Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-30 / 126. szám
199&- MÁJUS SO., SZOMBAT Akár világlátott embernek is mondhatná magát Szigetközi Béla gépszerelő, hiszen sok prszágban dolgozott már közel hét évet. Évekig Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Szibériában kereste a kenyerét, és most néhány hete tért haza Brazíliából, ahol hét hónapig tartózkodott. Ez utóbbiért egy kicsit irigylem a még mindig fiatal embert. — A legtöbb országba a Voest Alpine MC osztrák cégnek köszönhetően jutottam el, s nem tagadom hogy magyar viszonylatban nem is kerestem rosszul. Nyugat- Európában bizony fenntartásokkal fogadják a Kelet-Európából érkező embert, különösen Németországban. Nemegyszer tapasztaltam üzletben, vendéglátóhelyen, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, kevésbé örültek nekünk. Olyasféle megjegyzéseknek is tanúja voltam, hogy na ezek a külföldiek veszik el tőlünk a munkát. — Csodálatos lehetett viszont Brazíliában. Kevés Euróbában élő embernek adatik meg, hogy hónapokat tölthet ebben a távoli egzotikus országban. — Brazília valóban csodálatos. A lehető legjobb időben, szeptemberben utaztunk San Páulóba, amikor ott a nyár kezdődik. Gyakorta fürödhettünk a tengerben és megcsodálhattuk a színes, forgatagos karnevált. Igaz, a fürdőzés és a kirándulás a pihenés terhére ment, hiszen gyakorta 16 órát dolgoztunk, gépsorokat szereltünk. Fipusos javdangok, pompásan mutatják a szél és homok pusztító hatását. ’W. J. Havding King fényk. Georg. Journ. XLII. k. 456. 1.) Az utolsó képet vetítették a falra. Kopottas, rózsás mintájú kelmét látott, amely széles ráncokat vetve a parkettig ért. Ez a mi függönyünk, gondolta, anya összehúzta, mert szokása szerint, étkezések után mindig visszafekszik az ágyba, és így nem tűz a szemébe a nap. Most sem bírt kiadni egy hangot sem. A függönyt ott látta a falon; érezte, ez a legfontosabb kérdés, amelyre válaszolnia kell. Hirtelen kiáltani szeretett volna, ez a függöny nem holmi ártatlan, vetített kép, kelméjébe áramot vezettek: a tanárnő ilyen módon akarja eltenni láb alól. Merev, csillogó szemmel nézte a függönyt — kissé meglibbent —, s tudta, meg kell markolnia a kelmét. Az osztályban várakozó, néma csend. Két nap múlva kell pótérettségiznie, villant át rajta, de akkor sincs különösebb oka tartani a függönytől, amelybe — Isten tudja miért, mint pl. 1944-ben a lágerekben — áramot vezetett a tanárnő; földrajzból nem kell vizsgáznia. Azon kapta magát, hogy még mindig az ismeretlen nő kezét tapogatja; most már csakugyan fájt a keze, két ujja görcsöt kapott. Pihen egy kicsit, gondolta, megvárja a „nagyfilm” végét, aztán végre szemügyre veszi a nőt napvilágnál. Mit mondjon neki, hogyan szólítsa meg? Esetleg így: „Tetszett a film?” Halk, udvarias hangon kell beszélnie, mintha mi sem történt volna, mint aki meg sem érintette a nő kezét. „Tetszik a film?” Akarata ellenére csúszott ki a száján a kérdés, szájával csaknem megérintette a nő fülét. De választ sem kapott. A nő arcán egy izomrándulás sem jelezte, hogy meghallotta-e; hozzá szóltak. A fiú — fájó, zsibbadó ujjakkal masszírozva a karfán nyugvó, mozdulatlan kezet — megismételte a kérdést; immár nem suttogva, hanem fennhangon. A nő merev tekintettel nézte a filmet, szeme se rebbent, fejét se mozdította a fiú felé. „Csak nem süketnéma?!” A fiú gerincén végigfutott a hideg, és egy pillanatig hajlott arra a feltevésre, hogy a nőnek mégis fakeze van, valami különleges nyugati gyártmány, amelyet csak tüzetes vizsgálódás után lehet megkülönböztetni a valóditól. Hirtelen éktelen ordítás, kutyaugatás és KM-reprodukció puskadurrogás hallatszott az utcáról. Három golyó átütötte a jobb oldali ajtót, és a szemközti falba fúródott. Porzott a vakolat. Néhány néző, aki az ajtó közelében, illetve becsapódó golyók közelében ült, felütötte a fejét. Egy nő felsikoltott. A fiú az oldalajtóra nézett. (Hajnóczy Péter, a modern magyar próza legnagyobb ígérete közel két évtizede nincs már köztünk. Harminckilenc évesen, 1981- ben „kilovagolt” az életből az örökkévalóságba. Szemelvényünket utolsó kisregényéből választottuk.) zikailag igen fárasztó munkát kaptunk, de helyt álltunk. — Milyen tapasztalatokkal vértező- dött fel, mit tanult sok éves külföldi munkája során, amit itthon is hasznosíthat majd? — Mindenekelőtt a precíz munkavégzés fontosságát. Másrészt elfogadhatóan megtanultam németül és portugálul. ▼ ♦ ▼ Meglehet, néhány év múlva az Európai Unió tagjai között leszünk. Néha úgy tűnik azonban, hogy sokkal több idő kell majd ahhoz, hogy egyenrangú társként kezeljék a külföldre vetődő honfitársainkat. Bodnár István munkát hagyták MÚZSA Pilinszky János versei Öröklét Á fésű meghalt a hajadban, simogatásom is megállt. Kiveszem a fésűt kezedből. Mindennek vége. Karonfogva ülünk. Verés Most elviselhető. Most másra gondolok. Most semmi sincs. Most én vagyok. Most minden van. Most tűrhetetlen. Most pedig, most és egyedül, itt és most, végképp egyedül csak te meg én. Kapcsolat Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda pokoli csönd. Ülsz és ülök. Vesztesz és veszitek. Martyn Péter felvétele Piac Sau Paulóban KM-illusztráció Krater Találkoztunk. Találkozunk. Egy trafikban. Egy árverésen. Keresgéltél valamit. Elmozdítasz valamit. Menekülnék. Maradok. Cigarettára gyújtok. Távozol. Leszállsz és fölszállsz. Fölszállok és leszállók. Cigaretta. Lépkedek Lépkedek. Egyhelyben járunk; mint a gyilkos a járásodban gázolok. Madárcsicsergés ahogyan szememre veted születésem. Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz holtágában a motyogásom gurulni kezd, legördül óriás tagjaidról és ama diadalmas és vakító valamiről, ami már nem te vagy. Úgy érint elutasításod, ez a parázna, kőbeírott suhintás, hogy tekintetem — két kavics — azóta is csak gurul és gurul egy hófehér kráterben. Két szemem, két szem pattog: az üdvösségem. (Pilinszky János versei a mindenségről szólnak. Arról, ami folytonos kiteljesedésével és puszta űrré válásával körülvesz bennünket. A hiányokkal szabdalt mégis szakadatlan üdvösségkeresésünkről. Mert, amíg élünk, egyebet sem teszünk.)