Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-25 / 97. szám
rétege Elöljáróban, illendőképpen köszöntve a tisztelt figyelő szemeket, hadd emlékeztessem őket arra, mi teszi lehetővé találkozásukat ezen betűkkel: a fény. A fény, ami megkülönböztethetővé teszi a feketét a fehértől, az egyenest a görbétől, a jót a rossztól. Újra mondom, megkülönböztethetővé tesz, nem pedig megkülönböztet, mert a megkülönböztetés a mi dolgunk. ANTAL ISTVÁN Annál is inkább, mert maga a fény is lehet fehér, és lehet - igen, lehet - sötét fény is, a fény lehet igazságosztó, és lehet tévutakra vezető is, mint ahogy maga a sötétség, az éjszaka, a feneketlen feketeség is lehet jóságos is, kegyetlen is. A következőkben megkísérlem bemutatni, hogyan sikerült Fazekas Mihály Ludas Matyijának sorai között - hol a lidércfény görbe utakra csalogató, hol a Nap eligazító sugarai segítségével - egy kicsit világosabban látnom, anno annak idején. Tehát ha így akarom értelmezni a leírtakat, megtehetem, nem kerülök ellentmondásba. Elindulhatott Matyi lidérc- től, akár lidérc- fénytől vezérelve is a maga öntudatlan, tunya, buta, szellemileg sötét világából, hogy aztán „a kapu közt hevenyében” megveretve, nagy fájdalmak árán elindulhasson az egyre fényesebbé, diadalmasabbá váló útján. Nem kívánom Vekvm, dükUg Dükfaji déjm Anyjának húsz szép annyányi libái valónak Egy szép gúnárral, s egy pár öregecske tojóval, Jókor kőitek azok, maga bajmolt véllek az özvegy. Ezeket a sorokat olvasva Komlós-féle kabarékkal fertőzött agyamban megjelent egy kép - senkinek nem kívánom -, amint a kis öregasszony, felhúzott csontos térdekkel, ott kucorog a tojásokon. Mert ugye milyen vicces, maga bajmol, törődik a tojásokkal, maga is akarja kikelteni saját teste melegével, ugye, haha. Igyekeztem is hamar elfelejteni. Mert csúnya kép, gusztustalan, meg hát valahogy szégyelltem is (akkoriban sok érzést kipróbáltam), hogy egy szerencsétlen sorsú kis öregasszonyon kacarászok. Aztán a kezembe akadt egy könyv. (Dömötör Tekláé volt, arra emlékszem, de hogy melyik volt, melyik oldalon olvastam amit olvastam... Nem is nagyon érdekel. Végül is a szerző csak leírt valamit, amit mások „szoktak”. A jog csak betű, belülről tudom, hogy az igazi copyright azoké, akiké a szokás.) Es itt bizony szóba került valami hasonló helyzet. Röviden: a lidércek, lúdvércek nagy családjának három fő csoportja van: a fényjelenségek, a szárnyasok és az ember alakban megjelenők. Meghatározó közös vonásuk, hogy nagy reményeket keltenek, majd csalódást, romlást, pusztulást okoznak. A szárnyas formában (kakas, csirke, lúd) megjelenő lidérceket a gazda maga költi ki a tojásokból. Pontosan úgy, ahogy a kis öregasszonyról a magam csúf eszével el tudtam képzelni. Hogy a Lúdas Matyiban a lúdakkal az öregasszony „bajmolt”, és Matyi az, aki nagy reményekkel indul a vásárra és csúfos verésben részesül - éppen a ludak m iatt -, tehát hogy nem Matyi az eredeti gazda, ez nem zavar. Sokáig „kunyorált, hogy csak rávette az anyját”. elemezni a mesét - megtették azt már mások különbül is -, most csak a „bajmolt” és az „ájúlva” szavak kapcsán fogalmazok mondatokat. Mert amíg a „bajmolt”-tal kapcsolatban egy hamisított tudatban felmerülő kép vezetett jó útra, az „ájúlva” szó értelmezésében éppen a külső beavatkozás, a tisztázás szándéka, a „jobban tudás” volt az, ami végül is visszavezetett a meséhez. Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte Válna, talám sokkal könnyebb lett volna szegénynek: Összverogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le. Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor. Erről írja a Fazekas Mihály művei című kötet jegyzetében Julow Viktor: „ájulva zuhant le: Fazekas a szót nem mai köznapi értelmében használja: így ugyanis értelmetlen lenne, hogy Lúdas Matyi Döbrögit öntudatlan állapotban vemé meg. Ájul: meglepődni, csodálkozni, bámulni, meghökkenni.” Az ájul szó valóban jelenti mindezt, de azt is jelenti, hogy eszméletét veszti. És dehogy is nincs értelme az öntudatlan állapotban való megveretésnek: így van csak igazán! Mindegyik megveretési jelenetben a megvert személy lefogott, lekötözött, alávetett állapotban szerepel. Szó sincs lovagi tornáról, westem-viadalról. Matyi is a deresen, Döbrögi is vagy fához kötve, vagy „ágyhoz kötött”, azaz nagybeteg állapotban szenvedi el a verést. Ajultan lezuhantan is meglehetősen alászállt, magatehetetlen az állapota. És vegyük észre: nem csak a lefogás, hanem a felfokozás is megjelenik a szakaszoló pontokon: a fához kötött uraság csak mozgásában akadályoztatott, hiszen ereje teljében van, tudatában a vele történőknek. Az ágyba kényszerült beteg erőtlen, magatehetetlen, de öntudatán lévő mivoltában asszisztálja második megveretését. Az utolsó verést Döbröginek - már csak a fokozás miatt is - öntudatlan állapotban kell megkapnia. Maga a verés is kikerülhetetlen. Szent esküvéssel fogadta meg Matyi, ez a verés már nem hárítható el emberi mértékkel. Hiába a szokás, hiába a vagyon, hiába a törvény, hiába a fegyveres őrző-védő testület - és hiába a szánalom. Már Matyi sem tudná visszafordítani az eseményeket. Ha akarná sem. Nincs hatalom, nincs jog, nincs érzés — ez a természeti törvények birodalma. A törvények feletti, a természetben gyökerező törvényeké. A verőfény sem tudja visszafogni sugarait, akkor sem, ha szánni való az áldozata. (Legeltettem én már libát tarlón.) És a magyar hagyományokban bizony arra is van példa, hogy ájult állapotban történik a verés. A táltosok ugyanis révült, eszméletvesztett állapotban viaskodnak egymással. És ez a viaskodás nem csak szópárbaj. A vesztes bele is halhat. „ De megközelíthetem ugyanezt a pedagógia oldaláról is. Bizony a verés, a nádpálca, a drill a nevelés, a tanítás eszköze volt a századelő hivatalos gyakorlatában is. Ugyanez a keleti hagyományokban is rögzült, a legismertebbek talán a zen kóanok, amikben hol a mester, hol a tanítvány veri el a másikat egy-egy rossz feleletnél. Döbrögi nevéből nemcsak a táltos eszköze, a „dob”, nemcsak a dob hangja, a „dübörög”, a „dübörgő” érezhető ki. A táltos tudó, a „dob” a „tud”, „tudó” alakváltozata is, a „rög" pedig önmagában nem csak egy kis összecsomósodott földlabdát jelent, hanem a helyet is. Az otthont. Döbrögi így az otthon lévő, a helybeli tudó, a minden kis rögöt ismerő, a helyismerettel felvértezett táltos. Aki a maga tudását, a maga tényleges hatalmát rosszra fordította, elpazarolta, másra cserélte, visszaélt vele. És akit a világot látott, járkáló tudó „a helyére tesz”. A táltosok viaskodásában mintha kétféle tudás feszülne egymásnak; a helyismerettel rendelkező és a széles rálátású, világot járt, kicsit „garbonciás” emberé. A helybeli hagyományok - és a világ változásait nyomon követő tudás. (Ha éppen akarom, akkor a pásztor és a betyár beszélgetése, tudásviadala, összeméretkőzése.) Esetünkben Döbrögi a megcsontosodott, a megkövült, eredeti értelmüket vesztett hagyományokat képviseli (Debrecenben, a maradandóság városában írta Fazekas mindezt), míg Matyi az átfogóbb, általánosabb érvényű, emberi-isteni igazságot- (amit még véletlenül se keverjünk össze valami kozmopolita maszlaggal). És a küzdelem célja? Nem legyőzés, a megsemmisítés, hanem a megtisztítás, egymás megemelése. Mert ahogy Matyi szellemi érését is a verés indította el a maga útján, úgy Döbröginek is hasznára vált a lecke: És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik. Embertársaival; jól is végezte világát. A képen: Bozsidar Jonov Tolikoszorús Krisztus c. zománcképe Fotó: Kiss Béla lEDceibffceeoimj amm© lÄljf©;
