Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-23 / 120. szám
14 tárlat Lővith M. Egon alkotásai „A krumpli” Lővith M. Egon kolozsvári szobrász és festő. A romániai Joan Andreescu Akadémia tanáraként művésznemzedékeket nevelt; hatása a mai napig érezhető a kolozsvári és az erdélyi szobrászaton. (Munkásságáról részletesebb információkat Banner Zoltán Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvében találhatunk.) A kisvárdai Rétközi Múzeum — megismerve Lővith holocausttal kapcsolatos pasztelljeit — elhatározta, hogy a Kisvárdán kialakítandó zsidó emlékhely részévé teszi művészetét. Ezért az elmúlt évben egy gyűjteményes kiállítást rendeztek kompozícióiból; az alkotások jelenleg a múzeumban találhatók és reméljük — ha a város is úgy akarja — ott is maradnak. Káddis Elek Emil felvételei Napkelet • A KM hétvégi melléklete Varázsra Musztáng, Ahol tán még a madár se jár, ilyen földre eljutni, ez az igazi! Legalábbis: lenne. Csak- hát kifut alólunk az út, elfogy előbb-utóbb az erő, szétporlad a kinek-kinek szűkeb- ben-bővebben szabott idő. Persze az irigységgel vegyes csodálat az elszántaké, a mindent egy lapra feltevőké, akik nem képzelt riportok szintjén elmélkednek, hanem elindulnak és célba érnek. Ok mások, mint mi. Olyanok, mint Nor- mantas Paulius, e vagabund lelkületű litván-magyar fotós, akinek a Himalája annyi, mint a síkságon nevelkedettnek a dombvidék. Hallgassuk, mit mond, a világvégi horizontokról, figyeljünk igaz meséinek magvára. Mert ha nincs is mindig ananász, az sem utolsó, ha a bátyánk látta, hogy valaki lakmározott az egzotikus gyümölcsből... — Hat évig készültem Musztángba (Mustang) — a legutóbbi nagy túrámra. — Drága ország. Közben jártam Nepálban, többször. Musztáng ennek a hegyi államnak a része. Önálló tartomány. De nincs katonasága, saját pénze sincs. A ra- dzsa mint méltóság trónol a minibirodalom hatalmi csúcsán. — Szóval, 1997. október 2-án indultam. Reggel fél nyolc előtt tíz perccel startolt a repülőgép — Pokarába. Tíz napig lehet ott tartózkodni, tovább nem. Ezernyolcszáz dollár, ennyi a beváltható pénz. A mini^ Errefelé négy ház már falu, sőt, akár kettő, de néha ____________még egy is. j j mális napi szükségleteket 160-200 dollárból lehet fedezni. Két hétre adnak tartózkodási engedélyt; többre csak akkor, ha a királynak dolgozol, a radzsának. — Musztáng ázsiai értelemben picinyke, határtól határig mindössze kétszáz kilométer. A fővárosa Lomantang, tizenhat kilométerre a tibeti határtól. Mosolyoghatsz: nagyváros! Ezer lakosa van. Errefelé négy ház már falu, sőt, akár kettő, de néha még egy is... Az összlakosság 10%-a a fővárosban él, mi ez, ha nem urbanizáció? Természetesen nem európai értelemben! — Maga a település óriási falakkal van körülvéve; amolyan várkonstrukció. A főbejárat impozáns, be lehet csukni éjszakára. A téli palota — ne hidd, hogy csak Le- ningrádban van! — a hideg hónapokban a szállás, nyárra a határ melletti Tinkar faluba költözik az uralkodó. Tinkarba külön engedéllyel lehet beutazni. Egyébként: ez a téli-nyári váltólakás minden lámának a privilégiuma. A legnagyobbé, a dalai lámáé történetesen Potala, nyáron pedig Norbolinka. — Izgalmas kérdés, legalábbis a mi szemszögünkből: miből élnek e musztángiak? Csak jelzésként említem: ha valakinek lyukas a cipője, nem biztos, hogy sajnálni kellene. Senki sem gazdag. Legfeljebb a szegények a nagyon szegényeknél tudhatják magukat tehetősebbnek. ^ Fő termény: az árpához hasonló gabona; mínusz tíz fokot is kibír néhány éjszakán át. — A lakosság hatvan százaléka a mező- gazdaságban igyekszik boldogulni; a völgyben minden tanyácska