Kelet-Magyarország, 1998. június (55. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-27 / 149. szám

1998. június 27., szombat 18. oldal Sütő Petre Rozália: Alagút-fészek Madarassy György: Vajai emlék Ötödik alkalommal rendezték meg — Ma­darassy György művészeti vezető irányí­tásával — a történelmi településen, Vaján a Nemzetközi Művésztelepet. A meghívás­nak az idén 11 művész tett eleget. A tele­pen ebben az évben is sok szép alkotás született. Ezekből nyílik kiállítás a Vay Ádám Múzeumban június 27-én 17 órakor. A tárlat július 31-ig tekinthető meg hétfő kivételével, naponta 9-17 óra között. Hervay Gizella Három hangra Három szerelem az életem. Semmim sincs ezenkívül Rád gondolok: évek rácsai közt az emlék elfeketül... Jaj, szívem, olyan sovány vagy, meg ne szánjon a halál! Homlokod mögött a világ elfehérült szájjal kiált. — Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Testednek tiszta menedék: a csók a léleknek nem elég. Nem elég három szerelem: három árvaság idebenn. Három homlok is kitaszít. Fehér a magány, mint az ing. Fehér az ing, fehér a halál. Csak az él, ki társra talál. Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Szomorú fűz a sóstói tó partján Martyn Péter felvétele A legnagyobb magyar nyomában Munkálkodás a vetélkedő egyik feladata közben Martyn Péter felvétele BodnAr Tibor Nyíregyháza (KM) — Nem ürült ki a nyíregyházi Szé­chenyi szakközépiskola kol­légiuma. Pedig kiürülhetett volna, hiszen a tanév véget ért. Jöttek azonban gyerekek a hatá­ron túlról, hogy az ilyenkor szo­kásos tábor keretében ápolják az iskola névadójának hagyomá­nyát. Hagyományőrző tábor. Vajon mit jelent mindez a tizenhat-ti­zennyolc éves erdélyi és szlová­kiai tanulók számára? Csupán azt, hogy ennek keretén belül át­ruccanhatnak egy kicsit Ma­gyarországra nyaralni? Erre is kerestük a választ, amikor az egy hetes tábor zárásakor meglá­togattuk a résztvevőket. Beszélgetőpamereim, az aradi Komódi Márton, a sepsiszent­györgyi Blénessy Botond és Ko­vács Áron, a kézdivásárhelyi Bajka Zsuzsa és a révkomáromi Mészáros Anna, valamennyien életvidám, beszédes fiatalok. El­mondják: az is nagy lehetőség számukra, hogy így nyaraláshoz jutottak, de a többségnek azért már nem csak „élmény”, ha Ma­gyarországon járnak. — Mi minden hétvégén átme­gyünk Komáromba — mondta erről az öt riportalany közül az egyetlen szlovákiai, Mészáros Anna. — Bevásárolni, szétnézni, barátokat és rokonokat látogat­ni. Pár kilométerre lakunk a ha­tártól, Komárom közelebb van hozzánk, mint bármelyik szlová­kiai nagyváros. Az feltűnő, hogy errefelé nincsenek olyan sokáig nyitva az üzletek, mint nálunk, nincs pravoszláv templom, mint mifelénk, de azért az országnak ez a része is nagyon tetszett. A gyerekeknek volt lehetősé­gük arra, hogy megismerjék a megyét, a környéket. Egyikük nem is tagadja: azért szeretett volna elutazni a táborba, hogy lássa Sárospatakot. Erdélyben sok szépet hallott erről a törté­nelmi településről, és nem is csa­lódott a látványában. — Nem gondoltam volna, hogy ebben a megyében is ilyen sok szép látnivaló van. Voltunk a tákosi templomnál, a szabolcsi földvárban, Tiszalökön és Tisza- dobon is, no meg még számtalan helyen. Egy-két műemlék látvá­nya alaposan lenyűgözött — summázott a hatok legbeszéde­sebbje, Blénessy Botond. De vajon mitől volt hagyo­mányőrző ez a tábor? Egyrészt a jelentkezés