Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-07 / 56. szám
táriat Bátori alkotók Krivánik József: Alapítás III. A nagy kallón művelődési központ Ámos Imre Galériájában két héten át tekinthették meg a képzőművészet kedvelői három nyírbátori alkotó közös tárlatát. A „trió” együttes színre lépésének hátterében — a művészi és emberi barátságon, kapcsolatokon kívül—vélhetően az húzódik meg, hogy mindhárman — közel egy időben — a nyíregyházi tanárképzőn szereztek pedagógus diplomát; Küzfnös Enikő és Farkas Anna pedig a „rajzos alapokat” is ott kapta meg művészi pályafutásához. Krivánik József a Magyar Képzőművészeti Főiskolán kötelezte el magát végleg a festészettel. A bátoriak kállói bemutatkozásukra negyven művüket vitték el — korábbi és legfrissebb termésükből. Válogatásunkban sikeres kompozícióik közül publikálunk néhányat — azok kedvéért, akiknek „élőben” nem sikerült megszemlélniük a valóban kvalitásos képeket. Farkas Anna: A természetben Küzmös Enikő: Rózsabimbók Farkas Anna: A természetben III. Elek Emil felvételei Kivert asszonyok háza A szerencsétlenség nem kötődik egyetlen megye határához sem A felidézett félelelem hatására összegörnyedő, összetartozó testek egymáshoz simultak. Az ölelkezők, kisgyerekek és anyák közül ki a süppedős ülőgarnitúra sarkába, ki a mélyébe kucorodott. Ültem a kis- széken, sokan gyűltek körém a balkányi Szent Miklós Görög Katolikus Szeretetotthon menedékházának társalgójában. Abból nyílnak a külön szobák — emeletes ágyak, szerény holmikupacok, néhány kedvenc, bújós gyerekjáték. Tisztaság, nehéz, jellegzetes szomorúságszag. A szabály az, hogy hat hónapig maradhatnak itt azok az anyák gyermekeikkel, akik otthonukból elüldöztettek. A hivatalos személyek nem kérdeznek semmi fölöslegeset, nem firtatják, ki miért jött. Aki akar, beszél, a hallgatást is tiszteletben tartják. Nincsenek megyehatárok, régiók, a szerencsétlenség, a rémület egy és oszthatatlan. A megyében jelenleg ez az egyetlen intézmény, ahová elbújhatnak az üldözöttek. A 26 férőhelyen most is harmincán vannak. Gyakori vendégek a leányanyák, akik meg akarják szülni, csak a szülői házban nem merik, titkolt gyermeküket. Gyámügyesek, védőnők, az átlagnál infor- máltabb, segítőkész emberek adják a tippet: irány Balkány. Az ellátás teljes körű, akinek van jövedelme, annak persze fizet^ Nagyon jó a társaság, mondják van, hogy egy szál olcsó cigit négyen szívnak el. yy ni kell. A létesítmény egyházi, de jár a normatív támogatás is. A másfél év alatt 104 gyerek, 46 anya kapott átmeneti, de nélkülözhetetlen biztonságot. Öt csecsemő született itt, jelenleg is két várandósuk van. Annak az asszonynak az apróságaira, aki éppen a negyedik gyermekét várja (mindnek más az apukája), s éppen kórházban van, a többiek vigyáznak. Erős a szolidaritásérzés — nem kell külön kérni semmit. Nagyon jó a társaság, mondják, van, hogy egy szál olcsó cigit négyen szívnak el... Nincs akadálya annak, ha a nő belegyezik, s az apa magatartása elviselhető, hogy meglátogassa a családját, sőt, ha messziről jön, szálláslehetőséget is kínálnak számára. A fő cél: az újbóli egymásra találás. Beszélgetőtársaim különböző életkorú- ak, véletlenül valamennyien háromgyerekesek, egy kicsit olyan, mintha testvérek lennének: idősebbnek látszanak, testükön még az elgyötörtség nyomai, arcukon a korai ráncok felülről lefelé indulnak, tekintetük egy-egy mondatnál párás ködbe burkolózik. Ha hallgatnak, az is sokat mond. M. harmincéves, van szakmája. A Dunántúl csücskében fogalmazódott meg benne a gondolat: el, de minél messzebbre. Decemberben felpakolta a gyerekeket, 10, 7, 6 évesek, megragadta a hatalmas bőröndöket, s meg sem állt Balkányig. A sorsa, mondhatni tipikus, néhány szóban összefoglalható: építkezés, anyagi gondok, együttlakás az apósékkal, akik a férjet uszítják ellene, a beszélgetést veszekedés váltotta fel, cirkuszt cirkusz követett, al^ A legnagyobb gyerekben nem akarnak múlni a nyomasztó emlékek. ___» kohol, elviselhetetlen hetek, hónapok... A férj megtalálta, meglátogatta őket, józan volt, békülékeny hangnemet ütött meg, változást ígért: — Te hiányzol a legjobban, aztán meg a gyerekek, nem gondoltam, hogy se szó, se beszéd, el mersz, el tudsz menni. A házat sikerült eladniuk. Megosztoznak a pénzen, s egyik erre, másik arra. De az is lehet, hogy mégis együttmaradnak. Nézzük a régi fényképeket, akkor még boldogok voltak. Azért, mert — vagy épp amiatt — egy másik M. mosolyog a fotón. A legnagyobb gyerekben nem akarnak múlni a nyomasztó emlékek. Igaz, erre a fiatal mama is rátesz egy lapáttal, amikor — s ahogy mondja, egy kicsit el is szégyelii magát — a gyerekeket azzal regulázza, ha rossz vagy, visszaküldelek apádhoz. M. nem átkozza a férjét, nem volt az hitvány, sem munkakerülő, alkoholistának sem mondható, csak ki-kilengett, és meg is verte. Az apósékat hibáztatja, ők szakították szét a kapcsolatot, de addig firtatom a témát, míg csak bevallja: — Ami igaz, az igaz, egytől nincs hiba. Akkor is mondtam a magamét, amikor tudtam, neki van igaza. (Itt a hang elcsuk- lik). Mióta ezen a szálláson vagyok, már voltak nyugodtabb éjszakáim. Az idegességnek is vannak változatai. Most másképp vagyok feszült, most az izgat, hogyan tovább. Ez nyugodtabb idegesség, mert kevesebb benne a rémület. Gy-néék hol idejönnek, hol elmennek máshová. 14 hónapja nem voltak otthon, elege van az állandóan megszegett ígéretekből. Nagyon agresszív ember a férje, ráadásul a haverjai befolyása alatt áll, de ez nem derült ki azonnal, mint ahogy az sem, hogy súlyos testi sértésért már ült. Ők hivatalosan elváltak, de kénytelenek voltak a tanácsi bérlakásban továbbra is egy fedél alatt maradni. A szobákon osztozkodtak. A férfi állandóan ivott, a rendőrség bejáratos volt a családhoz. A harmadik gyerekkel, őt Véletlenkének nevezi, tündén apróság, már a válást követően, 47 évesen lett terhes — a brutális férj továbbra is jogot formált arra, hogy ha kedve úgy tartotta, bebújjon vele az ágyba... Balkány- ban aludták ki magukat évek óta először. A nagyobbik gyerek levélben kérte az apját, küldje el neki néhány játékát, de jött a durva üzenet: nem, mert nem érdeklődött, hogy „hogy vagy, apa”. Somogy megye sem a szomszédban van, de a félelem erőt ad. A törékeny kicsi nőnek, aki állami gondozott volt, onnan vette nyakába a fél országot, még a csonka családja is szanaszét volt időnként. A legkisebb gyerek apjára, aki élettársa volt, egyetlen szó illik, egy állat, itta a harminc forintos, észelvesztő lőrét, úgy megverte, hogy vért hányt, a kórház hivatalból feljelentette. A gyerekeket az iskolaigazgatója és az osztályfőnök bújtatta, minden közelében töltött nap kockázatos volt. Meglesték az utcán és a „jóbarátok” leütötték. — Egyszer hazalátogattunk, el akartam hozni a gyerekeknek néhány ruhát, de jobb lett volna, ha nem tesszük. Mindent össze^ Az az álmom, hogy éjnek idején ne kelljen őket kirángatni az ágyból és futni, szaladni... .99 tört, a ruhákat, játékokat elégette, nem maradt semmi. Akkor megfogadtam, nem mennek állami gondozásba, ha a föld egybeszakad, akkor is megteremtek nekik mindent. Az az álmom, hogy éjnek idején ne kelljen őket kirángatni az ágyból és futni, szaladni, még az öltözködésre sem volt idő, most megvalósult. Tudja a kedves olvasó, hogyan lehet három gyerekkel télen erdőben lakni? Én is kíváncsi voltam. A — világ legtermészeteKOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Esti megtudja a halálhírt A sötét dolgozószoba íróasztalán telefon csörömpölt. Már régóta, hosszan jajveszé- kelt, mint elátkozott lélek, akire nem is figyelnek. Olykor — úgy rémlett — elfáradt és abbahagyta, de később megint csak rázendített, porolt és csörgött. Ez a kis acélgép itt, a kéziratpapírok és könyvek közé temetve, az egyetlen élőlény volt. Esti Kornél a hálószobájában aludta a későn fekvők mély, egészségtelen reggeli álmát. Óriási ágya a lepedők és paplanok vitorláival fehér gályaként vonszolta őt, imbolyogva, álmatlanság szirtje és zátonyai között, álmok különös dagályán. Tegnap hajnali háromkor került ágyba. Sokáig nem bírt elaludni. Most alig lélegzett. Kócos volt, mozdulatlan és sápadt. Kinyitotta szemét. Először is eltűnő álmainak rongyait vette észre. Egy mondatot hallott, élesen: „Ennek következményeképpen kétségtelenül világossá válik az a tény...” Mint gyakran, mikor lefekvés előtt dolgozott, ezúttal is szavakkal álmodott, fölzaklatott agya a kitartósság törvényénél fogva szavakkal bíbelődött, alvás közben is szavakat mintázott és csoportosított, az álom laza ellenőrzésével, gépiesen és ok- tondian. Elmosolyodott, mert arra gondolt, mennyire büszke lehetett erre a mondatára álmában. — Micsoda ronda mesterség is ez — dünnyögte. Beleölelt párnáiba, próbált tovább aludni. De akkor már meghallotta a telefon csörömpölését. Ki keresheti őt ilyenkor? Egynegyed hét volt. Kiugrott ágyából, átszalad dolgozószobájába. Leemelte a kagylót. — Te vagy az, Kornél? — kérdezte túl- nan Winter Sándor hangja. — Mit akarsz? — Bocsáss meg — akadozott a hang, mert ilyent még nem mondott soha —, az éjjel meghalt a feleségem. — Micsoda? — Meghalt — ismételte a hang egyszerűen. — Meghalt, Kornél. Meghalt. — Kicsoda? — riadozott Esti. — Miért? Hogyan? — kiáltozott. — Szörnyű — mondta végül — szörnyű, szörnyű — mert csak ekkor ébredt föl igazán, csak ekkor értette meg egészen, csak ekkor rettent össze a lelke mélyéig. — Spanyol — szólt a hang. — Általános szepszis. Ma éjjel három órakor. Igen, igen. Tegnap még fönn volt. Kornél, jöjj ide. Itt minden összevissza. Nem tudom, mit csináljak. De nem hazulról beszélek. A Szinusz kávéházból. Elromlott a telefonom. Még ez is, képzeld. Majd künn a kávéház előtt várlak. Ügye azonnal jössz? — Azonnal. Irtózatos. Tüstént megyek. Sándor, Sándor... — Halló. Tegnap még fönn járt. Semmi baja se volt. Velünk ebédelt. Paradicsom- levest — kezdte a hang, és egyszerre elcsuklott, nem bírta tovább folytatni. — Halló, halló Sándor, itt vagy? Beszélünk! — ordította Esti. — Halló, halló... hisz ez irtózatos... De a hang már nem volt ott. Eltűnt, mintha a könnyek tengerébe merült volna. Esti letette a kagylót. Mezítláb állott a sötét szobában, fázott és didergett, de nem mozdult. Nyelt egyet, nagyot, keserűt, amint szokta, s kimeresztette zavaros szemét. Tegnapelőtt még ő is látta. Kora délelőtt valami szert ment kérni Wintertől, hogy védekezzék a spanyol ellen, s orvos barátja kinint ajánlott, apró adagokban, naponta öt darab egytizedgrammos port. Amikor átvette az orvosságot, a rendelőből kiment az előszobában találkozott az asszonnyal. Ruhakefét tartott a kezében, a konyhába sietett, csak éppen kezet fogott vele, mosolyogva, mint egyébkor. Akkor még élt. Most nincs többé. Jaj, de furcsa ez. Egy pillanattal ezelőtt még jelen időben gondolkozott róla, most pedig múlt időt Napkelet • A KM hétvégi melléklete