mellett művelik a földet. A fő termény: az árpához hasonló gabona; mínusz tíz fokot is kibír néhány éjszakán át. Ebből főzik a csángót, a nagyon különleges ízű, erős sörüket. Az általános szakma — a férfiak csaknem ötven százaléka — pásztor. Van mit „felügyelni”! Jak, hegyi kecske, birka, tehén (ez utóbbiból kevesebb), a marhának és a jaknak egy fura keveréke, a dzo. Ez igen erős, sokat bíró-tűrő fajta. — Na, és a vadászat! Megmaradt mint tevékenységi forma, de belőle nem lehet megélni. Hogy mire vadásznak? Medve, rénszarvas, antilop, róka... Négy-ötezer méter magasságban ami jön, azt lövik. Elsősorban az állatok bundája miatt. Ám esetenként nem lehet kizárni a rituális motívumokat sem. Gepárd, még az is akad, de nem lényeges. — Visszatérve a fővároshoz! Három temploma van, meg egy kolostora. XIII. századi építmények, a Lo-gekar a második legrégebbi tibeti templom. Másfél dollár a belépő, de aki kihagyja, az nem enny-it veszít. Látni kell, be kell jutni, ha már ott vagy... Itt mindenki buddhista, csak ez a vallás honos. Carang faluban pl. húsz szerzetes lakik mindössze, rajtuk kívül legfeljebb néhány hindu, de ebben nem vagyok biztos. Iskola? Természetesen van. Tizenegy fős tantestület; nagyon csinos tanárnénik. Majdnem minden pedagógus nepáli. — A nők! Alacsony termetűek, 160 cm a magasságuk. Fekete haj, nepáli öltözék. Kecsesek, illatosak. Amikor visszajöttem Litvániába, nekem úgy tűnt: idehaza mindenki „megcsúnyult”. Az európai nők Musztáng után bizony csúnyácskák voltak. — A kaja! Na, visszatértem után egy hónapig nem voltam képes európai kosztot magamhoz venni. A szépség és az éhség fogalma, valahogy más lett bennem azóta. A gyerekek is gyönyörűek. Mint a napocska, a holdacska, olyan az arcuk. Sugárzik róluk a harmónia, a lelki béke, a belső egyensúly. Mint egy kis hold, úgy „működik” minden kisgyerek. Tiszta, szép fényű hol- dacskák. —. Munka. Igen. Dolgoztam. Két és félezer felvétel. Egy regényt megtöltő vizuális élmény! Sajnos, most a közelmúltban, a budapesti Néprajzi Múzeumban csak félszáz fotót tudtam kitenni; hetven százaléka ott készült kép. De mi ez a teljes mennyiséghez! — Az expedícióm Kambodzsában folytatódott. Angkorban, az ősi romvárosban. Bhutan, Szikkim, próbáltam oda is bejutni, de csak bangkoki vízumom volt. Beutazhattam. Jó drága ott is az élet. A napi létfenntartás 240 dollár körüli, a repülőjegy hétszáz dollár. — Phompen. Amikor ott voltam, viszonylag csend volt és nyugalom. Az öldöklés, a terror épp szünetelt. Szomorú látványosság a genocídium — a népirtás — múzeuma. Elmentem oda is. Húszezer ember kínzatásáról regél a gyászos bemutatóA dzsungelben az objektumegyüttes — 40 km hosszú, 16 km széles — lenyűgöző. hely. Merthogy akik ott elpusztultak, nem egyszerűen „csak meghaltak”; kínhaláluk volt. A legszörnyűbb, amit elképzelni csak lehet. — Nyilvánvaló, Kambodzsába nem ezért a horrorisztikus kuriózumért zarándokolVIKTOR JEROFEJEV Az orosz széplány (részlet) Engem ne sirassanak! Táncolnak még a lagzimon, azt megígérem, és mindenkit meghívok, de először térjünk vissza ahhoz az éjszakához, a ragacsos, olajfoltos aszfaltra, amikor a barátság szárnyain hazafelé tartottam az új barátaimtól. Az új barátaim „hurrá”-val fogadtak. A könyvtárszobában, ahol egymást erős inas ölelésben tartó emberek néztek a könyvszekrények üvegei mögül, és rendetlenség volt, bemutatott Vitaszik: — íme, a mi hősnőnk! — Tapsoltak. Beesett, elragadtatott szemmel néztek, és egyre ezt ismételték: — Maga nem is tudja, hogy mit csinált. Azt el se tudja képzelni. Maga nem valami Vera Zaszulics! Hol vannak a védőügyvédek, akik