kritériuma miatt, a határon túli gyerekeknek ugyan­is egy-egy széchenyis, illetve a szabadságharccal kapcsolatos té­mában kellett dolgozatot írniuk. A legtöbben a Széchenyi, a misz- ter című témát választották, de volt aki a legnagyobb magyar 1848 márciusa és áprilisa közötti munkásságáról írt, és olyan is, aki a szülőhelyén felkutatott egy 1848-as emlékhelyet. — Én például nem is tudtam, hogy egy magyarországi táboro­zást nyerhetünk a pályázat elké­szítésével — sorolta a motiváció­ját Bajka Zsuzsa. — Beadtam a dolgozatomat, mert érdekelt a téma, utána sze­rettem volna járni, hogy miért is tartják Széchenyit a legnagyobb magyarnak. Az már csak a hab tortán, hogy itt lehettem egy hé­tig. Természetesen a tábort szervező nevelők is gondoskod­tak arról, hogy az egy hét alatt is folytatódjon a „hagyományőr­zés”. A programba iktattak Szé­chenyivel kapcsolatos vetélkedőt és korabeli kaszinót is, valamint megkoszorúzták a Széchenyi- szakközép előtt található mell­szobrot. Mivel a táborlakó diákok vala­mennyien közel állnak az érett­ségihez (a határon túl is eképpen zárják le a tizenkét osztályos ta­nulmányokat), biztos elgondol­kodtak már a jelenévők azon, hogy a főiskolai vagy egyetemi tanulmányokat Magyarországon folytatják-e. Kicsit meglepő mó­don a hat gyerek közül egyik sem mondta azt, hogy igen. Nem mintha nem tudnák elképzelni az életüket „ideát”, csakhát a szülőföld az mégis csak a szülő­föld, ráadásul olyan területeken szeretnének elhelyezkedni, amelyhez otthon is tudnak diplo­mát szerezni. Egy dolgot azért mindannyian sajnálnak: az érettségi befejezése után egyi­kük sem tanulhat tovább az anyanyelvén... — Úgy indultunk el Nyíregy­házára, hogy senki nem ismerte a másikat. Aztán ahogy teltek a napok, úgy szövődtek a barátsá­gok. A címeket már kicseréltük egymással, és biztos, hogy tarta­ni fogjuk egymással a kapcsola­tot. És ki tudja, jövőre lehet, hogy ismét itt találkozunk...? — mondta zárásként Kovács Áron. Galambözvegység durran a galamb, röpteti szár­nyait, gyönyörű, kecses mozdu­lat. Pár pillanat múlva csak pi­cinyke pont a látóhatár pere­mén. Bulcsu megsimogatja a ketrecben maradt társát. — Ne búsulj, nemsokára visszajön! A galamb mintha értené a szavait, búgani kezd, kapkodja a nyakát, toporog a dúcban, s forgolódik a sűrű hálós drót kö­zött. Bulcsu is ismeri ezt a sor­sot, a vágyakozást, a félözvegyi életet. A sors cseles, becsapja figurá­it, főként a szárnyasokat, Ga­lambésszel nehéz felfogni a gaz­da szándékát, a mézes-mázos csalogatást, s az Ínyenc magva­kat, melyért sok száz kilométerre is képes elmenni a madár. Bulcsu szája is nyúlni kezd, amikor híres madarára, Zénóra gondol. Túlságosan is össze­szoktatta párjával. De megvolt az eredménye, mert rekord tá­volságot repült be, s két nap múltán, amikor hazatért, senki sem hitte, hogy ő jött meg. De Zénó már nincs. Most új palánta cseperedett. Délceg, büszke tar- tású, s rajongással kísérte párját. Most, hogy elküldte nagy űrt kezdett érezni a szívében. Körbenézett az idegen táj lan­káin, s elindult. A maga sorsára gondolt, arra az állapotra, ami­kor ő is vágyakozott pága után. Hirtelen elfogja megint ez az ér­zés, meglegyinti a karantén ár­nyéka, a majdnem ketrecé, a fogság. Idegen országban járt, kutat­tak a forró égövi tájon. Ő csak sofőr volt, vitte az expedíciót. A csodák és a borzalmak keveréke felsejlik egy pillanatra, s