Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-02 / 102. szám
A KM hétvégi melléklete vs. v. 2. w Áldozatnak kiszemelve A sztori, melyről az alábbiakban szó lesz, csak annak az, akivel nem esett meg. Akivel viszont igen, annak érthetetlen, megmagyarázhatatlan, megalázó baleset, visszacsinálhatatlan és legtöbbször megto- rolhatatlan bűncselekedet. De mire is célozgatok, tisztelt, valaha már kizsebelt sorstársaim! Nos, rólunk mondok „mesét”, és rólatok, akiknek egyszer már kitakarították a szatyrát, akiket sunyi rafinériával megloptak, akik akaratuk ellenére áldozatokká lettek. Halljuk a történetet! Jelképessé csupaszítva, ám dokumentálhatóan hitelesen. A szenvedő alany létező személy, ami pedig lezajlott egy kellemesnek ígérkező nyíregyházi délutánon, az bizony „megvolt”. I. S. — nevezzük így a kárvallottat — gyermekével indult bevásárolni. A Julius Meinl-nél szállt fel a 8-as buszra, egy megállónyit kellett furikázniuk a belvárosig. A járaton hatalmas tömeg, ember ember hátán, test test közelében. I. asszony vállra akasztós táskájával préselődött, fogva fiacskája kezét. Különösebben nem ügyelt: kik veszik körül. Valaki jelzett a Kelet Áruházhoz közeledvén. Mindenki a hátsó ajtóhoz nyomult. Az a négyesfogat is, melynek három hím- és egy nőnemű tagja kö- zelférkőzőtt I.-hez. A nő még ekkor sem tanúsított semmiféle érdeklődést a különös kvartett iránt; arra koncentrált, hogy fiával mielőbb kiszabaduljon a „nyolcas” tumultusából. Türemkedett, kapaszkodott, közben a válltáskája beakadt valamibe (valakibe?), a háta mögé került. Rántott egyet rajta, majd még egyet, aztán újra egyet, közben a fiúcskát leléptette a járdaszigetre, maga is utána huppant. Ifjú űtitársai viszont, akikkel pár másodperce még együtt tipródott a peronon, fent maradtak a buszon. — Anyu! Nyitva a táskád...— jegyezte meg a legényke. I.-ben meghűlt a vér. Odakapott a tatyójához: a cipzár nyitva, a tátongó táskagyomorban csak az üresség! Pénztárca (benne 30 ezer forint), igazolványok, jogosítvány, személyes iratok, kulcsok, számlák, okiratok — minden, egy tételben tűnt el. Asszonyunkat kiszámított kíméletlenséggel fosztották ki — pár másodperc alatt, rutinos, összehangolt, zse- bes szakmunkával. — A zsebelés megyeszékhelyünkön — a más típusú bűncselekmények számához vi- zsonyítva — nem jellemző — tájékoztat Lutter Sándor, a városi rendőrkapitányság őrnagya, a bűnmegelőzési és akció osztály alosztályvezetője. — Ha az éves átlagot nézzük: 300-400 esetünk van; vagyis alig egy cselekmény jut egy napra. Persze, nem szabad azt hinni, hogy rózsás a helyzet! Vannak a zsebtolvajlás szempontjából frekventált helyek: a KGST (újabb nevén: HIP) piac, a helyi járatú buszok, közülük is a 12-es, a 7-es, a 8- as, a tömegrendezvények, az ünnepi — karácsonyi, húsvéti — bevásárlások helyei, alkalmai (amikor majdnem mindenkinél több pénz van). — Igen, a lopás inspirálója gyakran az állampolgárok figyelmetlensége, a magát kínáló szituáció. Mi, rendőrök, amikor a baj megtörténik, nem vagyunk ott, csak regisztrálni tudjuk a tényeket, vagy nagy erőkkel felderíteni, ha van miből kiindulni. Pl. egy alapos személyleírás. De ez, sajnos, legtöbbször — nincs. Az emberek nem figyelnek a környezetükre. Pénztárcára, iratokra, személyigazolványra, útlevélre utaznak a profik. Az utóbbiaknak óriási a keletjük a piacon! A lopott személyivel — az elvesztéssel együttjáró kellemetlenségtől eltekintve — további károkat lehet okozni. — Mit tehet a polgár, hogy kikerülje az atrocitást? Értékeit, pénztárcáját, fontos okmányait ruhája belső zsebében helyezze el, a testével közvetlenül érintkezzen a holmi, hogy ottlétét lehessen érezni. A járműveken fel- és leszállás közben, ha meglökik az embert, vagy gyanúsan hozzáérnek, azonnal reagálni kell. De, a közlekedők többsége nem figyel az „apróságokra”. A bejelentést követő felderítéshez szükséges a jó személyleírás. De még ez is kevés! Be kell bizonyítani a zsebes bűnösségét, azonosítani a személyét, tanúkkal bizonyítani a lopást. így ritkán jön össze. Különösen nehéz a munkánk, ha csoportos zsebe- lőkkel van dolgunk. Ez manapság elterjedtebb forma, mint a magányos farkas stílus. Hárman-négyen dolgoznak együtt. Egy lop, kettő figyel, a negyedik nem vesz részt a cselekményben; az ő feladata a cuccal villámgyorsan felszívódni, ami a legtöbbször sikerül. — Nagy figurák is vannak! Jelenleg kettőről tudunk, az Aranykezűről és egy hozzá szakmai tudásban felzárkózó másikról. Újabb egyéni próbákozók is akadnak. Nemrég történt a következő. Egy hölgyet kiszemelt valaki a buszon mint célszemélyt. Olyan közel dörgölődött hozzá, amennyire csak tudott. Együtt szálltak le, együtt léptek be a házba, együtt a liftbe. A nő még ekkor sem fogott gyanút! Akkor viszont halálra rémült, amikor a lakásába érvén észlelte: oda a bankkártyája, PIN kódostul. Fél órát töltött kirablója társaságában, s még arra sem emlékezett: barna hajú volt-e vagy szőke! A megtalálási esélyünk ilyenkor csekély. De vannak sikerrel járó akcióink. A zsebesek körében ismeretlen nyomozóink hajtják végre; messziről figyelik az általuk ismert tolvajt, igyekeznek „munka közben” elkapni. Aranykezűt is sikerült már egyszer tetten érni... A pszichológust is megkérdeztük sztorinkkal kapcsolatban. Hadházy Jenő, a Balázs Attila felvételei nyíregyházi tanárképző docense a következőket mondta: — Az áldozattá válás kérdéskörével a kriminálpszichológia új tudományága, a viktimológia foglalkozik. Áldozat az a személy, aki valamilyen szerencsétlenség, vagy emberi gonoszságból származó, szándékos ártóhatás tényét és ennek következményeit szándékai ellenére kénytelen elviselni. Valamennyien sokféle módon kerülhetünk az áldozat kiszolgáltatott helyzetébe. A lehetséges vészszituáció ismeretében, kellő odafigyeléssel, tudunk védekezni. A dolog nehézségét a folymatok kiszámíthatatlansága jelenti. Az áldozattá válásnak vannak hajlamosító tényezői. Hát, nagy- rabecsült olvasók, így állunk! I. S. — akinek bajával írásunk elején foglalkoztunk — azóta már valamelyest megnyugodott. Új személyi okmányait ugyan még nem tudta beszerezni, a harmincezer forintja sem röppent haza, otthonában le kellett cserélni az összes zárat. Mégis kezd ismét a megszokottság biztonságérzetével közlekedni, de a gyanakvás serkentette figyelme valamelyest erősödött. Kállai János TÖPRENGÉS O ttó hatvan napja fekszik kórházi ágyán egy budapesti klinikán. Teste milliárdnyi apró ellenséggel szemben vívja életre-halálra szóló harcát. Csatájában rendíthetetlen, hitében legyőzhetetlen. Küzdelmében nincs egyedül. Családjával együtt itt vagyunk mellette, mi, szalkaiak. Amikor Mátészalkán útjára indult egy kávéházi beszélgetéssorozat, amelyet Ottó álmodott azért, hogy bemutassa a polgáriasodó kisváros tehetséges embereit, még nem gondolta, egy mozgalmat hívott életre. Olyan emberi értékek kerültek estjein reflektorfénybe, amelyek összetartják a hasonló gon- dolkodásúakat. Azokat, akik naponta teszik kulturális értékeiket a város sajnos korántsem bőségkosarába. Olyan településen, amely az ország szívétől néha úgy tűnik, leküzdhetetlen távolságban van. A Mátészalkáról szóló bír csak akkor érdekes, ha rossz. A feketevonatos, gacsalypestás korszakot még alig feledtük, de helyette már szinte naponta újabb botrányoktól híresül el városunk. Az országos média nem rohan ide, ha egy csodálatos díszkúttal, vagy kiállítással, esetleg új épületekkel gazdagodik a város, de lohol, ha a botrányszag Budapestig ér. Az itt élők pedig a mindennapjaikban csöndesen bizonyítják, szálkáinak lenni büszkeség. Itt keveréket alkot a szatmári ember szeretete a nyírségi kitartásával, dacosságával. Az innen rövidebb-hosszabb időre elfutok a föl-földobott kő törvényszerűségével visszajönnek, hazajönnek. Otthonra lelnek itt a messzi tájról érkezők, akik soha sem gondolták, hogy egyszer mátészalkai polgárok lesznek. Mert Szalka a miénk, a szalkaiaké. Azoké az embereké, akik megszenvedték a természetellenes iparosítás utáni munkanélküliséggel terhes éveket, azoké, akik mindig képesek újrakezdeni, azoké, akiknek szíve még megdobban, ha valahol a várost emlegetik. Ebben a városban már valóban kialakulóban van a sokat emlegetett polgárság, s ez a réteg másokért is tenni képes. A mi, szalkaiak rendezvénysorozat megszakadt a szervező betegsége miatt. De vége nem lett, mert szálkái emberek a színpadra léptek, hogy segítsenek bajba jutott társukon. A nézőtéren is szalkaiak ültek, s egyetlen szék sem maradt szabadon. Sőt! Szalkaiak voltak azok is, akik úgy is megvették a jótékonysági estre szóló támogató jegyet, hogy tudták, nem férnek már be a színházba. Ezek a szalkaiak mind komolyan gondolták, amikor a nézőtéren felállva együtt énekelték: Azért vannak a jó barátok... A dal, a szeretet hangja most elhallatszott Budapestig, Ottó betegágyáig. Bizonyítékként arra, hogy képesek vagyunk, ha kell összefogni mi, szalkaiak. Szondi Erika 0^*1 ^ ^ Mi, szalkaiak