fölmentetnék?! — Szerényen, megértő arccal hallgattam. — Nem fél? — Azt hitték, hogy félek. Elmosolyodtam: semmi vész, csak Moszkvából nem akarok elmenni, mivel odavagyok érte, a kollektívagyűlésről faggattak, az egyikőjük pedig, aki, bár benne járt a korban, zsidó Ilja Mu- romec az előreálló sétabotjával: — Nem, ismerje be, hogy félt! Hisz magának semmije sincs a szépségén kívül! — Én pedig csodálkozok, hát olyan kevés az? És ő is ott volt az új barátaim közt, a Jura Fjo- dorov. Irigyelt, és majd megette a fene, hogy rólam folyik a beszélgetés, és vitatkozni kezdtek, hogy helyesen cselekedtem- e és egyesek azt mondják, hogy helyesen és szépen, és Vlagyimir Szergejevics volt őre, az ezerszemű Jegor így szól: — Hadd csókoljalak meg! —Jura Fjodorov viszont azt mondta, hogy ily módon, a tradíciót lábbal tiporva, egyből tönkre lehet tenni a kultúrát, és hogy a tettem az európai romantikának egy éretlen lélekre gyakorolt pusztító hatását tükrözte, egy gyurmaképű, böszörmény külsejű férfi pedig undorral elfintorodott, és nem szólt semmit. De azért mindenki el volt ragadtatva. És Merzljakov — a hatnapos szerelem nárcisza — nagyon büszke volt rá, hogy ismer. De engem mindenki ismert, és elmeséltem, hogy legjobban Polina, a mordvin rohadék törte magát, és az áruló tábornok szeretői közé helyezett, de az nem is lehet igaz, mert Vlagyimir Szergejevics elbeszélést készült rólam írni, és már előre megcsináltatta az operalibrettót, és erre mindnyájan a fejükhöz kaptak, és egyszerre felzúdultak, mintha őket nyilvánították volna a mar- talóc szeretőjének — na, szóval, ilyenek voltak az új barátaim?! Sohrattal ellentétben teljesen kölcsönös megértés és velúrdzseki jellemezte őket, minden, ahogy illik. Borisz Davidovics pedig, a dalia, úgy néz rám, mint a saját lányára, és megkérdezi: — Tudják, hogy ki jut róla eszembe? — A nők pedig ezt mondják körös-körül. — Mesélje el, kérem szépen! —Mert nők is voltak ott. Sokat dohányoztak, a fiatalabbak füstszűrös cigarettát, az öregebbek papírszopókás Belomort szívtak, nagyon sokat dohányoztak, sárga volt az ujjuk, csúnya a foguk, szigorú az arcuk, és ha mosolyogtak, egyedül az ajkukkal mosolyogtak, ha pedig nevettek, úgy köhögtek utána, mint a férfiak, és hatalmas könnycseppeket töröltek ki a szemükből, szívélyesek voltak és roppant bánatosak, és amikor megkérdezték tőlük, hogy vannak, azt mondták, hogy rosszul. Borisz Davidovics valamikor fiatal katonatiszt volt. — Emlékszem — kezdte —, hogy Németországban, a háború legvége előtt, odajött hozzám egy német nő, és megkérdezte: „Tiszt úr, nem akar eljönni velem?” Fiatal és rettenthetetlen voltam, és ezt mondom: „Hát hogyne, menjünk! Csak, mondom németül, hem beteg véletlenül?” „Nem, mondja, hogy lehet ilyent gondolni?” Na, elindultunk. Karon fogott, és mentünk romokon és sírhantokon át előre, ahogy Goethe írta, hozzá, a harci tevékenység miatt repedezett plafonú, tiszta kis lakásba. „Nincs ellene kifogása, kérdi, ha eloltpm a gyertyát?” Régi bürger gyertyatartóban álló gyertyáról van szó. Ugyan, nincs kifogásom, csak tulajdonképpen minek eloltani? Hogy is van a francia dalban: Marie-Helen, ne fújd el a lángot! — Ekkor Borisz Davidovics huncutul körbepillantott a hallgatónőkön. Azok elmosolyodtak, egyedül az ajkukkal. — O, jaj, mondja az én ifjú Gretchenem, tisztességes lány vagyok, éhségemben hívtam magát. És ezért — pukedlit csinált —, szégyenlem magam maga előtt.” Na, jól van. „Talán enne előbb?”, kérdezem, az amerikai húskonzervvel és kenyérrel a kezemben. „Merthogy, mondom, nekem se szokásom, hogy éhes és tisztességes lányokkal feküdjek le, csak egyszerűen nagyon elkezdtem