még ál­mából is sokszor felriasztja. Nem is érezte a veszélyt, mely benne leselkedett a levegőben, a buja növényzet között, a vízben, a földben, s a kövek között, me­lyet társai régészként kutattak. Rövid idő elteltével maga is elta­nulta a fogásokat. El is telt az egy év minden baj nélkül, mert szerelmes gondolatokkal a szívé­ben hajtott, űzte a napokat. Va­laki várt rá otthon az eperfás udvaron, melyről lecsüng a hin­ta, s ha meglódította, csak úgy lehetett szárnyalni a levegőben. Kati várt rá. Frissen, hamvasan, mint az édes eper, mely csak úgy lehullik a fáról, szalad rá a házi szárnyas, s elhalássza a fe­kete tócsából. Itt rengeteg szárnyast látott, a legkülönfélébb madárvilágot, valahogy mégis azok jutottak eszébe, s köztük a legszebb ga­lamb, a sebtiben otthagyott ara, Kati. Biztatta is ezeket a szárnyaso­kat, amikor felröppentek a te­repjáró zajára, hogy vigyenek hírt. A szelektől, amik útra kel­tek, s az elküldött levelektől, me­lyek kalandos úton, de mindig megérkeztek. Lejárt a küldetés, a csapat szedelőzködött hazafelé. Az eredmény önmagáért beszélt. Fél múzeumnyi anyag gyűlt össze a vizsgált területről. Kitün­tető ünnepséget is tartottak bú­csúesttel, helyi lakomával és vi­gasságokkal. Másnap Laci gyen­gélkedett. Eleinte a lakomára, a különleges ételekre gondoltak. A repülőn már belázasodott, s megérkezésükkor karanténba zárták az egész expedíciót. Pár lépésre csupán az ígéret földjé­től, a boldog viszontlátástól, amikor karjába kaphatta volna imádott Katáját. Ez a négy hét hosszabb volt, mint a korábbi egy év. A türelem játéka. Ott a távolság hozta közelebb Katát, itt meg a közelség, a szin­te elérhetőség vitte egyre távo­labb. Laci sokáig szenvedett. Vala­mi élősködő kínozta, mely a tavi fürdőzés nyomán került a vér­be, ott megnövekedett, s élte fel szervezetét. Jenő disszertációt írt, Laci lábadozott. Mihez kezd­jen ő? Egy sofőr, aki a szárnya­láshoz szokott, bízva a techniká­ban, a gépkocsi erejében. Galambokat szoktatott az ab­lak párkányra. Kenyérmorzsával etette. Később magvakat hoza­tott. Eleinte félénkek voltak, de egy hét múlva, már meg is fog­hatta őket, ráültek a vállára, s olyan kezesek lettek, mintha mindig is társak lennének. Ekkor születet meg az ötlet. Ha posta­galambja volna, üzenhetne Kati­nak. Most is felnevet a naiv ötle­ten. De a gondolat nem volt rossz. A távoliét megnöveli a szerelmet, s ő egyre szenved­élyesebben vonzódott a lány­hoz. Mint ez a galamb, akit azért tartott oly sokáig ketrecbe zárva, hogy ragaszkodjon a társ­hoz, várja vissza a másik azt, aki elmegy. Ilyenkor rekord repülés­re képes, s máris jön az ered­mény. Tudja, hogy az ember más, s különösen akkor, ha bezárják a karanténba. Vagy összeszokik vagy a gyűlölködés lesz rajta úr­rá, mely megöli az összetarto­zást. Leállítja a kocsit, kiszáll. Bele­nyúl a ketrecbe, megsimogatja a galambot, gügyög neki. — Majd jön nemsokára, csak várd türelemmel! Es ő tudja, hogy várni fog rá, mint ahogy őrá is vár Kati és a két gyerek. Elnéz mégegyszer a lankák felé, ahol a galambot út­nak eresztette. Mintha kedvesét eresztette volna el, rábízva a szélre, a városok útbaigazító fé­nyére, hogy minél előbb haza­térjen kedveséhez. MtlO RÁADÁS _ ■ i ;-------------------------|—ms Wm . i \iJ Jf, Jr * \ \ 'Vr' ÜPi 'fv,, Wg Képek Vajáról ■ TÖRŐ ISTVÁN^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom