak emberi mulasztás következtében történhet meg a baj. A szabály az, hogy ezerméteres repülési magasság alatt a pilótának folyamatosan ki kell magának nézni egy terepet, ahová baj esetén biztonságosan leteheti a gépet. A baj pedig az lehet, hogy nincs megfelelő emelő légáramlat. Erre fel lehet készülni, ha az előírásoknak megfelelően járunk el, akkor idő is van bőven, hogy megfelelő helyre rakjuk le a gépet. Utána már csak Oktató a levegőben arra kell várni, hogy érkezzen egy motoros gép, illetve egy szállító, és máris nem érzi az ember olyan magányosnak magát. Az ezt követő sztorizásból azért kiderül, hogy nem mindenkinek sikerült megtalálni azt a bizonyos biztonságos helyet. Az egyik, jelen nem lévő kolléga például kinézett magának egy szép nagy tarlót, ám azt csak később vette észre, hogy azt idővel be is gyújtották. Mégsem kellene a lángok áldozatául esni — gondolta, ám a tarló mellett egy erdő volt. Miután azon is sikeresen átemelte a gépet, egy kukorica- földön landolt. Olyan is Volt, hogy valaki a hajdúnánási strandot nézte ki magának leszállási Balázs Attila felvételei helyül. Miután a telt házas területről mindenki elmenekült, máris rendelkezésre állt a „biztonságos leszállópálya.” Közben előkerült a folyamatosan oktató Veze Gábor is, aki a vitorlázók szakosztályvezetője. Ő gondoskodik arról, hogy az ötvenedik felszállás után a növendék önállóan tydja már kalauzolni a gépet. Ha ez sikeresen megtörténik, akkor jöhet az avatási szertartás: ha lányról van szó, akkor a leszállópálya környékén található virágokból csokrot kell gyűjteni az oktatónak, este pedig (akár fiú, akár lány) a már képesítéssel rendelkezők elfenekelik az újoncot. Ja, és onnantól kezdve véget ér a csendőrpertu is... A zágrábi főnök koztatásokkal ne lehetne még sürgősebbé tenni". Forgalmi Utasítás II. kötet. 168. oldal 4. bekezdés. — Jóska ívott, aztán ivott. — Egyébként mi volna az a sürgős dolog, hátha segíthetek. Legyintettem: — Honnan tudhatnád? — Azért próbáljuk meg. — Honnan indul a pesti gyors? — A hármas vágányról. — Hol lehet pénzt váltani? — Kimész az előcsarnokba, elfordulsz jobbra, a korláton túl megtalálod a pénztárat. — Ajándékbolt? — Kettő is van, én a peron felőlit ajánlom — a csuklójára nézett —, még egy bő órát nyitva tart, nyugodtan vásárolhatsz. — Borotválkozni hol lehet? — Az alagsorban találsz egy borbélyműhelyt, de vigyázz, hogy melyik székbe ülsz, mert az ajtó mellettiben kopott a párna, kiállnak a rugók. — Bélyeg? — Azt hat helyen is vásárolhatsz — és Jóska mindegyiket felsorolta; elbámulva néztem rá. — Sokszor jártál már itt a zágrábi pályaudvaron? — Én? Most vagyok itt először, „kutyajeggyel" mint nyugdíjas. — Akkor honnan ismersz ennyire mindent?! Az öreg vasutas intett a pincérnek. — Még egy vinót, tozse vöröset — aztán körülnézett —, neked elmondom, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem adod tovább. — Hogy képzeled?! — Szóval én már régi csiligás vagyok a vasútnál, még 1948- ban kezdtem Kecskemét Parasztfőiskola állomáson. Igyekeztem, kiemeltek, és felvittek Pestre a vezérigazgatóságra, ott is meg voltak velem elégedve. 1950- ben vagy 51 -ben, már nem emlékszem pontosan, behívattak a minisztériumba. Mondja a nagy- főnök: Horváth elvtárs, te tisztában vagy vele, hogy déli határainkon ott lapul az imperializmus láncos kutyája, bármikor ránk támadhat, fel kell készülnünk, hogy méltó fogadtatásban részesítsük. Arra is gondolnunk kell, hogy a harcok áttevődhetnek jugoszláv területre is, előre meg kell szerveznünk a vasúti forgalom biztosítását, a kulcspozíciókba már most kijelöljük a megfelelő embereket, téged az a megtiszteltetés ért, hogy te leszel a zágrábi állomásfőnök! Nem bírtam ki közbeszólás nélkül. — De miért pont téged választottak ki? Jóska vállat vont. — A fene tudja, talán azért, mert Horváth a vezetéknevem, Zágráb pedig Horvátország fővárosa, de hadd folytassam. Szóval azt mondja a nagyfőnök, parancsolj, itt vannak a térképek, leírások és a különféle segédanyagok — az egész ügy természetesen duplanullás, vagyis a legszigorúbban titkos! Ettől kezdve évekig Zágrábot tanultam, a várost és persze elsősorban a pályaudvart; akarod tudni, hány villanykörte ég az előcsarnokban? Ha a nagy csillárt is felgyújtják, akkor 416 Az, án szerencsére elmúltak a „láncos kutya" idők, visszaadtam a térképeket, segédanyagokat, lassan el is felejtettem az egészet. Már 1970-ben, a Nyugati pályaudvaron szolgáltam, egy jugoszláv vasutas vendég érkezett, és rám bízták a kalauzolását. Megyünk az üzemi épületben, meg akartam mutatni neki a termet, ahonnan a váltókat állítják, de ő csak legyintett. — Tudom, a harmadik ajtó balról. Még mindig ki van törve az ablak? — Honnan tudja? Járt már 1 nálunk? — Még nem jártam, de azokban az átkozott 1950-es években én voltam kijelölve a Nyugati pályaudvar állomásfőnökének arra az esetre, ha elfoglalnánk Budapestet. (Szemelvényünket Moldova György Árnyék az égen (Magvető, 1987) című kötetéből választottuk.) Bifelt» RÁADÁS Gádor Maada: Széthúzás A szárnnyal is futni kell Rijeka felől jövet Zágrábban kellett átszállnom a pesti gyorsra. Több mint két órát kellett várnom, de nem bántam, mert maradt bőven elintéznivalóm: utánanézni, melyik vágányról indul a vonatom, lehúzatni képemről a kétnapos borostát, pénzt váltani, hogy megvehes- sem az ajándékokat, bélyeget vásárolni a képeslapokra. De Zágráb a világ legrosszabbul jelzett pályaudvara, semmit sem találtam. Az információban is hiába próbálkoztam: én nem beszélek horvátul, az ablak mögött ülő kisasszony pedig semelyik általam ismert magyar nyelven sem tudott. Utolsó reménysugárként benéztem a vendéglő ajtaján: ahol a sínek környékén bort és sört mérnek, ott lehetetlen, hogy ne találjak legalább egy magyar vasutast. Az egyik asztal mellett valóban ott ült Horváth Jóska, a már nyugdíjas öreg for- galmász — apró sült halakat evett, mellé sűrű dalmát vörösbort hozatott. — Igyál egy hangyányit — mondta, és teletöltött egy félliteres poharat. — Ex! — De nekem sürgős dolgom volna! — „Nincsenek olyan sürgős dolgok, melyeket bizonyos vára-
